Novella

Nem meséltem el valamit, mert nem volt még erőm időm, meg az ilyennel nem dicsekszik az ember, viszont mégis fontos nekem, hogy nyoma legyen annak, hogy legalább megpróbáltam.

Szóval múltkor volt egy novellapályázat. Hallottam róla a rádióban, amikor még úgy egy hét volt hátra a hataridőig. Egyik napon 12:00-ig lehetett beküldeni a pályaműveket, előző napon este 10-kor Tetkós még valamiféle szövegszerkesztőt próbált szerezni nekem a Nyúl laptopjára, mivel az én 612 ilyen irányú próbálkozásom és 32.145 kérésem az évek folyamán kudarcba fulladt.

Így utólag már látom, hogy nem kellett volna ennyire rápörögni, mert nem fájlt kellett beküldeni, hanem a szöveget bemásolni egy szövegdobozba, de már mindegy is. Aznap kitaláltam a történetet, éjjel úgy fél háromra megírtam (ezért másnap csak 5kor keltem), százszor átolvastam, majd beküldtem, és EZUTÁN felfedeztem benne egy ottfelejtett "a" betűt, meg kitaláltam, hogy nem is lett logikus az egész. Annyira szűk volt egyébként a karakterkorlát, hogy az érthetetlenség határáig kellett nyirbálni a sztorit, szóval megbeszéltem magammal, hogy ettől kezdve az esélytelenek nyugalmával várom meg a végét...

De azért persze álmodoztam. Agykontrollt is bevetettem: elképzeltem fehér keretes tükörben, hogy állok a buszmegállóban, amelynek a falán ott díszeleg a novellám. Hogy kiteszem a fotót facebookra valami szerény de lényegre törő kis mondattal, pl. "Így írok én", vagy valami, és dőlnek a csodálkozó és gratuláló kommentek, például a gyerekemet korábban alázó, vagy engem semmibe vevő kerületi anyukáktól: "Nem is tudtam", "Csak így tovább", vagy azoktól, akik szeretnek: "Mindig tudtam, hogy van benned valami", "Várjuk a folytatást"...

Mert ez a legnehezebb amúgy: szerénynek lenni, nem várni semmit és nem tartani magad jobbnak másoknál ("jaj, nem, köszönöm, ez csak egy ilyen kis összedobott írás, ugyan már"), ugyanakkor meg mégis bizakodni, hiszen ha nem, akkor semmi értelme ("tudom, hogy megvan bennem, ami ehhez kell... és most megtettem mindent, amit tehettem, és szerintem tökjó lett"). Dzidzének egyébként tetszett, más nem olvasta.

Az esélytelenek nyugalma az eredményhirdetés közeledtével egyre inkább semmivé lett, néha azon kaptam magam, hogy könyörgök bele a semmibe elalvás előtt, hogy legalább a 20. legyek, nem baj, ha nem nyerek semmit, csak kérlek, kérlek, legyen ez a jel, hogy érdemes csinálnom. Kezdődjön el valami, és akkor megígérem, hogy soha nem adom fel.

Csak annyit tudtam, hogy júliusban teszik közzé a 20 kiválasztottat, amelyekből a közönség választja ki a legjobbat.

Árkád, Interspar. Az énidőmben, mert aznap Tetkós bevállalta a gyerekeket. Épp a felvágottaknál tanácstalankodok, mert annyira nem értek ezekhez, nem is vennék legszívesebben, de a gyerekeknek muszáj. Nem is tudom, minek veszem elő a telefonomat. Ott az e-mail. Remegni kezdek kicsit, a szívem dobogása ruhán keresztül is látszik.

"Nagy örömmel vettük... bár ezúttal sajnos nem... több, mint 3800 pályamunka... az eddigi legnépszerűbb novellapályázat..."

KI NEM SZARJA LE, HOGY A LEGNÉPSZERŰBB? ŐSZINTÉN, KI NEM SZARJA LE? Legszívesebben ordítanék, de ehelyett nyelek egy nagyot, még könnyes se lesz a szemem, hiszen esélytelen volt, bevágom a legolcsóbb párizsit a kosárba, pedig sose veszek ilyet, de nem érdekel, tömindegy, ott rohadjon meg minden.

Csak haza akarok menni.

Ezekben a napokban egyébként két olyan idézetet olvasok, ami megfog. Az egyik szerint a sikeres emberek attól sikeresek, hogy nem adták fel az első kudarc után. A másik szerint a kudarc a jel, hogy amin jársz, az nem a te utad.