Eközben az óvónénink lánya írt egy könyvet és híres író lett. De úgy, ahogyan arról mindig is álmodtam: egyik pillanatról a másikra tele lett vele minden, a többi író egymást túlkiabálva reklámozza, nem lehet felmenni úgy a facebookra, hogy ne olvasnál vele interjút, nem lehet úgy elmenni könyvesbolt kirakata előtt, hogy ne ugrana az arcodba a könyv, még a fürdőszobai csapot sem lehet úgy megnyitni, hogy...

Nekem nem tetsző témáról ír, és ez alapján biztosan nem venném meg a könyvét, de olvastam belőle néhány rövid részletet, és tényleg nagyon jó. Fantasztikus, szerethető, olvasható. (Már jó pár hónapja nem tudom befejezni Alafair Burke-től Az exet, egyszerűen csak cipelem mindennap, de utálom, mert nem szimpatikus benne senki, még a főszereplő sem. Na ez a könyv nem olyan. Ebbe két mondat után beleszeret az ember sajnos.)

Anyukám kérdezte, gratuláltam-e már. Ööö... nem. Annak a nőnek se gratuláltam, akit a nagy szerelmem helyettem vett feleségül.

Tudom, hogy ez most egy nagyon ronda, irigykedő bejegyzés, de ha nem írom ki magamból, ki tudja, mit csinálnék helyette. (Bőgnék.)

És tudom, inkább fogjam fel úgy, hogy a bakancslistám legfontosabb pontja végül is megérkezett a tágabb környezetembe. (Mint ahogyan a kis Micra Dzidzéhez, az orbitális lottónyeremény* a szomszéd faluba, és a szerelemből kötött házasság nagy esküvővel... mindenhova.)

*Tudom, nem bakancslistás, csak kívanságlistás.