Hát-hát.

Rátaláltam egy nyereményjátékra, ahol verset kell írni valami olyasmiért, amire már sok-sok éve vágyom. Ennek apropóján elővettem azt a füzetemet, amibe a tervezett regényeim vázlatát írtam. Az egyik sztorira egyáltalán nem emlékeztem, de nagyon tetszett. A füzet elejében lévő zsebben aztán találtam egy vízfoltos lapot, egyik oldalán teleírva mindössze. Pont annak a regénynek a kezdete volt.

Konkrétan ideges lettem, amikor a lap aljára értem, hogy nincs már tovább. Pont valami ilyen történetet olvasnék ugyanis mostanában szívesen. (Épp tartok egy kis szünetet a skandináv krimik között, de a hetekkel ezelőtt elkezdett limonádéregényt képtelen vagyok befejezni, csak hurcolom magammal mindennap.)

Most meg kell írnom, hogy elolvashassam...

(Ezt november 2-án kezdtem el írni, az ominózus piszkozatolt bejegyzés utáni napon. Sajnálom, meg arra se vagyok képes néha, hogy egy bejegyzést befejezzek. Szánalmas, tudom.)

Köszönöm mindenkinek a kommenteket, amelyek a tegnap írt (és piszkozatolt) bejegyzésemhez érkeztek. Eléggé hevesen dobogott a szívem, miközben írtam, és tudtam, hogy nem sokáig fogom fent hagyni. Sajnos, mivel keveset írok már ide, és az emilekre is ritkán nézek rá (még értesítések után is), ma tulajdonképpen véletlenül fedeztem fel, hogy érkeztek kommentek.

Hát igen... egy mondatot többször leírtam és többször ki is töröltem: hogy biztos vagyok benne, rengetegen élnek még így rajtam kívül. Ebben most megerősítettetek. Szívből sajnálom! Nem kellene így lennie. Bár lenne valami megoldás, valami tuti.

Tímea, nem tudom, hol élsz - állítólag nem a szomszédban :-))) -, pedig az tényleg nagyon jó lenne. Sajnálom és kitartás. A kifejezés (biorobot) egyébként találó...

Nimandi1, először is gratulálok hozzájuk, másodszor ahhoz a zseniális vershez - elkezdtelek olvasni, és bízom benne, hogy azért abba bírom hagyni az alvásidőmre. :-) Egyelőre pár másodpercenként csillan fel a szemem valamire, hogyaszongya "Én is!", "Az én gyerekeim is!" , "Itt is nagy kedvenc!", stb. Nagyon jó volt egy mondat, amit nekem írtál. Emésztgetem.

Visszatérve még a tegnapihoz.

Gyanítom, hogy sokan élnek így olyanok is, akikben nem tudatosult, vagy akiket nem zavar a helyzet, mert annyian veszik körül őket, vagy olyan közel laknak a rokonaik, hogy mindig van kivel megosztani gondolatot-felelősséget-életet, és így egyszerűen elsikkad a tény, hogy a társ pont nem társ.

Más vérmérsékletű ember esetleg nem borul ki ennyire.

Vagy vannak életszakaszok, amikor nem fáj annyira. Valahogy soha nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy egy alapvetően kiegyensúlyozott, viszonzott szerelem nélkül nem lehet tökéletesen élvezni az életet. Mindig az jut eszembe még régről, hogy a Bika jelmondata: "szerelemre születtem". Ezen jókat mosolygok mostanában, bár egyrészt hozzátenném, hogy szerintem minden ember arra született, másrészt meg voltak évek az életemben, amikor azt gondoltam, hogy "á, ha nem, hát nem". Volt, hogy nem zavart.
Lehet, hogy ennek a szomorú helyzetnek el kellett érnie egy szintet, vagy annyira el kellett magányosodni, hogy azt érezzem, megkattanok. Lehet, hogy el kellett menni itthonról az őrülten eleven, csodálatosan kiborító gyerekeimnek ahhoz, hogy hirtelen teljesen ölelés és "szeretlek" nélkül maradjak és tudatosuljon, milyen az, ha nincs.

Mindegy...

Jobbulást mindenkinek!

Halálosan, őrülten, elmondhatatlanul szerelmes vagyok és tudom, hogy ez az érzés sosem fog elmúlni. Soha. Mindig ugyanezt fogom érezni, valahányszor csak eszembe jut...

Először az esküvőmre gondoltam, de be kell látnom ismét, hogy nem lesz már ilyen (miközben ezt írom, a szívem szakad meg magamért amiatt, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint egyedül fogok megrohadni), úgyhogy legyen akkor a halotti torom. Bár amilyen szerencsétlen vagyok, akkorra már az sem lesz divat, nehogy csak egyszer is engem ünnepeljenek - de ha mégis lesz valami, akár csak a család összeül (mert nyilván szakadni fog az eső a temetésemkor és még az ismerőseim közül is csomóan inkább otthon fogják melengetni a seggecskéjüket, nehogy az az öröm érjen, hogy hatalmas tömeg gyűlik össze a tiszteletemre), szóval ha csak néhányan lesznek is... legyen kelbimbó. Komolyan. Legyen sült kelbimbó és kóstolja meg mindenki, aki ott van. Tudják meg, mi volt az az életemben, ami mindig örömet okozott nekem. Abból a kevés dologból egy.

Persze most szívem szerint hozzátenném, hogy "...és szagolgassák a gyerekeim haját, simogassanak macskát és hallgassanak Toxicrose-t és Sistert közben", de nem szeretném, hogy ha esetleg valaki pont mondana rólam valami szépet, azt a hangos zene miatt ne hallják meg a többiek.

A sült kelbimbó receptje nálam a boldogság receptje is.