Nőnap

Tegnap (is) nagyon magam alatt voltam. (Igen, amikor megfogadtam tavaly, hogy mindennap írni fogok, azzal nem számoltam, hogy semmi sem változik és néha annyira mélyen leszek, hogy még munkába menni is alig lesz erőm és olyan sötét gondolataim lesznek, hogy nem is szabad, egyenesen tilos másokat traktálni vele.) A szokásoshoz tegnap az is hozzájárult, hogy annyi emberről pattantam le, amennyi nem is él az országban szerintem. Telefonon, személyesen, jaj, még most is összeugrik a gyomrom - még úgy is, hogy tudom, nem a személyemnek szóltak. Apróságok, de mind-mind egy-egy korbácsütés volt az elcseszett kis lelkemnek, na mindegy is, vége van.

Végül, miután 3 órát túlóráztam (mert az előző napon 2,5 órával korábban jöttem el), gondoltam, teszek egy próbát az Árkádban, mert küldetésem volt, és tádám, sikerült a Nyúlnak megvennem pontosan azt a hátizsákot, amit a neten kinézett. Próbáltam ezzel a sikerélménnyel erősíteni kicsit magam (nem vagy lúzer, látod, milyen ügyes vagy? Még vissza is köszöntek, meg minden), de aztán hazafelé szembetalálkoztam a szobatársammal (aki amúgy egész nap ott volt az irodában, és velem röhögött azon, hogy basszus, ez a nap a sikertelen próbálkozásoké), és mivel mosolyogva köszöntem rá, gondolom, arra következtetett, hogy beszélgetni akarok, így rögtön lerázott, hogy neki pisilnie kell. Akkor jóvanakkor, eggyel több ember már se ide se oda.

Nem akartam egyébként beszélgetni. Sose akarok. Néha talán vágyom rá, de sose akarok. Nem számoltam de úgy a tizenötmilliomodik lerázásnál (néhány éve) letettem róla, hogy olyan ismerőseim lesznek, akik megörülnek, ha látnak, és beszélgetni akarnak velem. Nagyon ritkán kezdeményezek, mert rettegek az elutasítástól, még ha csak annyi is az, hogy "jaj, most épp rosszkor...", de néha muszáj odamennem egy-egy dologgal valakihez, vagy telefonálnom valakinek - és akkor általában az van, hogy "jaj, most épp rosszkor". A normálistól nagyobb mértékben készülök ki ilyenektől, nem tudom, miért.

Azt hiszem néha, hogy elfogadtam a sorsomat, hogy örökké számkivetett leszek, minden közösségben persona non grata, de ha tényleg elfogadtam volna, akkor nem fájna. (Amúgy többször is láttam olyat, hogy valaki non plus ultrát írt persona non grata helyett, és nem, nem azért mert igazából arra gondolt :-D. Nem is értem, miért nem az ilyen embereket rekesztik ki inkább... ja de várjunk, most rémlik, hogy egyszer én is azt írtam véletlenül, és hát a kirekesztés pipa, szóval akkor mégiscsak rend van a világban). Tehát most már inkább fel se nézek az utcán és mindig van nálam könyv. A mosolyogva köszönésről kéne még leszoknom, mert az emberek azt kezdeményezésnek veszik és azonnal menekülőre fogják, de mit csináljak, csak úgy köszönök, ahogy nekem szeretném, ha köszönnének.

(Valahogy úgy képzelem, hogy amikor egy ismerős felé tartok, az igazából egy mocskos ruhájú, retkes arcú csavargót lát, aki bűzölög, legyek repkedik körül és persze tetves, és hát istenem, igaz, hogy kedvesen köszön és mosolyog, de jaj, ne kelljem már leállni vele, még megláthatja valaki, azt hiszik majd, hogy én is elkaptam tőle a tetveket és akkor én is kitaszított leszek.)

Hazafelé még gyorsan lepattantam Tetkósról is, aki most, hogy az ő érdeke kívánta, tudott végezni a munkával 4-kor 10 helyett, hogy egész hétvégére elhúzzon horgászni, de mivel előző nap levittük az ikreket Anyáékhoz (hova máshova), így nem halálos a csapás. Szóval a buszról visszahívtam (mert akkor hívott, amikor a hátizsákot fizettem épp), és megtudtam, hogy ő már nem lesz otthon, mire hazaérünk, és természetesen a Nyulat se tudja elhozni az iskolából, hiába van autó a seggecskéje alatt, mert "sietnie kell". Hát basszus itt nem tudtam nem röhögni kínomban, hogy tán valami világutazó halakat megy megfogni, akik csak egy bizonyos időt töltenek az országban, és addig kell odaérni, míg itt vannak, vagy mi?

Így aztán hazamentünk az üres lakásba a Nyúllal, ő rögtön átpakolt az új táskájába, mert annyira boldog volt, én meg azt éreztem, amit egész nap, hogy csak bőgni akarok, és/vagy aludni.

Tudtam  hogy a konyhában lesz egy csokor virág, mert mindig van, ez a mostani is gyönyörű, sokféle típusú és színű virággal (pár hete végre vettem két elég széles vázát az ilyen esetekre). Szóval mindig van ilyenkor otthagyva ajándék bőven, ha Szotymi itthon van, akkor neki is, csak Tetkós nincs itt hozzá soha. Ha személyesen ad virágot, akkor vagy rohan is tovább, vagy már eleve olyan későn ér haza, hogy egy tűzokádó sárkányt talál a helyemen. Talán már bele is halnék a meglepetés okozta sokkba, ha egyszer azt mondaná, hogy most pedig kettesben elmegyünk valahova. Jobb nem kockáztatni az ilyesmit.

Szóval eléggé el voltam szontyolodva, de az nagyon jót tett, hogy pár órán keresztül csak úgy voltam itthon, csináltam a dolgomat anélkül, hogy bárkinek meg kellett volna felelnem, vagy bárki visító hangot adott volna ki körülöttem (ld. Nyúl-Szotymi egy légtérben 20 másodpercnél tovább). Éreztem  ahogy kisimulnak az idegeim, lassan a sírhatnékom is elmúlt, és úgy ítéltem meg, hogy ezen a nyugis péntek estén bármit megtehetek, amitől még jobban leszek, például ihatok egy tejszínhabos kávét, úgyis növényi hab van itthon, ami ugyan nem teljesen növényi, de már csak nem lesz baj. Ma reggel, amikor felébredtem, az egész testemet kiütések borították és égett a bőröm, már természetesen azt gondoltam, hogy a jó édes anyámat, azt.

Viszont. Tegnap éjszaka még tornáztam, sokat, és így utána mindig úgy érzem, hogy szép az élet, én pedig rettenthetetlen vagyok. Gyakrabban kéne valahogy időt szakítanom rá, hiszen a birodalom akkor boldog, ha a királynő is boldog, ugyebár. Sajnos mindkét allergiagyógyszer annyira álmosít, hogy elszántság ide vagy oda, rendszeresen azon kapom magam, hogy belealudtam a meseolvasásba, ezt már meséltem párszor, gondolom. Na mindegy, erre a dologra keresek megoldást már csak azért is, mert megint vannak menő LifeTILT cuccaim csilliárdokért (bár ezek most Dzidze csilliárdjai), és nem hagyhatom, hogy annyi pénz a kukában landoljon. Megint. Ráadásul tudom, hogy ha visszafogynék, az a lelkemről még nagyobb terhet venne le, mint a testemről, mert most az idegbajomból elég nagy részt az jelent, hogy kívül-belül utálom magam.

Este hívott az édesapám, aztán  mi hívtuk a Nyúllal Erikát és Mamát, majd Anyát, és utána azért bőgtem, mert annyira boldog voltam, hogy ők vannak nekem. Hihetetlenül hálás vagyok a családomért, akikhez mindig hazamehettem megnyugodni. Néha azt gondolom, sose kellett volna eljönnöm onnan, de közben persze tudom, hogy akkor sose tudnám ennyire szeretni az (ottani) otthonomat.

És végül este megtudtam, hogy egy nagyon várt kicsi emberke érkezik még idén valakihez. Egy emberke, akit reményeim szerint én is foghatok majd néha. (Pont mostanában kezdtem el megint elájulni a babáktól, persze nyilván nem vagyok hülye és nem gondolom, hogy engem épeszű angyalka még az anyjának akarna választani, valamint, hogy meg tudnék felelni ezzel kapcsolatos elvárásoknak. És azt hiszem, az egyszerűen csak egy teljesen NORMÁLIS női reakció egy baba láttán, egy BÁRMILYEN baba láttán, hogy "óóó... de szééép... isteneeem... de jó lenne... KELL". Aztán persze nem lesz.)