Joy of Missing Out

Egy csomó dolgot el akartam mesélni, de nincs időm. Kedvem sem. Az főleg. Elegem van a blogjaimból. Ha meg tudnám tenni, hogy mindkettőt összegyűröm és bevágom a szekrény mögé, akkor megtenném.

Aztán menne utánuk a facebook-profilom is.

Semmi különös nem történt egyébként. (De.)

Olyan érdekes, hogy akinél ennyire erős a FOMO (mint nálam), az milyen tökéletesen meg tudja élni a JOMO-t.

Igazából ez az egész hülye, lemaradástól való félelem is csak a "mit fognak rólam gondolni, ha..."-félelem  egy fajtája, és mint ilyen, engem igencsak meghatároz ez is. (Mert igazából nem a lemaradástól fél az ember, hanem attól, hogy ő lesz az a bizonyos, aki lemaradt.) Így aztán amikor - csakis külső erő hatására, mondjuk elmegy a net vagy elromlik a telefonom - kicsit kiesem a mátrixból, az valami elmondhatatlanul felszabaditó. Hogy végre nem kell ráfeszülni, mert most nem az én felelősségem, hogy nem vagyok jelen. Boldog vagyok és nincs hiányérzetem. Persze sajnos vissza kell térni. Hamar. Különben leírnak.

Istenem, micsoda szabadság lehet SOHA nem törődni azzal, hogy mit gondolnak rólunk mások!

Ja, ne áltasd magad, ez nem az én kizárólagos nyűgöm. Neked is vannak dolgaid, amiket nem a saját boldogságodért csinálsz, hanem azért, mert nem éreznéd jól magad attól, amit akkor gondolnának rólad, ha az adott dolgokat nem csinálnád. Mondom.

Ma (mármint tegnap) reggel a buszról láttam egy naptejes flakont a villamossínek között.

???

Újra eszembe jutott nemrég ez a bakancslista-dolog, és, hogy régebben egy ismerősöm azt mondta: az ő listájának egyik titkos pontja, hogy egyszer ágyba bújjon egy ikerpárral (hülye fasz).

Esténként, amikor lapjával fekszem a két kicsi között (kezükben egy-egy hajtincsem), mindig azon vigyorgok, hogy hát öregem, ez aztán tényleg izgató.

Szóval van ez a kihívás, amiből ma (basszus, ennyi az idő??? Akkor tegnap) ünnepélyesen teljesítettem az első napi adagot. Persze ennyire azért nem hiszek a csodákban, szóval előtte bicikliztem úgy 7 km-t (több is jólesett volna, de nem akartam nagyon húzni az időt), aztán elvégeztem a kedvenc súlyzós gyakorlataimat, mert a karomat hamarosan muszáj lesz mutogatni ugyebár. Reményeim szerint mostantól Alexandra elsősorban a mozgást fogja jelenteni, és csak utána az olvasást... :-)

Sajnos este 11-től korábban nem tudtam nekiállni, és most úgy felpörögtem, hogy fél egy van, és azt érzem, fel tudnék szaladni a Kékesre. Van egy tippem, hogy 4-kor is ezt fogom-e majd érezni, amikor kelek hajat mosni (igen, a hétfő és csütörtök reggelek elég gyilkosak).