Sírni tudnék, komolyan. Már leírni sincs erőm meg kedvem.

Ma anyák napi kirándulás volt az ikrekkel az oviból, de az esőnapi verzió: az általam ismert legszuperebb játszóházba (az eredeti terv szerint valami lovas-nyulas izére mentünk volna). A gyerekek hozták a formájukat - vagyis csak Szotymi (hiszti, pukkadás, üvöltve sírás, szófogadatlanság, orrpiszkálás, követelőzés, fenékvakarás - nem viccelek! -, málnaszörp felborítása - egyedül ő), az anyukák is (egymás között sutyorgás, kirekesztés, szemforgatás), így én is (minden életkedv elszivárgása a pórusaimon keresztül, teljes reménytelenség, kiabálás - rajtunk kívül még legalább három ekkora csoport volt, hogy lehetett volna normális hangerőn beszélni? Én meg amúgy is csak túl halkan tudok beszélni, vagy kiabálva). Pedig jött velem Saab, hogy ne egyedül legyek a kettőre...

Hányingerem van, ha újra a játszóházba képzelem magam.

De életemben először, ott, miután Szotymi nem állt be a többiek közé verset mondani, és a felborított málnaszörptől még nedves volt a zoknim, és éreztem, mindenki fejében az motoszkál, hogy valami biztosan nincs rendben velem, hogy őrült vagyok, szóval ott, akkor megfogalmazódott bennem valami megoldásféle.

Mert már minden mindegy, annyira nincs már miből töltekeznem, annyira nincs örömöm semmiben, hogy végtére is kár bármihez is ragaszkodnom. Rájöttem, hogy ebben az állapotomban és ennyi (0) támogatással már nem tudok tenni azért, hogy jobb legyen. Nem is terv az, ami eszembe jutott, mert persze nem lenne erőm akkor sem többet tenni magamért, ha ez az egy megvalósulna, inkább csak egy elképzelés...

Hogy el kellene hagynom a családomat. Lelépni egy albérletbe és feléjük se nézni azután. Valamikor később majd igen. De nem mostanában.

És ahogy ezt végiggondoltam, megnyugodtam.  Van kiút, és nem csak az, hogy kinyírom magam.