Tegnap reggel a tükörbe nézve megijedtem, annyira csúnya voltam - úgy értem, hogy még magamhoz képest is. Persze már sejtettem, hogy baj van, hisz kétszer keltem fel éjjel, most mégis rémisztő volt a látvány. A szemem alatt óriási táskák meg csíkok, olyan fura volt az egész - a számon, a feldagadt számon pedig fürdés közben is éreztem, hogy bizsereg.

Eddig azzal nyugtattam magam, hogy legalább az arcom megúszta.

Múlt héten kezdődött pár pöttyel. Mivel éjszaka jöttek ki, első körben pókra gondoltam (valaki megnyugtatott, hogy ha szerencsém van, talán aznap éjjel meg is ettem), aztán minden más ocsmány jószágra a szúnyogtól a - jajistenem - ágyi poloskáig. Kiporszívóztam a szobát, az ágyat, mindent IS. Mostam, sikáltam, mindhiába. De közben rájöttem, ha az ikrek is az én ágyamban alszanak és nekik semmi bajuk, akkor nem itt kell keresni a hibát.

A második tippem az volt, hogy valamiféle vegyszer vagy kozmetikum áll a háttérben: az új kókuszos öblítőm (ó, igen, van olyanom), vagy a kecsketejes szappanokból a citromos, vagy valami takarítócucc. De végül ez sem igazolódott be.

Nem emlékszem már, hogy mikor mennyire voltak durvák a kiütéseim, mert egy-két napon szinte teljesen eltűntek (és délutánra egyébként mindennap megszűnik a probléma), de mára összességében sokkal rosszabb lett minden.

Időközben a tejes dolgokat tettem meg bűnbaknak, egyre biztosabb vagyok benne, hogy ezek okozzák a tüneteket, csak hát ezek pont az életem, a mindennapjaim részei... Szóval éjjel kétszer ébredtem fel a rohadt viszketésre, csak vakaróztam és vakaróztam, és azt hittem, sose múlik el. (Akkor este későn értem haza, és nem ettem már, csak ittam egy tejszínhabos kávét.) Reggelre én lehettem volna a szemléltető fotón a csalánkiütés címszónál. Ha nem szedem be a gyerekek elől a Fenistil cseppjük nagyját, valószínűleg megbolondulok a viszketéstől. Bedagadtak az ujjaim is, eszemben sem volt felvenni a gyűrűimet, és a tollat fogni sem volt jó. Napközben persze megint elmúlt az egész.

Délután fogorvoshoz vittük az ikreket, és mivel ugyanabban az épületben rendel a háziorvosom, úgy terveztem, bemegyek. Biztos voltam benne, hogy megdob hatszázféle beutalóval, mert ezt csinálja mindig, de gondoltam, ha ki tudok könyörögni tőle egy Fenistilt vagy valamit, akkor már megérte. Hát természetesen szabadságon volt, a helyettesítője pedig épp akkor fejezte be a rendelést. Pedig előtte még be is kaptam egy falat sajtot, hogy mire odaérünk, meg tudjam neki mutatni, miről is beszélek.

Most másnap reggel van, ülök a buszon óriásira felfújt kacsaszájjal (ez már a Fenistil utáni változat), de ne azokra a fullosan kipattintott szilikonos bombázókra gondolj (mert nekem csak a felső ajkam dagadt a duplájára), hanem vannak azok a sokadosztályúak, tudod, akiknek csak nem esett jól tanulni, és látványosan buta fejük van... Vagy a Simpson családra gondolj inkább. Nem is tudom, hogy sírni vagy hányni szeretnék inkább, ha a tükörbe nézek.

Mit be nem vállal az ember egy tejszínhabos tejeskávéért...

Merthogy tegnap este egyrészt nem tudtam ellenállni neki, másrészt miután buktam az orvososdit, eldöntöttem, hogy 100%-ra biztos leszek benne, mitől van ez a nyavalya. Eddig a sajt meg a tejszínhabos kávé az, ami után pár perc múlva már bizsergett a bőröm, egy-két órán belül pedig egy nagy csalánkiütés lett az egész testfelületem. Ami azért köcsögség, na.

Emiatt már második napja húzok végül farmert a szoknya helyett, amin még túl tudnám tenni magam, de az égő-bizsergő pornóskurva-száj már kissé feszélyez. (Mert persze megbámulnak, de mondjuk én is megbámulnám az ilyet.) Most kapom meg azt a figyelmet, amit amúgy normál állapotomban várnék el az emberiségtől, hehe.

És hát mikor máskor futnék bele reggel a barátnő-kolléganőmbe, akivel csak telefonon beszélünk és szökőévente találkozunk. Hát mikor máskor lenne a cuki biztonsági őr szolgálatban, aki nagyon emlékeztet az első szerelmemre, és aki gyakran észre sem vesz, csak amikor már a pultnál állok, mert OLVAS, de most bezzeg már akkor hangosan rámköszönt, amikor beléptem az ajtón. És nézett. Az arcomat. Most tényleg ne már...

Pillanatnyilag úgy érzem, ketten vagyunk: a szám meg én.

Nem vagyok amúgy elkeseredve, hiszen nyár van, péntek van, holnap palacsintafesztivál, és ha a felső ajkam lemegy akkorra mondjuk a mostaninak a felére, az varázslatos lesz.

Abban sajnos egyre biztosabb vagyok, hogy így nem adhatok majd vért, pedig már tökjó bátorítást találtam ki (ahhoz kell a bátorság, hogy odamenjek és beszéljek, nem a szúráshoz) - ezentúl mindig azt képzelem, hogy egy bizonyos valaki kapja meg, akiről épp tudom, hogy szüksége van rá.

Hát így vagyunk.

(Ha esetleg hasonló kínra neked már van recept nélküli, bejáratott módszered, örömmel veszem, ha megosztod velem, mi az. Nagyon nem számítok kiműveltnek ilyen allergiafaszságokat illetően.)