Ballagás

Azért az nem járja, hogy nem írok semmit a ballagásról. Sose írok a lényegről, a nagy pillanatokról, egyszerűen csak megéljük, utána meg szépen elsikkad a dolog, nincs rá idő, és elmeséletlen marad a családtagjaim rengeteg nagyszerű tette.

Szóval a ballagás napján a lakás még úszott a retekben, ugyebár, és bár igazából csupa közeli rokont vártunk csak, aki úgy szeret, ahogy vagyunk, meg ott segít, ahol tud, azért kellett valamit fakítanom délutánig, hogy ne gondoljanak lusta disznónak (ámbátor szerintem is az vagyok, és én aztán ismerem magam). 

A küldetést nehezítette, hogy nem csak Szotymika maradt otthon aznap (akinek a magas láza ugyan végre elmúlt, de a nyakamban csüngési kényszere megmaradt), hanem Mimmó is. Ugyanis színezett. Nem csalás, nem ámítás, előző nap rákapott a színezésre, és aprólékos munkával, hosszú órákon keresztül kiszínezett egy egész oldalt a Scooby Doo-s színezőből, és igaz, hogy mindent pirosra, de mindent egyenként: az autó kerekeit, az embereket, mindent. Másnap hajnalban ott folytatta, ahol előző nap abbahagyta, én meg gondoltam, nem zavarhatom meg az alkotásban, legyen neki gyereknap, Anyáék úgyis megérkeznek kora délután, hát maradjon otthon ő is.

Ez kicsit megnehezítette a dolgot - a készülődéshez annyit tudott hozzátenni a drágám, hogy leszakított a folyosón gyorsan egy ilyen habszivacs díszcsíkot a falról, tudod, ami a két színt elválasztja -, de hosszú idő után most újra leültettem őket a Gru 2. elé, és már olyan régen látták, hogy lekötötte őket, én meg nekiállhattam puccba vágni a lakást is, ami úgy nézett ki, hogy pörögtem, mint a hülye, de a szemétdomb csak nem akart eltűnni. Nagy nehezen csak felporszívóztam, letisztítottam a tükröket meg mindenféle dolgot találomra, felmosni már csak akkor tudtam, amikor ott voltak Anyáék (akiket az otthoni szomszédunk hozott fel, majd elment intézni a dolgait, és a ballagás után visszajött értük), de végül csak kinézett valahogy a hely (bár a bútorok a por miatt egy halványabb, elegánsabb árnyalatban tündököltek, de ki nem szarja le, Anya így is áradozott, hogy milyen csodás a lakás). A konyhát teljesen kihagytam a szórásból, szóval gondolhatod, hogy persze ott volt a bázis, én meg majd' elsüllyedtem a koszos tűzhely miatt, á, mindegy is. 

Sütit készíteni, ha emlékszel, nem maradt időm, szóval a vendéglátás része a dolognak úgy nézett ki, hogy állt a hűtőben egy épp felbontott kóla, meg volt lehetőségem kávét főzni... És egyszerűen nem érdekelt már a dolog, miközben tudtam, hogy a Nyúl megérdemelné a nagy partyt, mert egy ballagás (tudom, tudom, óvodai BÚCSÚZÁS van, ballagás csak iskolából) azért fontos dolog az életben, és mégse...

Aztán befutott Anyukám (aki édes sütit hozott) meg Dzidze (aki sósat), és lefoglalták a gyerekeket, amíg felmosok. Megjött E. unokatesóm a csodás csokis muffinjaival, és Dzidzével felöltöztették a kiskölyköket, amíg én hajat mostam és szárítottam. Aztán kifésülték Szotymi kóchaját, és virágkoszorút tettek bele, amíg sminkeltem (mármint magamat :D). Még Tetkós is tiszteletét tette a közös otthonunkban, és vissza se ment dolgozni az ünnepély után (ilyen évek óta nem történt, hogy hétköznap egy egész délutánt velünk tölt) - igaz, nyomós oka volt rá (nem a ballagás, hanem egy durva gyomorrontás). Miközben készülődtünk, elhozta az anyukáját a villamostól, aki előtte épp Tetkós apjánál volt a kórházban (így ő nem tudott jönni), és - történelmi pillanat! - 8 évvel a megismerkedésünk után végre találkozott Tetkós anyja és az enyém. Fú, úgy rettegtem ettől a pillanattól, de, hogy miért, azt nem tudom.

Amikor elindultunk a ballagásra (fél kiló sötét festékkel a szememen) természetesen újra elkezdett esni az eső (imádom az ilyen borús időt, csak nem ilyenkor - Szotymi a héten csodaszép, habos-babos pink ruhát vásárolt magának, ami ujjatlan - ezt azért igazán tiszteletben tarthatta volna az időjárás), de a gyerekek az istennek nem akartak autóval jönni, kizárólag a nyakamban, de azért csak odaértünk (Szotymi még mondta is, hogy olyan vagyok, mint egy paci, arra célozva, hogy mindig cipelek valakit - tudod mit, kislányom, a jó édes anyád olyan).

Az oviban még toporogtunk úgy negyedórát, hogy megvárjuk, míg eláll a szakadó eső - az egyik óvónéninek szívügye volt ez a lakodalmas előadás, évek óta tervezte, hogy ezt megvalósítja -, aztán végül csak elkezdődött a műsor. Annyira profin volt megcsinálva az egész és annyira profik voltak a gyerekek maguk is, hogy elképesztő. És gyönyörűek. És aranyosak. Álltam a sarat és nem bőgtem (volt, aki olyan kétségbeesett arccal szorította a szájára a kezét, mintha temetésen lenne), csak amikor megláttam a fiamat. Meg amikor meghallottam. (Na meg annyira nem is tudtam koncentrálni, hogy meghatódjak, mert Szotymi, amint megpróbáltam letenni, üvöltésben tört ki - igen, a műsor közepén.)

A Nyúl egyébként szakácsot játszott még másik 4-5 gyerekkel, tömegszerep volt, ami úgy általánosságban felháborít, ha belegondolok most, de nem bántam. Cuki, picike volt a többi gyerek között. Imádnivalóan szorította a kölcsönnadrágot, amin én előzőleg nem vettem észre, hogy nagy rá (két nappal korábban az éjszaka közepén férceltem fel a szárát másfél centivel, de tök fölösleges volt, mert még így is hosszúnak tűnt, de a többi gyereknek is hosszú volt), pedig akkor adtam volna rá övet (van egy halálfejes).

Ja, nekünk természetesen nem volt helyünk a közönségben, így végül a "színpad" másik oldalán kötöttünk ki. Így aztán igaz, hogy minden szereplőnek csak a hátát láttuk, viszont a szülők összes ballagásról készült fotójának kb. 80%-ára rákerültünk :D Egyszer egyébként nevetőgörcsöt is kaptam, mert kis ideig ott álltunk a CITERA mellett, és Tetkós egy idő után megjegyezte, hogy nem jó így, hogy túl közel vagyunk a hangfalakhoz. (Rólam úgy szándékosan megint senki nem csinált egyetlen kurva fotót se, azt gondolom, nem kell mondanom. Ja, de, Tetkós anyja, amikor az ikrek egymást próbálták eltúrni a nyakamból és majdnem hanyatt is estem. Nem lettek előnyös képek.)

A műsor végén a gyerekek körbeállták az udvar közepén lévő dombot (ami a kerületi ovik közül különlegesen vonzóvá teszi a miénket), mindenki kapott egy lufit, amit elengedtek. Nagyon megható volt. 

Aztán volt még ilyen kötelező kajálás, mármint a gyerekeknek meg azoknak a szülőknek, akik nem átallanak mások szeme láttára enni (a sütijeimet nem láttam egyik asztalon sem, viszont az óvónéni távozáskor megköszönte...), majd a gyerekek nekiálltak a sáros udvaron játszani (az én fiam elsőként - ja, a cipője is kölcsöncipő volt), közben a családom hazament a lakásba, én egy kicsit beszélgettem az egyik apukával, aki szintén magányos farkasként őgyelgett ott a tömegben, aztán csak vége lett, és ballagtunk hazafelé a Nyúllal. Nagy meglepetésemre, mire hazaértünk, már a szomszéd is ott volt (nem a pesti szomszéd, természetesen), és annyira örültem, mert végül mégiscsak volt vendégeskedés ezen a napon, mégse lett ugyanolyan, mint a többi.

Ja, azt hittem, hogy a Nyúlnak a Varázsvirágtól kért kusudama csokromat semmi sem übereli (oda is ment a ballagáson Anyához egy nő, hogy jobban megnézze), de E. hozott egy kukabúvárokkal teletűzdelt szemétcsokrot, ami messze sokkal jobb volt még úgy is, hogy pedig nem olyat csináltak, amilyet ő szeretett volna. És persze kapott a Nyúl focis csokrot is, mert egy férfi a focitól (is) lesz férfi.

Jó volt. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki velünk volt aznap. És főleg a Nyúlnak köszönöm, hogy olyan csodálatos.