Nagyon nem szeretek olyan közösségben kommunikálni, ahol nem kedvelnek (az mindegy is, hogy tízből tíz, vagy ezerből egy ember). A hideg futkos a hátamon például, amikor valamiért írnom kell az osztályunk csoportjába Viberen. Szóval nagy a pofám alapjáraton, de az osztályközösségben én vagyok az, aki inkább nem beszél, nem ír, fölöslegesen meg pláne.

Nemrég az egyik anyuka létrehozott egy csoportot Messengeren, mert arra gondolt, ott egyszerűbben el tud küldeni nekünk egy videót. Nem sikerült, de a csoport valamiért megmaradt.

Tegnap délután jött egy üzenet a csoportba az egyik anyukától, nem fontos, hogy mi, valami neten terjedő hülyeség. Csakhogy fölötte megláttam valamit... egy cikket... amit én délelőtt elküldtem Tetkósnak. Nem volt egy nagy cucc, egy félmosolyra való sztori kb., szóval semmiképpen se akkora jelentőségű...

...HOGY BASSZUS ELKÜLDJEM AZ OSZTÁLYUNK ÖSSZES SZÜLŐJÉNEK IS!!!

Merthogy ez történt, délelőtt valahogyan nem csak Tetkósnak, de a csoportnak is elküldtem a cikket. Ha a felismerés pillanatában nem épp a kocsiban ülök, legalább visítva körberohanhattam volna a lakáson, hogy baszkiiiiiii, nem hiszem el, de mivel a kocsiban ültem és Tetkós rögtön leordított, hogy ne hisztizzek, kénytelen voltam csendben feldolgozni az esetet. Nem volt bátorságom visszagörgetni, hogy esetleg az elmúlt 3 hétben osztottam-e még meg valami hülyeséget (esetleg valami szaftos kis megjegyzéssel, ahogy szoktam), elnézést se kértem (idegállapotba vótam, Mauni), inkább gyorsan kiléptem a csoportból. 

Nem nagy dolog, nem gondolok rá többet.

...

Most 2:29 van, és biztos vagyok benne, hogy 4:29-kor még mindig nem fogok aludni és az eltelt 38,5 év kisebb-nagyobb égéseiből készült összeállítást fogja játszani az agyam.