Apa macskája

A hétvégén megtudtam, hogy meghalt egy macska. Ez csak egy ilyen kis hír, ugye? Egy mondatocska. Meghalt, lesz másik, viszlát.

Ő mellesleg a világ legszebb macskája volt, fehér-sötétbarna bundájú - hosszú szőrű -,  gyönyörű szemű állatka. Apa macskája. 

A semmiből jött. Nekünk elég gyakran lesz így macskánk, sőt, néha emberünk is, hogy egyszerűen csak egyik pillanatról a másikra odaszoknak hozzánk éjjel-nappalra. Ő például egyszer csak ott ült a hátsó lépcső tetején. Amikor kimentünk, ő elszaladt, le az udvarra. Néhány hét múlva már csak pár lépcsőfokkal ment lejjebb, ha kiléptünk az ajtón, aztán már csak pár lépésre. Apa pont oda szokott kiülni cigizni, így övé volt a családból elsőként a megtiszteltetés, hogy megsimogathassa. Anya (aki valami érthetetlen okból igyekszik úgy tenni a világ előtt, mintha ő nem is füstölne úgy, mint a gyárkémény) szintén oda jár ki bagózni, így ő lett a második szerencsés, bár kétlem, hogy ő túl gyakran simogatta a bundás gyönyörűséget, mert nem nagyon fogja meg a macskákat. (Nem úgy, mint Apa, akit ha egy kis ideig figyelsz, biztos, hogy megpillanthatod, amint felkap egy előtte elvágtató kiscicát, puszit nyom a fejére, aztán visszateszi.) 

Aztán addig lestem, addig etetgettem, addig udvaroltam, hogy végül csak közel engedett magához engem is. Csodálatos volt az ölembe fogni, bár ott pont nem maradt meg sokáig. Pici, karcsú teste volt a hatalmas bunda alatt, ami egyébként nem volt kócos és fakó, meg különösebben ápolt sem, de valahogy mindig arra a következtetésre jutottunk, hogy túl szép ahhoz, hogy ne legyen igazi gazdája. Valójában viszont fogalmunk sem volt róla, hogy van-e igazi otthona, vagy csak úgy lett nekünk, NEKÜNK valahonnan, és most már kizárólag a mi őrangyalunk. 

Merthogy a megfelelő távolságtartással ugyan, de hű társa lett mindannyiunknak odakint. Elsősorban Apának, aki elnevezte Bundásnak, ami szerintem annyira méltatlan név egy ilyen gyönyörűségnek, hogy képtelen vagyok így emlegetni. Amikor Anya kiment a kertbe, ő ott keringett körülötte, vagy leheveredett látótávolságon belül, és türelmesen megvárta, amíg Anya végez a gyomlálással (önszántából soha nem végez, csak a sötétedés zavarja be a házba). 

"Olyan kedves volt" - Anya ezt mindig elmondta róla, ahányszor csak a hétvégén szóba került. Aztán elsztorizgatott a kerti kalandjaikról.

Most, hogy így belegondolok, az volt a legfurcsább, hogy ez a macska volt az egyik legelegánsabb állat, akit valaha is láttam (nem tudom, fiú vagy lány volt, így nem tudom, hogy a "királyi" vagy a "királynői" kifejezést használjam), és mégis, a macskákra jellemző minden felsőbbrendűség, minden pökhendiség hiányzott belőle. Tényleg... kedves volt. A legszeretetreméltóbb, legszelídebb macska, akit ismertem.

Amit nem teszünk meg, azt mindig jobban bánjuk, mint amit megtettünk, így aztán borzasztóan fáj a szívem, ha belegondolok, hányszor mentem el mellette úgy, hogy jaj, de jó lenne leülni hozzá és simogatni, aztán mentem tovább, hogy á, ő úgyis ott lesz később is, hisz mindig ott van, majd kijövök hozzá, ha ráérek. 

Egy hete, amikor hazamentem, nem volt ott. Hiányoltam, meg akartam kérdezni Anyát, mi van vele, de aztán nem tettem. Csak most, ezen a hétvégén. Anya, aki minden macska eltűnésekor hazudik nekem első körben, most meg sem próbált titkolózni.

"Meghalt."

"Meghalt???"

"Meg. Elütötték."

Ennyi. Nem vagyok olyan hangulatban, hogy a felelős állattartásról vitatkozzak, nincs most erőm a felelőtlenül száguldozó barmokat szidni sem (mert nem, nálunk nem 50-nel mennek át a falun - kb. én vagyok az egyetlen, aki igen -, bár erre meg mindig az a válasz, hogy 50-nél sem tudsz megállni, ha egy macska kiugrik eléd. Mert nyilván mindig a macska a hibás, nyilván mindig a semmiből ugrik elő - megjegyzem, ott, ahol állítólag megtalálták, tökéletesen belátható az út, pont nincs a szélén látást akadályozó növényzet, stb.). Ugyanabban a kanyarban gázolták el, ahol Valériát is. Bár azért most elgondolkodtam, micsoda véletlen, hogy Valériát és a bundás szépséget is pont az a szomszéd találta meg elgázolva, akinek amúgy a vérszomjas, seggfej kutyái vannak...

Megszakad a szívem. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy nem érezhetem többé a kezemben a kis fejét. Ez őrület. Bárcsak mindenki átélné ezt egyszer, hogy utána máshogyan tudjon egy macskára nézni, nem úgy, mint egy darab szemétre.

Viszlát, kicsikém, szeretlek.

Gyógyszerspirál, szobaFOGság

Hogy ne tűnjek túlságosan negatívnak, tegnap el akartam mesélni, hogy egy komplett ajakfeltöltés egy napra egyetlen K. (fájdalomcsillapító) árából megvolt. 

De aztán...

A teljes sztori úgy kezdődött, hogy vasárnap, amikor jöttünk vissza Pestre Anyáéktól és a gyerekektől, elkezdett fájni a fogam. Pár hete is fájt, ha még emlékszel, de egy vagy két gyógyszer után elmúlt és vissza se jött, így betudtam a huzatnak, mivel az irodában folyamatosan nyitva van nálunk az ajtó és az ablak is, különben elevenen megfőnénk. Igazából most is azt gondoltam, hogy a huzattól fáj, vasárnap este bevettem fél csomag F.-t, hétfő reggel a másik felét, mert én hülye azt gondoltam, elég lesz ennyi, Tetkós is mondogatta, hogy ez erős gyógyszer, mondom, jóvanakkor, legyen elég, majd még viszek magammal munkába, ha mégis kellene még. Csak hát elfelejtettem. Kikészítettem, majd ott is hagytam a konyhapulton (mint ahogy sminkelés közben egy doboz R.-t is arrébb tettem, és meg se fordult a fejemben, hogy esetleg a táskámba is bedobhatnám, de amúgy az különben sem hatott legutóbb).

Nem mondom, hogy megőrültem a fájdalomtól, de azért kitartóan fájogatott a fogam egész nap, épp csak annyira, hogy ne legyen nyugtom. Közben nagyon sokat gondolkodtam ezen a dolgon: hogy tök igazságtalan ez, az én fogaim egyszerűen nem lehetnek rosszak, hiszen annyit törődöm velük, hát külön kell majd fordulnia a költöztetős kocsinak, hogy a fogápolási cuccaimat elvigye, könyörgöm, ne már... És akkor, amikor a polcon felhalmozott fogkrémes dobozok tömegét felidéztem, szöget ütött valami a fejembe. Mind fehérítős, egyetlenegyet kivéve. Mi van, ha ez az oka, hogy mostanra szinte minden fogam érzékeny már? Hogy gyakorlatilag semmit nem tudok úgy megenni vagy meginni, ha közvetlenül a hűtőből vettem ki? Vagy ha túl meleg, túl sós vagy túl édes? Észre sem vettem eddig, mennyire vigyázok minden egyes falatnál és kortynál, hogy ne érjen azonnal a fogamhoz, legalábbis hátul... 

Napközben felhívtam az SZTK-t, hogy biztosan nem kell-e időpontot kérni a fogászatra (eleve milyen hülye ötlet: "jó napot kívánok, négy hét múlva kedden fájni fog a fogam, tudnék menni valamikor délután?), és nem baj-e, hogy nem ahhoz az orvoshoz megy az ember, akihez területileg tartozik (akihez én tartozom, ő például kizárólag munkaidőben rendel), de akkor még nem gondoltam komolyan, hogy tiszteletemet teszem náluk.

Egyik kolléganőm észrevette, hogy kókadozom, és amikor elmondtam neki, hogy fáj a fogam, de nem nagyon, javasolt egy bizonyos fogkrémet, azt megvettem gyorsan hazafelé, majd gondoltam egy merészet: mégiscsak elmegyek dokihoz, mert ha már úgyis kibírtam fél napig gyógyszer nélkül, akkor majd legalább el tudom mondani neki, melyik fogam fáj (bár akkorra már úgy éreztem, az alsó és a felső fogsorom is). Ez úgy 18:00-kor volt, itt 20:00-ig van rendelés. Akkorra már kívülről tudtam a kedvenc fogorvosom egész heti rendelési idejét, na, mondom, hajrá, most megmutatom a családomnak is, hogy nem vagyok olyan teszetosza, fogom magam és elmegyek, ha úgy gondolom. (Különben meg egy év múlva már úgyse tehetek meg ilyesmit, mert az új lakóhelyünkön kb. mindenhova kocsival kell menni, szóval elmondható, hogy gyakorlatilag a ház fogságában leszek egy darabig.)

Fogat mostam az új fogkrémmel, és nem tudom, hogy ettől vagy a rákészülés miatti idegtől, de elmúlt a fájdalom. Elballagtam azért az SZTK-ba, azaz dehogy ballagtam - suhantam! Abban a biztos tudatban, hogy vagány csaj vagyok, aki a kezébe veszi a sorsát, bátran beül a székbe, lesz, ami lesz. Olyan 18:40 körül értem oda. Felvágtattam a 3. emeletre... hallgattam pár percig, amint az egyik helyiségben egy takarító valamit szöszmötöl, de az istennek nem akart előjönni, hogy megkérdezhessem, miért full üres az egész folyosó... Lesiettem inkább a kartonozóba, ahol mondták, hogy menjek vissza bátran, ott van a dokim, ők már beszéltek a rendelővel ma, csak hát a fogászat tőlük teljesen külön van, nem nagyon tudnak róluk - de kopogjak be bátran. KOPOGJAK BE! Amikor minden egyes ajtóra ki van írva, hogy "KÉRJÜK, NE ZAVARJÁK KOPOGÁSSAL A RENDELÉST!" Na EHHEZ én sose leszek elég bátor. Felrohantam azért még egyszer, akkorra már ott volt a takarítónő (akit ismerek is ráadásul, hurrá), meg valami ott dolgozó bácsi, akik elmondták, hogy a dokim már hazament. Remek. A folyosó végén egy ajtó mögött még nagy erőkkel fúrták valaki fogát, mondták, hogy próbáljam meg ott, de tudtam, hogy a lelkem nem bírna el egy olyan orvost, aki esetleg nem kedves, szóval eljöttem.

A fogam most, hogy lement az idegbaj, újra elkezdett fájni, na mondom, ha már ilyen szépen nem kaptam érzéstelenítőt, akkor itt az ideje, hogy végre bevegyek valamit és vége legyen ennek az egész hülyeségnek. Na de mit? Kis fájdalomra erős gyógyszert nem akartam, mert ehhez a fogfájáshoz képest őrjítően szokott fájni a fejem, annyira, hogy sírni tudnék és hányingerem van - szóval gondoltam, a receptes F.-t inkább arra tartogatnám.

Azt tudtam, hogy az A.-tól feldagad az arcom, és emlékeztem, hogy volt még egy fájdalomcsillapító, amivel ugyanúgy jártam, de elfelejtettem, melyik volt az. Gondoltam, ha azon a vonalon indulok el, hogy az ibuprofénre lehetek allergiás, akkor elég kizárnom azokat a gyógyszereket, amelyekben az van, a többit szedhetem. Na meg arra is gondoltam, hogy sehogy máshogy nem fog kiderülni, mit szedhetek, csak úgy, ha kipróbálom és felírom, hogy mi történt... Bekaptam hát egy K.-t, a fájdalom lassan elmúlt, én pedig boldog voltam - huzattólvolt, megyafeneorvoshoz. Aztán pár órával később elkezdett bizseregni a szám, és rögtön tudtam, hogy elcsesztem. Egyszerűen mintha pofont kaptam volna, úgy lett világos azonnal, hogy hibát követtem el. Az ajkaim pár perc alatt csinosan megduzzadtak, valamit csinálni kellett, mert tudtam, hogy ez csak rosszabb lesz, és muszáj volt másnap munkába mennem, ugyanis rajtam kívül mindenki, aki telefonos ügyfélszolgálatos is, szabadságon volt. Négyféle gyógyszer van itthon allergiára. NÉGY. Ebből egyet a gyógyszertárban adtak szájbiggyesztve-vállvonogatva ("el kell kerülni, ami kiváltja"), kettőt a háziorvos írt semleges arccal, egyet az első gyógyszer helyettesítésére ajánlottak azzal, hogy olcsóbb. Mind a négy a szokásos allergiás tünetekre van, azaz urtikária (ezt a szót az utóbbi két napban úgy kilencmilliószor olvastam el) és tüsszögés-köhögés-orrfolyás ellen. 

Ezt az én kis bulimat (tehát amikor az embernek az arca, a torka, vagy a végtagjai kezdenek dagadni) angioödémának hívják. Ha az ember torkával van gond, akkor nem tudja abbahagyni a köhögést és egyre nehezebben veszi a levegőt. Ha az arca a soros éppen, akkor esetleg duplájára puffad az egész, vagy csak az arcának egy része - eddig a szememnek, a homlokomnak és a számnak sikerült. Elvileg a szokásos antihisztaminok segíthetnek, így végül bevettem egyet abból, amit a háziorvos írt (D.).

Másnap, amikor felébredtem, konstatáltam, hogy az alsó ajkam a duplája az eredeti méretének. Kicsit sem hasonlítottam magamra, ami még nem lett volna baj, csakhogy nem szebb, hanem csúnyább lettem. Semmi baj, semleges rúzs és napszemüveg, majd napközben elmúlik.

Múlt is (egy ember jegyezte meg, hogy úgy nézek ki, mint aki szépészeti beavatkozáson vett részt), hazafelé már alig látszott, aztán este egyszer csak azt éreztem... hát nem is tudom, mit. Mintha az arcizmaim megfeszültek volna az egyik oldalon, érzésre olyan volt, mintha az arcomba kaptam volna érzéstelenítőt. Eléggé eltorzult a fejem, ronda, dagadt volt az egyik oldalon, ha megfogtam, tök keménynek éreztem. És kezdődött az a rohadt köhögés, nehéz légzés... 

Mindezeket egybevéve amúgy még mindig nem tűnt veszélyesnek a helyzet, jó sokáig ébren voltunk Tetkóssal, egy idő után már jobban tudtam levegőt venni, és az arcomat sem éreztem olyan rossznak, amikor aztán lefeküdtünk aludni. Egyébként azt se tudom, mit kell ilyenkor csinálni, ha mondjuk rosszabbodik a helyzet és nem kap az ember levegőt. Orvosi ügyeletet hívni zsák pénzért (ide, a felújítás alatt álló lakásba, ahol az előszobában egy létrára van fektetve egy ajtó és szanaszét van rámolva minden)? Vagy kórházba rohanni? Nekem az jön le az éjszakai ügyeletes sztorikból, hogy még ha késsel a hátadban visznek be, akkor is megy a pofavágás, hogy "ez nem ért volna rá reggel?"  (Megjegyzem, megértem a másik oldalt is, akik napi szinten szembesülnek azzal, hogy az emberek napok óta fennálló problémákkal mennek ügyeletre, szóval ugorjunk.) Tehát mi van, ha berohanunk mondjuk egy kórházba, és véletlenül nem esek össze fuldokolva ott a recepción? Elküldenek a fenébe, hogy ne raboljam az idejüket? Vagy megkérdezik, hogy feldagadt fejjel tudok-e aludni, mert ha igen, akkor fáradjak vissza reggel 8-ra? Nem tudom, tényleg, mi a teendő. Az egyik oldalon egyébként azt írják, hogy ha az angioödéma fellép, azonnal forduljunk orvoshoz. (Itt megjelent lelki szemeim előtt, hogy elkezd dagadni az arcom, kapom magam, elrohanok az orvoshoz - majd üldögélek a váróban két órát.) Meg még azt is írták, hogy úgy lehet kideríteni, gyógyszer okozta-e az angioödémát, hogy ha abbahagyod a gyógyszer szedését, akkor az volt. Köszcsi.

Másnap, azaz ma reggel fél 5-kor szinte tökéletes kacsaszájjal ébredtem, olyannal, amiért mások sok pénzt fizetnek, de az én arcomon nem mutat jól. Így aztán visszafeküdtem és aludtam délig, aztán felkeltem és lemondtam azt a találkozót, amire délután el kellett volna mennem. Mindegy, úgyis ki akartam venni egy nap szabadságot valamikor. Már alakulok, de még mindig nem örülnék, ha meglátna valaki.

És eldöntöttem, hogy most már tényleg elmegyek egy privát allergiavizsgálatra is. Kivéve, ha addig divatba jön a velencei maszk, mint utcai viselet, mert akkor nyilván inkább veszek egy olyat. (Most persze viccelek, mert az első eset óta egyre súlyosabbak a tünetek, szóval nyilván nem kockáztatok és nem fogok mártírkodni sem, mint anyukám, hogy ugyan már, csak rólam van szó, mit számítok én, úgyis meghalunk.)

Ugyanitt szívesen olvasnám, hogy mások hogyan keveredtek ki egy ilyenből. 

Busszal megyek haza épp a gyerekekhez.

Ehhez 1 órával korábban meg kell venni a jegyet az állomáson (legfeljebb pár perc késéssel - igen, felmerült, hogy megveszem otthonról neten, de azt ugye csak bankkártyás fizetéssel lehet), és nagyjából 1 óra az út a lakástól a Stadionokhoz. Az 1-es villamos helyett ugyanis pont a Népligettől pótlóbusz jár, és elsőre bepánikoltam, amikor a megállóba érve megláttam a kiírást, hogy a mittoménhányas éjszakai busz megállójából indul. (Még élénken él bennem az emlék ugyanis, amikor tavaly a Rhapsody-Beast In Black koncertről hazafelé igyekezve a sötétben keresgéltem egy csajjal az éjszakai busz megállóját a Népligetben, amit hopp, áthelyeztek, számomra tök logikátlanul. A Népliget nekem az Elvarázsolt Rengeteg amúgy is.) De aztán amikor az összeomlás előtt két másodperccel felnéztem a kiírásból, pont megpillantottam a körút másik oldalán a pótlóbuszt. Juhúúú!

Alapvetően nem tudok elveszni Pesten, nem úgy, mint 2002-ben, amikor felköltöztem, és bepánikoltam még attól is, ha egyetlen járattal kellett mennem x megállót. (Igaz, akkor még nem volt sem Google Earth, sem Waze, sem Moovit, ami egyébként az egyik legzseniálisabb app, szívből ajánlom mindenkinek, aki Budapesten BKK-val közlekedik. Ehhez képest a BKK Futár sehol sincs.) A probléma inkább azzal van, hogy ha olyan helyen járok, ahol még nem voltam, akkor valószínűleg időre megyek valahova, és mindig későn indulok persze, így bármilyen változtatás vagy keresgélés, ami értékes perceket lop el az amúgy is kevésből, azonnal pánikhoz vezet.

Szóval összességében a lakásomtól Anyukámékhoz annyi idő alatt érek oda, mint amennyi idő alatt Athénba vagy Rómába érnék.

(Kívánj sok szerencsét, mert nem hoztam magammal gyógynövényes nyugtatót a gyerekekhez. Bár csak egy napra jövök, de akkor is, sose lehet tudni. Vagyis inkább mindig lehet...)

Monopólium

A Nyúl, amikor megkérdezem tőle valamivel kapcsolatban, hogy miért csinálta, vagy éppen hogy merte megtenni, néha (gyakran) amikor nagyon vagánynak képzeli magát, azt feleli, hogy "mert megtehetem". (Ezt az egyik barátjától tanulta, aki tényleg így éli az életét.) 

Legközelebb el fogom magyarázni neki, hogy az ő esetében ez azért nem igaz a legtöbbször (például azért nem bánthatja a testvéreit, azért nem játszhat a Fortnite-tal este 11-ig, vagy azért nem beszélhet felnőttekkel - mármint velem - tiszteletlenül), mert van ellenvetés, mert nem mindenki szerint vannak jól a dolgok úgy, ahogy ő gondolja.

Ezzel szemben a Stadionoknál az állomáson 200 Ft a mosdó díja. 200! Ez vajon csak engem ütött szíven? (Ennyiért már érdemes a napi mosakodást is ott intézni.) Mindenki szó nélkül kifizeti, mert nincs más lehetőség pisilni. Na ők tényleg megtehetik.

Az utóbbi 1-2 hétben többször is eszembe jutott egy csaj, aki évekkel ezelőtt szerepelt egy tehetségkutatóban, és tudom, hogy a kerületünkben lakik. Ez konkrétan úgy történt, hogy egy napon bevillant a semmiből, hogy "mi is a neve annak a lánynak, aki..?", és amikor eszembe jutott, megnyugodtam. Az elmúlt napokban még gondoltam rá párszor.

Ma reggel, amikor kijöttem a házból, a reklámújsággyűjtő rekeszben egyetlen hirdetőlap árválkodott, odapillantottam, egy bizonyos szolgáltatást hirdetett - a fent említett lány. (Biztos, hogy ő, mert rögtön rákerestem fb-n.)

Na ez vajon miért volt? Miért jutott eszembe pont mostanában? (Nem gondolom, hogy jel lenne, hogy vegyem igénybe a szolgáltatását, ahhoz ugyanis először kutyára lenne szükségem - márpedig nincs szükségem kutyára.)

Pár nappal korábban felfigyeltem valakinek a nevére. Rácsodálkoztam, mert egy nem mindennapi keresztnév volt, és átfutott az agyamon - fogalmam sincs, miért -, hogy milyen vicces lenne, ha egy napon lenne a születésnapunk. Néhány perc múlva megtudtam, hogy nem egy napon van: az övé egy nappal korábban, mint az enyém.

Imádom az ilyen megérzéshez hasonló, semmilyen üzenetet nem hordozó egybeeséseket. Szimpla véletlenek, nyilván, de azért elkerekedik az ember szeme egy pillanatra.

Murphy

Nem gyakran fájdul meg a fogam, és az sem gyakori, hogy ha valamilyen egészségügyi problémám van, nem adok neki a kelleténél hosszabb időt a házi megoldásoktól vagy magától való gyógyulásra, hogy ne kelljen orvoshoz mennem.

De ha egyszer szombaton megfájdul a fogam és eldöntöm, hogy a legközelebbi lehetőségnél (hétfőn) elmegyek vele dokihoz és nem szenvedek napokig-hetekig*, akkor biztos, hogy hétfőn van az egészségügyi dolgozók napja, és az intézményben** minden ellátás szünetel.

*mert nincsenek itthon a gyerekek, így nincs szükség hosszas egyeztetésekre Tetkóssal, hogy megtehessek valamit

**közel is van és ingyenes is, ez mindkettő eléggé fontos most

És eljött az a nap is, amikor egy mosásban mostam tavaszi dzsekit és bikinit.