Ma a Nyúl biciklizett a ház előtt és én voltam vele kivételesen ("Anya, de jó, hogy itt leszel! A kerítés mögé állj - bocs, ha rumli van ott!"). Jött egy autó a szomszédunkba, és ha már itt volt, bele is ment az árokba a bal első kerekével (ez úgy havonta egyszer megtörténik). Beszaladtam a konyhába, hogy szóljak Öcsémnek, mire kérés nélkül felpattant unokatesóm két fia is, így hárman mentek segíteni. Ott állt már akkor két ember, és tényleg csak egy fél másodpercre, de átfutott az agyamon, milyen kellemetlen lesz, ha most órákig ott fognak majd töketlenkedni, aztán mégsem sikerül kiszedni az autót, és még közönség is van. Hehe...
Nekifeszültek hárman, és kb. 3 másodperc alatt úgy tolták ki a kocsit, mintha csak a fiaim kis dömpere lett volna. Újabb 3 másodperc alatt az emberek konstatálták, hogy nincs gond az autóval, majd a sofőr vigyorogva megköszönte a segítséget, és behajtott a szomszédba. Ezek hárman meg jöttek be libasorban, még csak ki se pirultak, én meg vigyorogtam, mint a hülye. Olyan szépek voltak*, magasak meg izmosak, és annyira büszke voltam rájuk!
*Jól van, tudom, már unalmas, hogy mindig azzal villogok, milyen szép az Öcsém, de hát ha egyszer az. Nagyon sokszor belefutok abba a helyzetbe (de a rokonságból nem csak én), hogy az emberek között meglátok egy különösen szép arcot, egy szép szempárt, és jelez az agyam, hogy "Úristen, micsoda pasi, ki ez???", és egy pillanattal később esik csak le: "Saab az, te szerencsétlen..." Ilyenkor mindig röhögök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése