Apa macskája

A hétvégén megtudtam, hogy meghalt egy macska. Ez csak egy ilyen kis hír, ugye? Egy mondatocska. Meghalt, lesz másik, viszlát.

Ő mellesleg a világ legszebb macskája volt, fehér-sötétbarna bundájú - hosszú szőrű -,  gyönyörű szemű állatka. Apa macskája. 

A semmiből jött. Nekünk elég gyakran lesz így macskánk, sőt, néha emberünk is, hogy egyszerűen csak egyik pillanatról a másikra odaszoknak hozzánk éjjel-nappalra. Ő például egyszer csak ott ült a hátsó lépcső tetején. Amikor kimentünk, ő elszaladt, le az udvarra. Néhány hét múlva már csak pár lépcsőfokkal ment lejjebb, ha kiléptünk az ajtón, aztán már csak pár lépésre. Apa pont oda szokott kiülni cigizni, így övé volt a családból elsőként a megtiszteltetés, hogy megsimogathassa. Anya (aki valami érthetetlen okból igyekszik úgy tenni a világ előtt, mintha ő nem is füstölne úgy, mint a gyárkémény) szintén oda jár ki bagózni, így ő lett a második szerencsés, bár kétlem, hogy ő túl gyakran simogatta a bundás gyönyörűséget, mert nem nagyon fogja meg a macskákat. (Nem úgy, mint Apa, akit ha egy kis ideig figyelsz, biztos, hogy megpillanthatod, amint felkap egy előtte elvágtató kiscicát, puszit nyom a fejére, aztán visszateszi.) 

Aztán addig lestem, addig etetgettem, addig udvaroltam, hogy végül csak közel engedett magához engem is. Csodálatos volt az ölembe fogni, bár ott pont nem maradt meg sokáig. Pici, karcsú teste volt a hatalmas bunda alatt, ami egyébként nem volt kócos és fakó, meg különösebben ápolt sem, de valahogy mindig arra a következtetésre jutottunk, hogy túl szép ahhoz, hogy ne legyen igazi gazdája. Valójában viszont fogalmunk sem volt róla, hogy van-e igazi otthona, vagy csak úgy lett nekünk, NEKÜNK valahonnan, és most már kizárólag a mi őrangyalunk. 

Merthogy a megfelelő távolságtartással ugyan, de hű társa lett mindannyiunknak odakint. Elsősorban Apának, aki elnevezte Bundásnak, ami szerintem annyira méltatlan név egy ilyen gyönyörűségnek, hogy képtelen vagyok így emlegetni. Amikor Anya kiment a kertbe, ő ott keringett körülötte, vagy leheveredett látótávolságon belül, és türelmesen megvárta, amíg Anya végez a gyomlálással (önszántából soha nem végez, csak a sötétedés zavarja be a házba). 

"Olyan kedves volt" - Anya ezt mindig elmondta róla, ahányszor csak a hétvégén szóba került. Aztán elsztorizgatott a kerti kalandjaikról.

Most, hogy így belegondolok, az volt a legfurcsább, hogy ez a macska volt az egyik legelegánsabb állat, akit valaha is láttam (nem tudom, fiú vagy lány volt, így nem tudom, hogy a "királyi" vagy a "királynői" kifejezést használjam), és mégis, a macskákra jellemző minden felsőbbrendűség, minden pökhendiség hiányzott belőle. Tényleg... kedves volt. A legszeretetreméltóbb, legszelídebb macska, akit ismertem.

Amit nem teszünk meg, azt mindig jobban bánjuk, mint amit megtettünk, így aztán borzasztóan fáj a szívem, ha belegondolok, hányszor mentem el mellette úgy, hogy jaj, de jó lenne leülni hozzá és simogatni, aztán mentem tovább, hogy á, ő úgyis ott lesz később is, hisz mindig ott van, majd kijövök hozzá, ha ráérek. 

Egy hete, amikor hazamentem, nem volt ott. Hiányoltam, meg akartam kérdezni Anyát, mi van vele, de aztán nem tettem. Csak most, ezen a hétvégén. Anya, aki minden macska eltűnésekor hazudik nekem első körben, most meg sem próbált titkolózni.

"Meghalt."

"Meghalt???"

"Meg. Elütötték."

Ennyi. Nem vagyok olyan hangulatban, hogy a felelős állattartásról vitatkozzak, nincs most erőm a felelőtlenül száguldozó barmokat szidni sem (mert nem, nálunk nem 50-nel mennek át a falun - kb. én vagyok az egyetlen, aki igen -, bár erre meg mindig az a válasz, hogy 50-nél sem tudsz megállni, ha egy macska kiugrik eléd. Mert nyilván mindig a macska a hibás, nyilván mindig a semmiből ugrik elő - megjegyzem, ott, ahol állítólag megtalálták, tökéletesen belátható az út, pont nincs a szélén látást akadályozó növényzet, stb.). Ugyanabban a kanyarban gázolták el, ahol Valériát is. Bár azért most elgondolkodtam, micsoda véletlen, hogy Valériát és a bundás szépséget is pont az a szomszéd találta meg elgázolva, akinek amúgy a vérszomjas, seggfej kutyái vannak...

Megszakad a szívem. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy nem érezhetem többé a kezemben a kis fejét. Ez őrület. Bárcsak mindenki átélné ezt egyszer, hogy utána máshogyan tudjon egy macskára nézni, nem úgy, mint egy darab szemétre.

Viszlát, kicsikém, szeretlek.