Szégyen

85E, reggel 7 (igen, már megint elaludtam). A megálló ilyenkor már tele diákokkal, mostanra már ők vannak többségben (amikor eredetileg ott kéne lennem, 6 körül, még a dolgozók vannak többen). Már nem szállok fel, mert nincs ülőhely és rohadt nehéz a csomagom, de egy anyuka a kisfiával még rohan a hátsó ajtóhoz. A gyerek a Nyúllal egyidős lehet, de magasabb, kövérkés, olyan kis esetlen fajta (emlékeztet a Nyúl egyik osztálytársára, akinek az anyját nem bírom, nyilván a hozzámállása miatt).

Ahogy rohanna fel a magas lépcsőn, elesik. Fel sem tud állni azonnal, térdelésből valahogy felül - biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz az iskolatáska a hátán (nekem is van olyan, hogy leguggolok a gyerekekhez a vállamon a rengeteg cuccommal, aztán elképzelésem sincs, hogyan fogok felállni) -, az anyja ekkor próbál neki segíteni.

Csak sajnos közben felóbégat.

"TE HÜLYE VAGY??? TOMI, TE HÜLYE VAGY?"

Megborzongok. Sajnos ahogyan a gyerekkel, úgy az anyával is tudok azonosulni rögtön. Mert tudom, hogy ez bennem is megvan, csak igyekszem elnyomni...

Az anyának most fontosabb, hogy ő ég, mint az, hogy a gyereke. Fontosabb, hogy mit gondol, aki látja, mint az, hogy mit érez a fia. Jaj, de ismerős, hisz ez az életem... Elkerülni az összes megszégyenülési lehetőséget, mert úristen, mit gondol a többi ember, akik úgy mellesleg egyáltalán nem szereplői az életemnek, de akkor is... (Csak hasonló helyzetekben már tudatos, hogy az első gondolatom - "Ó, a büdös kurva életbe már!" - helyett az általános "Nem baj, semmi baj!"-t mondjam ki. Őszintén szólva ez nagyon sok agyalás - tudatosítás - és gyakorlás eredménye, és folyton rettegek, hogy vajon legközelebb megfelelően fogok-e reagálni egy ilyen gyerekem-nagyközönség-én helyzetben.)

Talán az anya is próbál korrigálni, vagy tovább veszekszik a gyerekkel? Nem is tudom... Hallom a hangját a nyitott ablakon keresztül, de érteni már nem értem, mert indul a busz.

A kisfiú elsírja magát. (Valahogy rögtön fel tudom idézni, milyen érzés gyerekként tinik előtt megszégyenülni...)

Döbbenten állok, nagyon sajnálom a gyereket, akinek az anyja elcseszte a napját - ahogyan egyébként elcseszte a sajátját is. Mert a "Nem igaz, hogy mindig történik velünk valami szar!", majd a "Basszus, mindenki minket bámult!" gondolatok után rendszerint jön a legdurvább, a "Megint egy undorító, szar anya voltam, amikor a gyerekemnek szüksége lett volna a támogatásomra." Ez az a gondolat, ami aztán egész nap újra és újra előmászik, egészen amíg az ember meg nem fogadja, hogy mostantól ilyen helyzetben máshogy viselkedik, jó anya módjára... De aztán ugyanilyen helyzet nem lesz, csak hasonló, amit vagy felismer időben és tudatosan (fogcsikorgatva) jól reagál rá, vagy nem.

Ha olyan, mint én, sose felejti el ezt a mait, hanem feldobja a "Szaranya voltam" polcra, és folyton felpillantgat rá a továbbiakban.

Tomival remélem, ma csupa jó dolog történik, csupa olyan, ami feledteti vele a reggeli dupla megszégyenülést. Az anya pedig remélem, elgondolkodott, bocsánatot kér Tomitól, és legközelebb lesz ereje nem seggfejnek lenni.