Tíz éve ezen a napon szakított velem Rohadék Exem, hivatalosan 2006.01.27-e életem legrosszabb napja. (Belátom, hogy az előzmények ismerete nélkül ez csak amolyan picsás jajgatásnak tűnik, de maradjunk annyiban, hogy több volt.) Tudom, hogy sokszor írtam már róla, de azért ez mégiscsak egy kerek évforduló, ráadásul annyit gondolkodtam ma rajta...

Általában ha ő eszembe jut, semmit sem érzek. Ha néha nem sajnálom az időt, hogy felidézzem mondjuk az arcát, nagy örömmel veszem észre magamon, hogy semmit nem mozgat meg bennem (tokája volt, bazmeg!). Szinte már büszkén gratulálok magamnak, hogy túltettem magam rajta.

Amikor viszont az az időszak jut eszembe, amikor gyötört, 2005. októbertől a végéig, még mindig iszonyú haragot, nemnem: gyűlöletet érzek. Ilyenkor döbbenek rá, hogy valójában sosem leszek túl rajta. Hiába pszichológus, nagy elhatározások, agykontroll, Szeretetfa meg fasztudjamégmi, ez sosem múlik el. Ölelgethetem én gondolatban a virágos réten ameddig akarom, a megbocsátás nem így működik. Sokszor próbáltam úgy, hogy elképzeltem, amint bocsánatot kér és látszik rajta, mennyire bánja. De sajnos tudom, hogy a valóságban sosem bánta.

Mire otthagyott, már nem voltam önmagam, már csak egy árnyék voltam, és nem is érdekelt, ki vagyok és milyen vagyok. Akkorra már csak mellette akartam lenni, hogy MEGENGEDHESSEM neki, hogy mindent jóvá tegyen... ő meg nem akart mást, csak megszabadulni tőlem. Egészen hányingerkeltő módokon. Ha titokban valaki felvette volna azt a néhány hónapunkat, és lejátszotta volna az országnak, biztosan akadt volna néhány ezer jóérzésű ember, akinek kinyílik a bicska a zsebében - és ha már kinyílt, mondjuk nyakonszúrja vele. (Nyugi, nincsenek ilyen hajlamaim, ez csak a legutóbb olvasott könyvemből jött.)

Szerintem pszichopata. Engem csak kicsinált és otthagyott, de volt, aki sokkal rosszabbul járt. Sokkal...

Lehet, hogy magamnak sem fogom soha megbocsátani, hogy nem voltam elég erős, és hagytam, hogy megtegye azt, amivel végül is elintézett. Azt hiszem, tanultam a leckéből egyébként, de Istennek üzenem, hogy ha tényleg az volt a célja, hogy tanuljak belőle, akkor elég lett volna, ha küld nekem erről egy könyvet, mert így élőben nagyon durva volt. Persze az is lehet, hogy az valójában már a vizsga volt - ebben az esetben nagyon csúnyán megbuktam.

Akkor, tíz éve már nem nagyon tudtam meglenni nyugtató nélkül, de a 14-16 Xanaxos időszakom azt hiszem, később volt, tavasszal. Egyszer Zi megkérdezte, nem félek-e, hogy ha majd gyereket várok, lesz valami probléma vele a rengeteg gyógyszer miatt. Azt mondtam, hogy nem, mert ha az a boldogság ér, hogy gyereket tervez velem valaki, akkor már nem lesz szükségem ilyesmire. De akkor még volt. A barátaim és a családom számára használhatatlan zombi voltam, a munkahelyemen figyelmeztettek, hogy kirughatnak, ha nem kapom össze magam, álmaim sulijában pedig halasztottam a szakdolgozat megírását. Semmi célom nem volt már.

Azért legyünk pozitívak: életemben akkor voltam utoljára tartósan 47 kiló. Feküdtem a szoliban (mert érted, szép akartam lenni neki mindig, nehogy már ezen múljon nála a felismerés, hogy imád), és a hasam egy mély gödör volt. Csak bőr volt a csontjaimon, egészen durván látszódtak a bordáim, de akkor már annak a ténynek se tudtam örülni, hogy végre igazán vékony vagyok, legfeljebb néha rácsodálkoztam. A soványságot végül is Rohadék Exemnek köszönhetem, soha senki nem küldött még annyira a padlóra, mint ő, szóval hálálkodjunk most egy kicsit, úgy illik.

Na de. Húsz fillért nem tettem volna rá, hogy túlélem - gondolom, voltak még így vele páran -, na meg nem is nagyon akartam ugyebár. Ki akartam menekülni az életemből, el a lakásból, a munkahelyunkről, mindenhonnan, el egy teljesen újba, de erőm mindehhez nem volt, úgyhogy inkább csak elaludni szerettem volna és akkor ébredni, amikor már minden kicserélődött az életemben...

...és ma körülnéztem, és hihetetlen boldogságot éreztem. A felismeréstől majdnem elbőgtem magam: megérkeztem a vágyott tízévmúlvába!!! Egy perce még ott voltam, most meg eltűnt az az egész rettenet. Senki nincs már körülöttem azokból, akik akkor voltak (kivéve a családomat meg Zi-t), nem ott dolgozom (és kurvára nem is annyit keresek), olyan helyen lakom, amit akkor nem is ismertem, és főleg GYEREKEIM VANNAK! És ikrek is, ahogyan kívántam... És helyem van közösségekben, rendszer van az életemben, dracéna az íróasztalomon, telefonon is tudok netezni és mindig van itthon tejszínhab. Élek!

De megbocsátani azért nem fogok.

(Gondolom, feltűnt, hogy az u, i és o betűk hosszú változataival problémáim vannak - szerintem valahogyan megszorítottam ott a telefonomat.)