No csók, Anyu!

Tökjó karácsonyi ajándékot találtam ki neki, most az egyszer valami igazán okosat, ami praktikus is, meg szép is. Kicsit kellemesebbé akartam tenni az életét, azt szerettem volna, hogy az ajándékom a mindennapjai része legyen, és mindig, amikor ránéz, rácsodálkozzon az élénk színére, és örüljön. Fel akartam dobni a napjait. Nagyon büszke voltam az ötletemre. Hétvégén el is meséltem Anyának, kicsit félve, mert mindig pont tőle kaptam ilyesmit, és lehet, hogy hülyén jött volna ki, de Anya azt mondta, jó az ötlet.

Hétvégén a szobából látom, ahogy Anya a telefonasztalnál sertepertél. "Mindig fel akarom hívni Anyut", mondja. 

Még benne van a kezében a mozdulat, ahogyan fogja a telefont, és miközben beüti a számokat, leül, mi pedig keresztet vethetünk az elkövetkező egy órára, akár őt hívja, akár Tündér Keresztanyámat. (Hasonlóképpen akkor is, ha a telefon csöng.) Sose álljuk meg szó nélkül, mindig pampogunk a beszélgetés végére, és mindig ugyanazt. Hogy mit lehet olyan sokáig beszélni. Anya is mindig ugyanazt válaszolja. "Arra nem gondoltok, hogy ott van szegény egyedül, és tegnap se hívtam?" Ami nem tudom, hogyan lehetséges, mert nekem úgy tűnik, mintha folyamatosan vele beszélne.

Annyira egyedül ő azért nincs, mert mindennap megy hozzá valaki legalább egyszer, vagy Nagynéném, vagy Anya, vagy Tündér Keresztanyám, vagy Anita. Bámulatos, amit művelnek.

Ő pedig úgy van ott mindenhol, hogy 9,5 évig el sem mozdul ugyanonnan. Állandóan kapcsolatban van a három nővérrel, velünk pedig hármukon keresztül. Egyszer valami fantasztikus hírrel felhívtam Anyát. Pár perc múlva hívott Tündér Keresztanyám, hogy gratuláljon - de ő már nem Anyától hallotta a hírt, hanem tőle. Hát így megy az életünk. A telefontársaságnál volt egy ilyen lehetőség, amikor bekötötték hozzá a telefont, hogy kiválaszthat 4 vezetékes számot, amit ingyen hívhat. A szolgáltató azóta szerintem sírva harapja az öklét, ha erre az ajánlatra gondol, látva a családunk telefonforgalmát. Ő a telefonközpont. A pókháló közepe. Mint Wekerlén a Kós Károly tér. Minden érdekli, mindent tud, mindenről van véleménye. Már előre tudjuk, hogy mi. Sokszor mérgelődünk, fogjuk a fejünket. "Hát igen, van egy stílusa", mondjuk.

Aki mindenhol ott van, az mindenhonnan hiányozni fog...

9,5 éve volt, hogy az utolsó pillanatban bekerült a kórházba, és így a lábáért cserébe még pont meg tudták menteni az életét. Csak sajnos a Kékszemű, aki akkor otthon maradt szintén nagyon betegen, látta, hogy nagy a baj, és azt hitte, hogy már nem fog a kórházból visszajönni - úgyhogy elment. Pont a műtét napján. Neki nem is merték megmondani, csak napokkal később.

Sose tette túl magát rajta. Nem volt olyan nap, hogy ne emlegette volna, hogy ne akart volna utána halni, hogy ne kereste volna a jeleket, amelyeket a Kékszemű hagyott neki. 9,5 évig nem vágyott másra, mint, hogy találkozzon vele, akivel amúgy az elválásuk napjáig úgy voltak, mint a kutya meg a macska - de milyen macska, te jó ég! Gyanítom, hogy a bűntudat volt a másik a Kékszemű iránt érzett szeretet mellett, ami még jobban megkeserítette számára ezt a 9,5 évet.

Ne finomkodjunk: borzasztóan kemény élete volt, rengeteget dolgozott és rengeteget szenvedett. Tudom, tudom, ezt igazából bárkire lehet mondani, de tényleg nagyon nehéz volt az élete, és ezért nagyon nehéz volt vele is. Nagynéném, Tündér Keresztanyám meg Anya erejükön felül teljesítettek, igyekeztek mindent megadni neki és tökéletesen ellátni, ő meg, bár pattogott mindenért, valójában biztos, hogy nagyon büszke volt rájuk. Inkább az idegesítette, hogy nem bírta magát megfelelően ellátni, tehernek érezte magát azóta, hogy tolószékbe kényszerült, és nem nehéz belátni, hogy ez tényleg őrjítő lehetett. Főleg neki, aki nem bírt meglenni úgy, hogy ne csinált volna valamit. Régen, ha leült, akkor hímezett. Csodaszép terítőket meg mindenfélét (nekünk a stafírungba, amit fáradhatatlanul gyűjtögetett addig, amíg tudott).Volt egy nagy könyve, ami tele volt hímzésmintákkal, és gyönyörű volt a borítója. Rengeteget nézegettem kiskoromban, és nagyon kellett rá vigyáznom. Sajnos, mire már nem maradt más neki, csak az üldögélés, és ráért volna varrogatni, annyira elromlott a szeme, hogy már nem tudott. Aztán meg a keze is egyre gyengébb lett.

Egyszer mesélték, hogy nem bírta szétcsavarni a kávéfőzőt, ezért egész nap nem ivott kávét. Akkor gyorsan vettem neki egy üvegeset, aminek könnyű lecsavarni a tetejét, és amikor Anya mondta, hogy nagyon örült neki, akkor borzasztóan büszke lettem magamra. Sajnos kb. ennyivel könnyítettem meg az életét összesen. Nagy terveim voltak mindig, mi mindent lehetne csinálni, hogy jobb legyen neki, de tenni persze semmit sem tudtam.

Mondanám, hogy a macskamániát tőle örököltem, hát nem tudom, lehet, hogy a vérünkben volt, és akkor tényleg, de rajtam előbb jött ki. Aztán egyszer, sok-sok évvel ezelőtt, kapott unokatesómtól egy macskát, amit valami szántóföldön vagy hol talált. Egy koromfeketét. "Csak egy fokkal lett volna legalább szebb, mint az ördög", így mesélte utána mindig. De azért csak elkezdődött valami, így lett egyre több macskája (bár sajnos vidéken nem úgy mennek a dolgok, hogy nevelgetsz egy macskát tizenvalahány évig, mert itt ugyebár vannak kutyák, tetű szomszédok, meg mindig van valami barom, aki egereket akar mérgezni... ) Ők életben tartották, örömöt és szépséget jelentettek neki, és gondokat és tennivalót - életet.

Két hete meghalt az egyik kismacskája. Mindig, mindet meggyászolta, de most azt mondta, ő ezt már nem bírja ki. Hallottam, ahogy Anya vigasztalgatta a telefonban: "Sajnos ezen már nem tudunk változtatni... Ilyen az élet..." És utána úgy búcsúzott el tőle, ahogy szokott: "No csók, Anyu! Majd beszélünk még."

Amúgy nagyon szeretett minket. Olyan furcsa ezt így leírni, sose gondolkodtam ezen. Szerintem tetszett neki, hogy ilyen nagy a család, hogy zajlik az élet. Minden vizsgánál, minden utazásnál, születésnél ott volt, számolta a perceket, hogy éppen hol tarthat a dolog. Odavolt a kicsikért is, pedig alig látta őket (azért is, mert ritkán látogattuk meg, és azért is, mert nem volt már jó a szeme), de minden aranyköpésüket ismerte és emlegette másoknak, minden nagy eseményünknél drukkolt, mindig, mindennel tisztában volt. Az ő szeretetnyelve valószínűleg nem az ölelgetés meg a kedveskedés volt, hanem az odafigyelés és az ajándékozás. Attól nagyobb biztonság nem kell, mint amikor azt érzed, hogy valaki mindenre kíváncsi, amit veled kapcsolatos. És adott mindig, mindenkinek. (És ha égett az arcod, akkor is el kellett venni.) Olyan nem fordult elő, hogy ő elfelejtett volna egy születésnapot. 

Tegnap voltam nála. Mások ettől teljesen elzárkóznak, mondván, nem úgy akarnak emlékezni rá... Szerintem ez hülyeség. Csak azt éreztem, hogy nincs ott. Ott csak az volt, akit láttunk belőle. Akkor biztos lettem benne, hogy nem csak ennyi, hogy valahol most is lennie kell, és nem ott, ahová aztán tették, hanem bizonyára valahol fent, a Kékszeművel. 

És nem úgy fogok rá emlékezni soha. Bemegyünk az ajtón, szól a tévé, ő pedig a székében ül. "Eee, hát hogy kerültetek ide? Nem is hallottam az autót." És néz azzal a macskaszemével (a Nyúl tőle örökölte, ez biztos), és mosolyog fáradtan. És amikor elmegyünk, integetünk, ő pedig integet az ablakból. A macskák a párkányon tekeregnek.

(Élénk színű, bolyhos törölközőkre gondoltam. Pirosra vagy pinkre.)

Úristen, Mama, ez őrület, hogy mennyire rossz nélküled. Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, amiket együtt csináltunk régen, amiket válaszoltál, és amiket tanítottál nekem. (Apró hülyeségekre főleg.) És, hogy hányszor megbántottalak, mert pontosan olyan vagyok, mint te. Minden itt van a fejemben. Minden. És sose felejtem el a hangodat, abban biztos lehetsz, mert senkiét nem felejtem el soha, szóval a tiédet is fel fogom ismerni. Remélem, nagyon-nagyon remélem, hogy boldog vagy.