Tapétázás

Egyébként jól vagyunk, de tényleg. Mármint fizikailag. Lelkileg meg... Hát amiről nem beszélünk, az nem létezik. Amit nem látunk, az se létezik. Például a lélek sem, ha nem tudnád.

Mint említettem, felújítunk, pontosabban a Nyúl szobáját. Egyszerűen elviselhetetlen volt már a mocskos, összefirkált fal, és a kegyelemdöfést az adta meg, hogy valamelyik gyerek (akit Mimmónak hívnak, ebben 1000%-ig biztos vagyok) leszaggatta egy részen a tapétát a plafonról. Többször felhoztam a dolgot Tetkósnak, a fő érvem az volt, hogy ő csak aludni jár haza, fogalma sincs, hogy néz ki a lakás világosban; másfelől nem neki kell égni a Nyúl osztálytársai előtt, amikor heti többször megjelennek a putri minőségű szobában. Végül addig nyígtam, hogy Tetkós belement a fal rendbetételébe azzal, hogy szerinte csak pótolni kell a leszaggatott részt, majd átfesteni. OK, megvettük a festéket, majd gyorsan elkezdtem kipakolni a szobából mindent, nehogy meggondolja magát. (Ez 2,5 héttel ezelőtt történt.) Meglátva az üres szobát, konstatálta, hogy ez a tapéta annyira ocsmány, hogy nem maradhat. 

Megvan, kedves Olvasóm, hogy mikor győztem? Akkor, amikor Ő MONDTA KI.

Az én álmom az volt, hogy végre örökre a rossz emlékeink közé száműzzük a fűrészporos tapétát, tehát szimplán csak kifestjük a szobát, de aztán a tapéta leszedését követő némi falbizgerálós munka után Tetkós közölte, hogy ő nem fog glettelni-csiszolni-megint glettelni, hívjunk valakit, aki megcsinálja. Fel is hívott valami ismerős szakit, aki szerencsére nem vállalta. Nekem erre egyébként, hogy "hívjunk valakit", feláll a hátamon a szőr, mert mint tudjuk, én is azt gondolom, hogy ha van fejenként két kezünk, akkor bármilyen fizikai munkát meg tudunk csinálni, ami nem villanyszerelés, a kellő szaktudás megszerzésére meg ott a zinternet. Különben úgy érezném, az ablakon szórtuk ki a szakemberre költött pénzt. (Itt megjegyezném, nagyon de nagyon sok segítséget jelentett nekünk Tetkós Anyjának a tudása, aki korábban festékboltot vezetett sok-sok évig.) Van olyan ismerősöm egyébként, aki bevállalta magánál otthon a glettelést, és őszintén szólva én is megtettem volna, ha csak halvány segédfogalmam van arról, hogy mi az, de rá kellett jönnöm, hogy ha még a lakást is végig akarom takarítani, amíg a gyerekek nincsenek itthon (most azt vettem a fejembe, hogy akkor majd nyugodt tudok velük lenni, ha nem egy retkes szemétdombra jövünk haza mindennap), szóval akkor sajnos egyszerűen nem tudom megtenni, hogy hetekig kenegessek-csiszolgassak munka után. Meg nem is bíztam magamban, na. 

Pedig, mint később bebizonyosodott, időm lett volna rá, ugyanis az első hétvége után - amikor is leszedtük a tapétát meg Tetkós kijavítgatta a fal hibáit -, a gyerekeim apja egy hétig nem jött haza csak késő este, majd a következő hétvégén elment horgászni. Érted? Így aztán én meglátogattam a gyerekeket azon a hétvégén, majd vasárnap este megvettük a tapétát. Tetkóst aztán megeskettem, hogy következő héten 3, azaz három alkalommal is hazajön 7-re, különben fizet egy ötezrest (valamint minden plusz félórára még egy ezrest), és csináljuk, csináljuk, csináljuk, mert ez így nem állapot.*  Kedden és szerdán haza is jött - azzal nem számoltam, hogy csütörtökön haza kell buszoznom, mert a Nyúl pénteken, a szülinapján arra akart ébredni, hogy élőben  köszöntöm fel, szóval a csütörtököt buktam, Tetkós meg nyert egy napot buz... haverozásra.

Az utóbbi hetekben megtudtam, létezik olyan szó, hogy makulatúra; azt is megtudtam, mi az, sőt, még felragasztani is segítettem. Valamint három csík tapétát is. Hármat. Múlt szerdán. (Pedig már pont jól beletanultunk.) Azóta a munka áll, mint ahogy a két bejegyzéssel előbb említett létra is a folyosón, rajta két lefordított legósláda (a legót belőle a szőnyegre szórta, de már összeszedtem), azon pedig egy ajtó, merthogy azon jó kenni a ragasztót. Hetek óta nem láttam magam egész alakos tükörben reggel induláskor, de legalább hazaérkezéskor sem. Hetek óta nem mostam fel, és annyi szabad hely van a nappaliban, amennyin alszunk. Az én ágyamon a hálószobában egyáltalán nincs hely, ugyanis olyan rozoga volt a Nyúl ruhásszekrénye, hogy úgy döntöttünk, kicseréljük akkor már, a ruháit pedig az ágyamra pakoltuk (azt gondolom, nem kell mondanom, hogy ez a projekt sem tart még sehol sem). Végül arra jutottam, hogy ha a szobákat nem is tudom rendezni addig, a konyhát és a fürdőszobát fullosan kitakaríthatom, ezek vannak most folyamatban... (Erre ma délig alszom, utána meg négy és fél órán át blogot írok...) Abba meg inkább nem gondolok bele, hogy a több hét helyett hány napom vagy órám lesz megcsinálni a három szobát.

Nos hát itt tartunk most. De ha kész lesz, szép lesz, tudom.

*Valószínűleg már meséltem róla, hogy az egyik exem, amikor Pestre költöztünk, kapott egy lepukkant lakást, amelyet a családja szintén saját erőből igyekezett megcsinálni. Fűrészporos tapéta, ofkorsz... Leszedték, volt glettelés-csiszolás, főleg az apukája-anyukája csinálta, de talán mi is, miközben munkába is jártunk. Minden lefóliázva a szoba közepére hordva... Csakhogy nem végeztek, de utazniuk kellett haza a következő hétre, hisz ők is dolgoztak. Ott maradt a káosz. Aztán hol ezért, hol azért nem tudtak feljönni, ott állt a lakás a középre hordott bútorokkal, leborítva immár falporos fóliával... Mi nem csinálhattuk, hisz nem értettünk hozzá, mert mégis honnan is értettünk volna? Mellesleg végül nagyon jó lett a kis lakás, amiben eredetileg fürdőszoba sem volt, azt is ők alakítottak ki benne eszméletlenül szépen, de azok a hetek-hónapok, amikor felújítás alatt álló lakásban laktunk, mély nyomot hagytak. Ezt a dolgot nagyon de nagyon el akartam kerülni a további életem során. A várakozás, a tehetetlen várakozás az egyik legidegesítőbb dolog.