Saab

Saab ma (munka előtt) elvitte a gyerekeket sétálni. Egyedül mindhármat - erre a mutatványra még soha senki nem vállalkozott segédeszköz (=ikerkocsi) nélkül, engem is beleértve. Ennek ellenére élve érkeztek haza, mi több, kacagva, ugyanis akkor kezdett újra szakadni az eső, és azt az én gyerekeim imádják. Ezután Saab leült ebédelni, és semmi jelét nem adta annak, hogy zavarják a körülmények, nevezetesen, hogy két kis bolha két oldalról támadva eleszi a kajája nagy részét. Azóta már hazajött délutánosból és megbeszélte a Nyúllal, hogy holnap reggel együtt fognak edzeni (ahogyan szoktak).

Elég hamar kiheverte, hogy tegnap reggel 7-kor az ikrek magasra tartott kézzel, "jepüjééész!" felkiáltással ugrottak a feje mellé a kanapé háttámlájáról (fejenként hozzávetőlegesen harmincszor).

Ő az egyetlen, mondom az egyetlen, aki soha nem húzza a száját, ha a gyerekekkel kell foglalkozni, és bármit csinálnak, ő veszíti el mindannyiunk közül legkésőbb a türelmét. Gondolom, ezek után nem kérdés, miért néz rá mindhárom gyerek istenként.

Ha leszámítjuk, hogy a hosszú évek alatt még egyszer sem pakolta el maga után a konyhai mérleget, azt kell mondjam, ő a tökéletes pasi (Bögre kedvéért: férfi :-D),  az egyetlen az ismeretségi körömben, ami azért elég szomorú tény.

De most erőt veszek magamon (ami nem nehéz, mert telefonról írok) és befejezem az öcsémmel való dicsekvést :-D, mert igazából csak a gyerekek iránti szeretetéről akartam írni.

Ma egész nap azon gondolkodtam, hogy vannak apák, akik alig ismerik a gyerekeiket, akiket alig ismernek a gyerekeik, pedig papíron együtt élnek. Akik büszkén fújják évekig a faszságot, miszerint "én dolgozom, a háztartás meg a gyerek a nő dolga"; "amíg kicsi a gyerek (értsd: kb. amíg nem lehet vele kocsmázni), én nem tudok mit kezdeni vele"; "dolgozom, mint a barom, jár nekem utána a szórakozás/vedelés/megszállottan sportolás stb." Tehát akik a gyereknevelést látják, mint feladatot, nem pedig a gyereket, mint a legkönnyebben szerethető családtagot (akinek meg nem mellékesen jogos igénye van mindkét szülőjére.) Akik a nagy, eszeveszett kapálózásban, hogy a lehető legjobb indokot találják meg a távolmaradásra, az óriási rémületben, hogy nekik itt dolguk lenne pedig, szinte teljesen megfeledkeznek arról, hogy ők valójában szeretik a gyereküket.

Nem, nem (csak) Tetkósról* írok most - keményen hangzik, de még nem láttam példát jó apára. Aki már az elején is jó.  Persze tudom, hogy van ilyen (van is két olvasóm, akinek ilyen társ jutott), de személyesen nem ismerek egyet sem. Az a baj, hogy az átlagos apák annyira elégedettek a saját maguk által kitalált távolmaradási indokokkal, olyan bombabiztos kibúvóik vannak esetenként és általánosságban is, hogy bármit mondasz (bárhogyan) erre vonatkozóan, azt vagy az "ostobaságok", vagy a "hárpiaságod bizonyítékai" dobozba pakolják azonnal. Ez pedig azért probléma, mert valószínűleg soha nem fog tudatosulni bennük, hogy mennyi mindent vettek el a gyereküktől.

Kedves "igazoltan" távol lévő apukák (igen, kisbetűvel...)! Kérjetek tanácsot nyugodtan Saabtól, ha egyedül nem tudjátok, hogyan kell apaként viselkedni. De ha a kérdezés derogál - mert nyilván -, akkor összefoglalom én:

- szeretni;

- ezt ki is mutatni;

- jelen lenni.

Oszt kész.

*Mostanában mintha igyekezne, kopp-kopp-kopp, bár azért a nyári 7 hét távollétünkkel eléggé a kedvére teszünk...