Rajzverseny

Egyik este, talán pénteken, szokás szerint ment háttérzajként a tévében Ördög Nóra műsora, tudod, amiben celebek és a cuki gyerekeik válaszolgatnak kérdésekre. A műsor egyedül Szotymit szokta lekötni, mert ő nagyon szereti a gyerekeket, de ezúttal a Nyúl is többször megjegyezte: "ha mi lennénk ott, én azt mondanám, hogy...", "ha majd mi megyünk, és ezt kérdezik..." Egy idő után , mivel nem tudtam mire vélni ezt, rászóltam: "Mégis miért gondolod, hogy mi ott leszünk, hát nem látod, hogy ezek itt mind hírességek és a gyerekeik?" Mire a drágám ártatlanul rávágta: "De hát második lettél a rajzversenyen!"

Akkor esett csak le. Tényleg második lettem egy munkahelyi rajzversenyen (aznap tudtam meg csak), amit nagyon boldogan újságoltam el a gyerekeimnek, mert úgy kellett már bármilyen elismerés a lelkemnek, mint egy falat kenyér. Ő - akinek amúgy a nyomába sem érek, ami a rajztehetséget illeti - még undokoskodott is egy kicsit, amikor elmondtam (egészen addig, míg meg nem tudta, hogy van nyereménycsokim). Nem is gondoltam, hogy ez a dolog megmarad a kis fejében.

De mást is el akarok mesélni a versennyel kapcsolatban.

Elég sokan voltunk ott, igazából egy bizonyos (földrajzi) területről mindenki. Rengeteg olyan ember, akinek a nevét már ezerszer láttam a telefonkönyvben, vagy ami még jobb: napi szinten hallottam a hangját telefonon, de fogalmam sem volt, hogy néz ki. Rajta volt a bakancslistámon - meg a kollégáimnak is -, hogy egyszer majd megismerem őket. Például - mivel az ő épületükben szokták a véradásokat tartani - bekopogok hozzájuk, hogy bocs, de már kifúrja az oldalamat a kíváncsiság... De persze nem tudom, mikorra gyűjtöttem volna össze a bátorságomat.

Na szóval a megnyitón kihirdették a rajzverseny témáját - jó szar volt, itt még meg sem fordult a fejemben, hogy rajzolok. De aztán nagy unalmunkban (én még mindig nem hódolok a közönség előtt evés szerintem perverz szokásának, szóval lett egy halom fölös időm) elsomfordáltunk a rajzasztalok felé és ott volt az a sok szuper ceruza (még Faber-Castell is!) meg csodálatos üres lapok... szóval nekiültünk. Egyszer csak odajött két lány, és megkérdezték, tudjuk-e, hol kell leadni az elkészült rajzokat, és a nagyszájú kolléganőm, aki aznap kinevezte magát a menedzseremnek, és aki amúgy mindenkivel IS beszélget, rögtön elkezdte kikérdezni őket. Talán nem innen, erről a kirendeltségről jöttek? De. És mégis melyik épületből? Megmondták. Na erre már mind odakaptuk a fejünket. Szakterület? Csak nem... Nagyszájú kolléganőm nem lacafacázott tovább: "Hát akkor kik vagytok ti?", kérdezte udvariasan. Megmondták. Én, ha jól emlékszem, felkiáltottam, és olyan boldog voltam, hogy legszívesebben a nyakukba ugrottam volna. Az a két ember állt előttünk, akiket a legtöbbet emlegettünk az elmúlt évek során, akikkel rengeteget beszéltünk, de arcuk, az nem volt... A vagány mindenkibarátnője, és a félelmetes istenem-add-hogy-ma-ne-legyen-bunkó-velem... Szóval tényleg léteznek! És elmesélték, hogy egy csomószor beszélgettek rólunk és eljátszottak a gondolattal, hogy milyen lenne, ha egyszer átugranának hozzánk ismerkedni. Jaj, tudod, mennyire szeretem az ilyen történeteket - hát még, ha én is szerepelek benne. :-)