(Hogy érthető legyen: ezt a bejegyzést csütörtökön, kicsivel éjfél előtt kezdtem el írni.) Alapvetően úgy indultam neki a napnak, hogy ma csütörtök van, kora este majdnem elsírtam magam, hogy holnap lesz az utolsó nap, amikor elvileg még pihenhetnék délután (de persze takarítani fogok). Csak aztán valahol történt valami (mármint valahol a fejemben), és egyszerűen elfelejtettem. Megpróbáltam saját erőből kitalálni, hogy milyen nap is lesz holnap, majd arra jutottam, hogy csütörtök - és akkor meg a megkönnyebbüléstől sírtam majdnem, hogy nem egy, hanem két napom van még a készülődésre. (Kirámoltam a Nyúl íróasztalából mindent - hát voltak már az életben okosabb húzásaim, erre egy nap szabit kellett volna kivenni.) Gondolatban még le is hülyéztem magam, amiért eltévesztettem a napokat és a szívbajt hoztam magamra.

Aztán késő este, amikor Tetkós hazaért, megpróbáltam neki elővezetni valamelyik nagyszabású tervemet még a hétre.

LCD: "Figyelj csak, holnap csütörtök, úgyhogy..."

Tetkós: "Holnap péntek."

LCD: "Nem... NEEEM! Ne... Az nem lehet... Holnap péntek?"

Tetkós: "Igen."

LCD: "De hát ma szerda van..."

Tetkós: "Ma csütörtök van."

(Vegyük észre, hogy Tetkós ezúttal csütörtököt mondott. :D)

Összetörtem. Nem akartam elhinni, odarohantam a naptárhoz, és akkor szembesültem vele. Szóval holnap durván húzós napom lesz, valaki igazán beugorhatna segíteni. Persze nem engedném, de azért... jaaaj. 

Amúgy a reggel se indult normálisan, mármint azt hittem, hogy igen, de aztán majdnem odaköszöntem egy tűzcsapnak. Az úgy volt, hogy a parkoló mellett mentem már bent a munkahelyem területén, haladtam az épületünk előtt dohányzó kollégák felé, aztán a szemem sarkából láttam, hogy az egyik autónál áll valaki piros ruhában, odafordultam, nyitottam a számat - és még épp vissza tudtam szívni a köszönést. De mivel majdnem összeestem a röhögéstől, mire beértem az ajtón, rögtön el is újságoltam a kis biztonsági őrnek, aki azt mondta, gyorsan igyak egy kávét.

Ittam hármat, de nem lettem jobb(an).