Kicsit abszurd olyasvalakitől hallgatni, hogy a gyerekek neveletlenek, akinek nagyjából 50%-ban nevelnie kellene őket.

Mostanában egyébként valami olyan hihetetlen boldogság töltött el, hogy gondolom, valami hihetetlen szar dolog közeleg azt nem tudom hova tenni. Imádom a gyerekeket (jól van, továbbra is inkább csak az enyémeket, de azért az is valami, nem?), a lakás ugyan egy retkes szemétdomb, de akkor is örömmel vívom mindennap a kis szélmalomharcomat, és ugyan nincs egy fityingem sem, de 18-án letelik a GYES (pontosabban nem telik le, csak elkezdem a szabadságomat tölteni), szóval a Glamour-napokat már méltón meg tudom ünnepelni. Nem mondanám, hogy túl sok barát vesz körül (ráadásul abból a kevésből is épp most költözik Svájcba az egyik legfontosabb), vagy túl sokan szeretnek, de még ez sem zavar. Rettegek a nagy visszatérésemtől is (különösen a hajnali 4-es ébredések miatt, meg mert időközben mindent de mindent elfelejtettem), ugyanakkor meg nagyon izgatott vagyok. Alsó hangon is napi 2,5 órám lesz, amit csak feltöltődésre használhatok: olvasgatok és zenét hallgatok majd... Igaz, hogy a BKV-n, de akkor is!

Nem tudom, mi van. Mi a jó franctól lettem ennyire pozitív? Talán halálos beteg vagyok? (Végül is az az anyajegyem már elég régóta idegesít, és készülök is vele dokihoz, ha már elkezdődött a bölcsi a gyerekeknek.) Arra gondolok, az ősz lehet a nagyszerű hangulatom oka, a kedvenc évszakom. Igen, valószínű. Persze az egészet áthatja az elmúlás melankóliája, meg az a bizonyos emlék, de akkor is imádom, és valahol mélyen mindig bennem van, hogy én egyszer ősszel leszek nagyon boldog*. Talán ez az ősz lesz az, ki tudja, lehet, hogy azt érzem...

Persze írtam már a múltkor is (lehet, hogy a másik blogon), nagyon szeretem most az életemet, de most arra a kitörő örömre gondolok, arra az "el sem hiszem, hogy ez velem történik, ez fantasztikus, mintha álmodnék!"-féle érzésre. Hogy az majd egyszer ősszel fog eljönni.  

Apropó: mostanában lesz tíz éve annak is, hogy nyertem a lottón, akkor volt ötösöm a hatoson. Tudom, hogy már többször említettem, de amikor kitöltöttük az igénylőlapot, akkor azt mondta az ott dolgozó nő, hogy ezt nagyon nagy nyeremény szokta követni. Azért az milyen stílusos lenne már, pont tíz évre rá, nem? Mellesleg Szotymira este ráadtam a pizsamanadrágját, ő pedig levette, kifordította, aztán felvette úgy (de tökéletesen, érted, szóval a címke hátul van, meg minden). Első dolgom lesz holnap egy lottót küldeni úgy, hogy ő írja be a számokat. :D

Egyébként ebben az őszi nagy elégedettségben is kiemelkedik a csütörtöki nap, amikor annyira azért nem esett az eső, hogy ne tudjunk a kicsikkel elmenni a Nyúlért, de elég kitartóan szitált ahhoz, hogy akkorra az összes rohadt játszóteret eláztassa és bombabiztos alibim legyen, miért nem megyünk egyikre sem. Az az érzés, te... az leírhatatlan. 

(Aztán pénteken már szakadt, amikor indulni kellett volna, jól összevesztem Tetkóssal, amiért nem akart elugrani a tíz percre - esőben-dugóban huszonöt percre - lévő munkahelyéről a Nyúlért, majd, mire a kicsiknek összeszedtem a Nyúl kinőtt cuccaiból párat, amiben nem áznak szarrá, és 80%-osan felöltöztettem őket, hívott Tetkós, hogy mégis elmegy ő az oviba. Így is lett. Az eső természetesen elállt, mire hazaértek.)

*Meg amúgy az is, hogy ősszel fogok meghalni, pontosabban októberben, de remélem, azért az még odébb van.

Aki szerint rohan az idő, az töltsön el egy órácskát egy játszótéren - tíz perc után fogja úgy érezni, hogy letelt. (Pontosabban minél több gyerekkel van, valamint minél nagyobb az ismeretlen, őt levegőnek/hülyének néző emberek száma, annál korábban.)

Akartam egy hosszabb beszámolót írni erről, de a gyerekek alvási szokásait elnézve a laptopomat el is adhatnám, úgyhogy most álljon itt csak annyi, hogy a hétvégén vezettem, és most már minden hétvégén szeretnék, aztán meg még gyakrabban.

Először is a családomnak szeretnék üzenni, nevezetesen, hogy hagyják abba a sápítozást még mielőtt elkezdenék, mert igenis én is (újra) tudok (majd) vezetni, semmivel sem vagyok kevesebb senkinél, aki már most vezet, és baromira sértő ez a rettegés.

Másodszor pedig azokat a budapestieket szólítanám meg, akik még nem teljesen biztosak benne, hogy külföldre kellene költözniük: szerintem itt az idő.

Amúgy a várakozásaim ellenére nagyon jól ment, szóval még az is lehet, hogy... na de mégis inkább laptopról mesélem majd ezt el.

Önuralom

Annyi mindenkinek mondtam volna ma szívesen, hogy "baszd meg akkor, te gyökér".

Vá. Vááá.

Tíz évvel ezelőtt ez a nap péntekre esett. Milyen vicces, hogy erre egész életemben emlékezni fogok, pedig nincs is semmi jelentősége. Most már.

A bátor Nyúl ma megkapta azt az oltást, ami csak hatéveseknek dukál, és egy mukk nélkül tűrte. Pontosabban éppen számolt közben, mert a zseniális helyettesítő dokinéni megkérdezte tőle, meddig tud számolni, aztán rászólt, hogy akkor kezdje is. Kb. háromnál már túl is voltak a szúráson, ami a hős férfi szerint feleannyira se fájt, mint egy darázscsípés.

(Ma is és tegnap is nagyon durván vérzett az orra, de megpróbálok nem aggódni, hisz most is hőség volt.)

Valamint az történt még, hogy nagyjából betartotta a tegnap önként tett ígéretét, miszerint mától jól fog viselkedni.  Össze se tudom számolni, hányszor voltam rá büszke ma.

Ja, és nála is jól működik a telepátia: mondtam ma neki, hogy kirakózzunk, és közben arra az egy kirakóra gondoltam a kb. huszonötből, amivel szinte sose játszunk, mert egyikünk sem szereti. Kimentem a konyhába egy kávéért, és amikor visszamentem hozzá, némileg döbbenten láttam, hogy az ominózus kirakóval játszik.

Nagyon várja a holnapi napot, az utolsó oviév első napját. Remélem, boldog lesz.