Mindig lenyűgöz, hogy vannak dolgok, amelyek 99,9%-os valószínűséggel megtörténnek annak ellenére, hogy semmi nem indokolja ezeket, sőt, megteszünk mindent, hogy ne következzenek be, de tudjuk közben, hogy úgyis be fognak. Nem tudok másra gondolni, mint, hogy ezek az élettől ilyen kis fricskák, mint amikor elpöckölünk valamit az asztalról pusztán, mert nem bírjuk nézni, hogy az csak úgy ott van. Nem nyomjuk agyon a bogarat, mert nem szabad, de azért lefújjuk onnan, nehogy már ott legyen. Nem zavar, de nehogymá. Mintha így szemétkedne velünk az élet is néha. Annyira kiszámíthatóak ezek a kis dolgok, hogy tulajdonképpen törvényszerűnek vehetjük őket.

Például, hogy bármit kenünk vagy szórunk oda és bármennyire elővigyázatosak vagyunk, gyantázásnál pontosan az a két szőrszál marad ott, amiért az egész tortúrába belefogtunk.

Hogy csak azon az egyetlen napon alszunk el, amikor fontos lenne percre pontosan odaérni.

Hogy ha viszünk kaját délután, a gyerekek azért hisztiznek, mert szomjasak, ha viszünk inni, akkor a homokozókészletért, ha az is van, akkor a labdáért, ha minden van, akkor a távolabbi játszótérre akarnak menni, ha elmegyünk, akkor anyaaa, kakilni kell.

De ezt a bejegyzést igazából a két szőrszálról írtam.