Ma mindenképpen akartam vezetni, hiszen amit január elsején csinálunk, azt fogjuk egész évben. Gondoltam, az annyira menő mondat lesz, hogy "elvileg az év minden napján egy Porsche Cayenne-t vezetek majd".

Hááát, soha többet nem akarom vezetni. Még beleülni se, még látni se, pedig álomszép a rendszáma. Azt se tudom, akarok-e még bármi mást vezetni valaha ebben az életben.

A ma viselt csizmámat se akarom egy ideig felvenni. (Miért elvárás az, hogy a női lábfej ne legyen szélesebb 4,5 centinél?)

Ejtenék még néhány szót Tetkós viselkedéséről is az anyósülésen, de nagy erőfeszítésembe kerülne káromkodástól mentes mondatot írni, és ezt a másnaposságtól szétrobbani készülő fejjel meg sem próbálom abszolválni (éjjel ittam fél deci pezsgőt - mert nagy partyarc vagyok még mindig -, de persze az is lehet, hogy valami front van). Persze rendes tőle, hogy odaengedett.

(Azt azért megjegyezném, hogy rohadt könnyű, és pont ezért szemét dolog valakivel, aki még életében semmiben sem volt elég jó, elhitetni, hogy sose lesz képes megtanulni valamit, amit egyébként egy idomított majom is meg tud.)

Ezt az élményt leszámítva egyébként tele vagyok pozitív várakozással (mert ez ugye elvárás - lehet, hogy 2018-ban depressziós voltál, de jan. 1-jétől kötelező boldogan várakozva mosolyogni). De most komolyan. Egy csomó mindent ígértem magamnak 2019-re. Csak még azt nem tudom, hogy az új lakóhelyünkről hogy a fa... úgy értem, hogy fogok bejutni a munkahelyemre, mert a legközelebbi buszmegálló is többnapi járóföldre van (járda nélküli szerpentinen).