Tegnap nálunk volt Noé barátja. Mivel péntektől vasárnapig van tabletnap (pontosabb az a kifejezés, hogy képernyőnap), csodálatos volt a nyugalom, a nagyok a tévén játszottak, Mimmó tableten, Szotymika meg telefonon nézett videókat. Ha vittem nekik kaját, azt megették ( kivéve Szotymit, mert ő nem szokott enni), de amúgy nem nagyon volt rám szükségük, szóval a konyhában tettem-vettem, aztán leültem telefont nyomogatni. Pont küldött valami cikket Dzidze, na, mondom, bemegyek megnézni, mit csinálnak a gyerekek, aztán utána majd elovasom.

Bementem, nem foglalkoztak velem, én szétnéztem, hogy hol lehet a telefonom, de se a nappaliban nem volt a polcokon, se az előszobaszekrényen nem találtam meg. Azt fel tudtam idézni, hogy amikor mentem a Nyúlért a suliba, még a kezemben fogtam, de amikor utána az oviba értem, arról már fogalmam sem volt. Vajon letettem volna egy öltözőszekrényre? Vajon megtalálták? Vajon visszaadják hétfőn? 

Kétségbeesetten feltúrtam a táskámat, de a telefonom egyszerűen nem volt sehol. Kértem a Nyulat, hogy csörgessen meg, ő kelletlenül vette elő a telefonját, közben egy pillanatra se véve le a szemét a tévé képernyőjéről. Felálltam, és lassan végigólálkodtam a lakáson, hogy halljam, ha zúg valahol (csodás csengőhangom van, de mindig lenémítom a telefonomat az egyszerűség kedvéért). Először semmit se hallottam, aztán a konyha felé mintha... de hol, a szennyestartóban? Az előszobai könyvespolcon? A fürdőben? Aztán megpillantottam a konyhaasztalon. Megkönnyebbülten odasiettem. "Ahh, de jó, hogy megvan..." Ahogy odaértem, láttam, hogy épp csöng. Privát szám. Ki a jó franc az ilyenkor, biztosító lenne péntek este? Na jól van, jókedvemben vagyok, felveszem kivételesen. "Tessék, Lady Cellardoor", mutatkoztam be udvariasan. Semmi. Na ez most vagy egy afrikai lopós hívás, vagy pedig valamelyik exem rájött, hogy őrülten imád mégiscsak, és a hangomat akarja hallani. (Ez évek óta mindig átfut az agyamon ilyen esetben - ezek után ki mondaná, hogy pesszimista vagyok?) Aztán valami motoszkálást hallottam a háttérből, majd valami gyerekhangot. Akkor esett csak le, hogy én hívattam fel magam a fiammal pár másodperccel korábban...

Visítva röhögtem, vagy nyerítve, vagy mindkettő, már nem is tudom, csak, hogy alig bírtam elmenni a szobáig. Nagy nehezen elmeséltem nekik, hogy mi történt, de sajnálatos módon annyira lekötötte őket az a tetves játék, hogy az egész sztorimból semmit sem fogtak fel. A Nyúlnak valószínűleg még az sem tűnt fel, hogy felvettem a telefont és beleszóltam.

Én viszont egy napja ezen röhögök, mert ha nem velem történik, nem hinném el, hogy valakinek egy percen belül kétszer kihagyhat az agya.

Holnap sokáig alszom most már tényleg.