Én mindig olyan boldog vagyok, amikor egy gyerek ordít, hogy végre nem az enyém az. Nem gondolok rosszat az anyáról, nem vetem meg, egyszerűen csak megkönnyebbülök. És mindig olyan boldog vagyok, amikor hallom, hogy valamelyik szomszéd hangoskodik, vagy valaki balhézik az utcában ("Ordítanak, hurrá! Ordítanak!"), hogy végre nem mi vagyunk hangosak. Aztán a következő másodpercben arra gondolok, hogy biztos rólunk beszélnek, azért ilyen ingerültek, azért emelték fel a hangjukat...
Nos igen, amikor ma reggel hatkor Szotymi vonyítva kirugdosott az ágyból, mondván, hogy fogjam, de úgy, hogy álljak közben, akkor azért volt egy-két keresetlen szavam félhangosan... hangosan? De akinek a helyemben nem lett volna, annak szeretettel várom a jelentkezését holnap reggel hatra, majd kikészítem neki a ruhákat, amiket a gyerekekre kell adni, ok? De aztán egy pisszenést se! (Aztán Tetkós is üvöltött és tárgyakat csapkodott, amikor azt mertem mondani, hogy képes minden reggel elautózni Wekerlére, hogy a haverjaival kávézzon a bolt előtt, én meg egyedül iszom itt meg a reggeli kávémat... na és akkor ezen toporzékolni kellett, hogy milyen haverjaival, nincs is ott még senki. Ja, szörnyű lehet, tényleg. Akkor a boltossal. A lényeg, hogy nem velem. De annyira mondjuk nem is vágyom rá, csak arra, hogy ő vágyjon rá. Világos? "Én nem azt akarom, hogy mosogass. Azt akarom, hogy akarj mosogatni!" Tessék, Jennifer Aniston tudja, miről beszélek.)
De visszatérve, engem igazából sosem zavart, hogyha a szomszédok hangosak. Ha fúrnak (vizsgaidőszakban vagy altatási időben), akkor az nyilván igen (de amióta se vizsgaidőszak, se altatási idő, azóta az sem túlzottan), de egyébként nem érdekel, ki hogyan hallgat zenét, hogyan néz tévét (mondjuk tény, az a legszerencsésebb, ha a nappaliban lévő tévében ugyanazt nézzük, amit a nagyothalló szomszéd néni a fal másik oldalán), és főleg, hogy milyen hangerőn beszél. Nem tudom, ha valami alkoholista üvöltözne a családjával, vagy valami idegbeteg anya a gyerekével, az biztos zavarna (és igen, a gyereket sajnálnám), de az se forgatná fel az életemet. Sokkal jobban zavar az, hogy engem hallanak. Megőrjít. Pláne, hogy nem tudom, mit és mennyit és mennyire érthetően. De amikor már nagyon végem van, és veszekszem mondjuk a Nyúllal, azt is szoktam kiabálni, hogy "és ha valakinek valami nem tetszik, akkor nyugodtan lehet jönni segíteni", de még senki se csengetett be, hogy "jó estét, jöttem a gyerekekkel játszani, amíg maga felmos", szóval talán mégse megy át minden. Vagy az emberek nem túl segítőkészek, de akkor meg semmivel se különbek nálam.
Egyszer hallottam a folyosón pletykálni valakiket. Öregeket (egyet vagy kettőt), meg egy rikácsoló nőt. Valamiért biztos vagyok benne, hogy rólunk beszéltek, de nem volt bátorságom kinyitni az ajtót, hogy hallgatózzak (az mégis milyen már?), így csak szófoszlányokat hallottam, mégis biztos voltam benne, hogy mi vagyunk terítéken. Rohadtul szégyelltem magam utána napokig, pedig igazából semmi rendelleneset nem csinálunk, nem verekszünk, nem vagyunk részegek, nos igen, kiabálni kiabálunk, a magnézium/bölcsi előtt sokat... A gyerekek hangosak. Én pedig egy idő után hangosan szidom össze őket, amiért hangoskodnak, és ezért a szomszédok majd gondolnak rólunk valamit... Persze, engem magamat is idegesít (mert veszélyes), ha a gyerekek mondjuk a kanapé karfájáról ugrálnak, mégis azt kiabálom a huszadik ugrás után, hogy "meghallják a szomszédok", pedig igazából a szomszédokat lehet, hogy nem is zavarja a folyamatos zuhogás, csak az, hogy én azt kiabálom, hogy "meghallják a szomszédok". :D Azt is észrevettem már, hogy amikor eszembe jut, hogy vajon hallanak-e a szomszédok, akkor a tirádám sokkal tovább tart. Mintha direkt meg akarnám botránkoztatni őket. Nonszensz. (Lehet, hogy ha nem lennének szomszédaink, sosem emelném fel a hangomat?)
Azt hiszem, engem mindig feszélyezni fog, hogy a fal másik oldalán lakik valaki. Összesen négy oldalon. Amikor gyerekkoromban panelről álmodoztam, igazából csak az tetszett, hogy pici, kuckószerű szobák vannak, meg nem te fűtesz be, mégis meleg van. Mostanra rájöttem, hogy én itt soha nem fogom azt érezni, hogy otthon vagyok - inkább azt, hogy egy majomketrecben. És tudod mit? Inkább még fát is vágok, ha ezen múlik, hogy meleg legyen - végre a lelkemben is.
(Figyelem: a fentiek ellenére nem gondolom úgy, hogy panelban lakni mindenképpen szörnyű, vagy esetleg lenézendő, vagy nem tudom. Nem. Szerettem a panelt, amíg nem voltak gyerekeim, meg nem volt kihez szólnom, és ha nem lenne ez az állandó "vajon mit gondolnak rólam az emberek"-rettegésem, még mindig semmi bajom sem lenne vele. Másfelől viszont kinőttük. Ennyi.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése