Csak egy gyors helyzetjelentés, hátha a freeblog
véletlenül megkönyörül rajtam, és megjelenik a bejegyzés. (Értelemszerűen nem könyörült meg.)
Mostanra kb. 18 kilóval vagyok több, mint amennyi
lenni szoktam (és kb. 20 kilóval több, mint amennyi lenni szeretek), ami azt
jelenti, hogy 18 kiló nehezedik a medencémre vagy hova, mert ez az egész
túlsúly a hasamon van. (Ha lenne igazság a világon, ez azt jelentené, hogy két 9
kilós kisbaba van a hasamban, akiket altatásban észrevétlenül kivesznek majd,
aztán öröm, bódottá, farmersort.) De tényleg, minden ruhám rámjön, na persze a régi
nadrágokat már nem tudom begombolni, ja, meg annyi van még, hogy kizárólag az
eddig combközépig érő pólóim és pulóvereim tudják most eltakarni a köldökömet.
Viccesen nézek ki, az az igazság. (Kiria az utóbbi hetekben Dinnyécskének
csúfolt, merthogy szerinte olyan vagyok, mint egy dinnye, amiből kiáll négy pálcika. Igen, nekem is feltűnt, hogy a fejemet tapintatosan nem említette.)
Két hete a gyerekek 1860 ill. 1890 grammosak
voltak, nem félek attól, hogy túl kicsik lesznek, pedig nem bánnám, mert olyan
édes picike ruhákat is vettem... Na jó, viccelek persze, nem érdekel, mekkorák,
csak egészségesek legyenek.
Amikor múltkor nézegettem az UH-s képeket, nem
bírtam megállni, hogy ne mondjam a dokinak: "Ugye, milyen
szépek???" Mire ő, hogy valóban formás babák, de az csak egy lánynál
érdekes, hogy szép - a fiú erős legyen. Mosolyogtam bugyután és inkább nem
mondtam, hogy én mondjuk nem tudom elképzelni, hogy beleszeressek egy szőrös
tokájú rondaságba csak azért, mert kézben fel tudja hozni a hűtőt a hetedikre,
úgyhogy legyen csak szép is egy fiú, na mindegy.
Amikor legutóbb voltam a dokinál, és feküdtem
abban a székben (vizuális típusoknak nem ajánlom, hogy elképzeljék, ahogyan
felmásztam, mert rosszul lesznek a röhögéstől), azt mondta: "Húha,
azért itt már látszik, hogy ez kettő!" (Ami igaz, mert lassan már
tényleg szinte tökéletesen kirajzolódik két gyerekforma a hasamon, ami ráadásul nem
szimmetrikus: ami a jobb oldalamon kinyomja, az például a kislányom háta.) Na
akkor viszont nem bírtam megállni, és azt mondtam: "Á, a BKV-n még
mindig nem látszik." (Merthogy az eltelt hónapok során azt hiszem,
összesen 5 alkalommal ajánlott fel valaki ülőhelyet, vagy ajánlotta fel
másik álló utas, hogy kér nekem helyet. Úgy látszik, nem vagyok már olyan ragyogóan
gyönyörű - muhhahha -, mint négy éve, amikor még fel se szálltam a villamosra,
már pattant fel a fél kocsi, hogy üljek csak le.) "Azért, mert sok a
paraszt", felelte meggyőződéssel, hát így történt, hogy felröhögtem a
vizsgálószékben.
Egyébként tök aranyos a doki, többször is azt
mondta, hogy gratulál, így kell kinéznie egy terhesnek. Én mondjuk hiányoltam a
mondatból bizonyos tengeri emlősökre történő utalásokat, de azért vigyorogva
jöttem el, mert a nők ilyenek, a hazug dicséretek is boldoggá teszik őket.
Amúgy én őszintén szólva nem szeretek terhes
lenni. Szeretem érezni a babák mozgását, szeretem, hogy minden
kisgyerekes - főleg, aki még akar gyereket - mosolyog és barátkozik, még az is, aki régebben
a köszönésemet se tartotta fontosnak fogadni (pl. oviban). Szeretem tudni, hogy
lesz valami. De magát a terhességet nem szeretem. Nem szeretem, hogy ügyetlen
vagyok, hogy egy szekrényt nem tudok úgy portalanítani, hogy közben ne kéne
feküdnöm egy kicsit, hogy minden kérésére azt kell válaszolnom a Nyúlnak, hogy "nem
tudok, kisfiam, fáj a hasam" (viszont lassan az összes kifestőjén túl
leszünk :D). Meg hát látványra se jó, na, legalábbis egy ikres has már túlmegy
azon a méreten, amire még azt mondjuk, hogy "jaj, de aranyos pocak".
De már nem tart sokáig. És remélem, jó lesz.
Ja, még egy dokis történet a végére. Múltkor azt mondta nekem: "Most,
hogy három gyereke lesz, érdemes elgondolkodni azon, hogy..." És én
biztos voltam benne, hogy most előjön majd azzal, hogy a háromgyerekes
anyukáknak a TB támogat egy műtétet, vagy egy has-, vagy egy mellszépítést, és
már készültem is, hogy örömmámorban felugrok, hogy "Igen! Igen! Már
gondolkodtam rajta, és a melleimet szeretném megcsináltatni!!!" Aztán ő
arról kezdett beszélni, hogy el lehet köttetni a petevezetéket, és akkor tutira
nem lesz több gyerekem, a védekezésre szánt pénzt ("hogy mit?")
költhetem a gyerekeimre. Meg amúgy ő nem gondolja, hogy ebben az országban
nehézség nélkül fel lehetne nevelni háromnál több gyereket, szóval gondolkodjak
ezen. Én meg próbáltam úgy mosolyogni, mint addig, de belül olyan
megmagyarázhatatlanul dühös lettem, hogy csak na. (Nem rá voltam dühös, mert tudom, hogy harmadik gyereknél erre fel kell hívni az anyuka figyelmét, és ezzel ő tulajdonképpen szívességet tesz nekem.)
Mert persze tudom én. Nem szeretek terhes lenni,
ebbe a lakásba már öten is alig férünk be, és ha megerőltetem magam és tényleg belegondolok, akkor beláthatom, hogy valóban sok pénzbe kerül annyi gyereket rendesen felnevelni. De akkor is... Mi van, ha egyszer találkozom valakivel, aki nem
beletörődik a gyermekáldásba, hanem örül neki? Vagy ha Tetkós megváltozik?
(Esély: 0,00000000001%) Vagy ha valahogyan sok pénzünk lesz? Mindig is 4 gyerek
volt az álmom (már persze, miután lemondtam a 6-ról), hát hogyan hoznék most
egy olyan döntést, amivel azt a lehetőséget is kizárom, hogy véletlenül
teljesül ez az álom?
Na mindegy. Ezt majd nem felejtem el megbeszélni
a dokival, mármint hogy nem, köszönöm, nem szeretnék élni a lehetőséggel.
Hát így vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése