Péntekenként mindig olyan boldog vagyok reggel. (Mintha nem is ez lenne az a nap, amikor Tetkós nem késő estig, hanem egyenesen éjszakába nyúlóan vedel a haverjaival.) Gyakran elhatározom, hogy megtisztelem ezt a napot azzal, hogy időben érek be, aztán... khm...

De pl. ma, amíg megtettem a pár perces utat az ajtónktól a buszmegállóig, négy azaz NÉGY busz jött, majd végül egy ilyen kóbor 117-esre pattantam fel, ami nem a Kökire megy, így kell egy csomót gyalogolni (de ha a legközelebbi véradáson hallani szeretném az előbb írt bűvös mondatot, akkor ez a minimum). Így már csak a későbbi (nem gyors) járattal tudtam jönni... szóval könnyen összejön a késés, na.

Viszont a héten minden akadályozó tényező ellenére két egymást követő napon is csak tíz percet késtem - mindkétszer úgy jöttem át a beléptetőkapun, mintha a maratont futottam volna le elsőként, alig bírtam megállni, hogy ne öklözzek a levegőbe.

Csodálatos, megismételhetetlen széria volt.