Viber

Nagynénémnek is lett okostelefonja, gyorsan Viberje is, és tök aranyos, mert mindig ír. (OK, persze őt se az érdekli, én hogy vagyok, hanem, hogy a gyerekek, de most nem ez a lényeg, így is rendkívül fel tud villanyozni, amikor otthon küzdök egyedül, mint disznó a jégen, és valaki veszi a fáradságot, hogy írjon nekem.)

Nagyon bátran kísérletezget a felhasználható kis képekkel, de gyanítom, ebben az is szerepet játszik, hogy a látása nem tökéletes. Múltkor pl. egy síró kisfiút biggyesztett a hogylétünket firtató kérdés után. (Mellesleg ez is telitalálat volt.)

Épp mesélem Anyának, milyen sokszor beszélek Nagynénémmel, mennyire jó, hogy kinyílt neki is a világ (azelőtt csak személyesen beszéltünk, amikor hazajöttem), amikor bebaktat a konyhába Saab.

"Aha, nekem is gyakran ír. Tegnap munkában is kaptam tőle egy üzenetet.  Azt írta: Helló, Édes, dolgozol? Meg küldött két szarkupacot."

(De szerintem ez annyira aranyos! És nagyon büszke vagyok rá, mert tök nyitott, meg érdeklődő és mindent meg akar tanulni, szóval így kell ezt.)

Amúgy azt meséltem, hogy ősszel megyek vissza dolgozni? Az ikrek bölcsibe, a Nyúl meg oviba. Egyedül ő várja...

Részemről görcsben van a gyomrom, ha csak eszembe jut, több okból is. Egy porcikám sem kívánkozik vissza, és őszintén szólva elképzelésem sincs, mi lesz velem. Írhatnék listát, hogy mi mindentől rettegek (a gyerekekkel kapcsolatban is, persze, de náluk fel sem merül bennem az, hogy valamilyen módon majd NE FELELNÉNEK MEG, mert ők tökéletesek), de biztos van valami karakterkorlát...

Na, írtam a dologról pár mondatot és máris iszonyat hányingerem lett. Fogadjunk már egy húszezresben, hogy most el tudok-e majd aludni olyan 3 órán belül... Áááh.

Amikor 1999-ben összejöttem az akkori barátommal, még azon a nyáron elcipelt két lagziba is. Az elsőben ott volt az összes haverja, így be tudott mutatni nekik. Közülük az egyiknek pár héttel korábban volt az esküvője, ott ültek friss házasként a szép feleségével. Ők később el is maradtak a társaságtól, azután nem is láttam őket 1-2 alkalomtól többször, hiszen hamar megszületett az első gyerekük (és hát úgy tűnik, vannak olyan férfiak, akiknek a családjuk fontosabb holmi haveroknál).

Szóval semmi nem indokolta, hogy a múlt héten eszembe jutottak. Elég sokat gondolkodtam rajtuk, hogy hány gyerekük lehet, meg ilyesmi.

Három.

Onnan tudom, hogy egyszer csak megláttam őket a naaagy falusi rendezvényen (sokfalunyira laknak tőlünk, de elég szép kis programot állítottak össze a szervezők, elég nagy reklámmal - gondolom, valamelyik híres fellépő vonzotta ide őket).

A pasi még mindig jó pasi, bár úgy tűnik, Rumcájsz a példaképe, a felesége meg eléggé erősen őszül, de attól még simán fel lehetett őket ismerni. Mit mondjak, eléggé megdöbbentett, hogy durván másfél évtized után eszembe jut egy család, és néhány napra rá találkozunk. (Nem, ők valószínűleg nem ismertek fel, mert már akkor is felháborítóan jelentéktelennek látott a világ, csak akkor még szőke voltam, most meg sötétbarna. *)

*Dzidze végül befestette az utolsó napon.

A fodros szoknya

Beleszerettem egy használtruhás oldalon egy szoknyába. Fodros, fekete, és fehér csillagocskákkal van tele. Nem túlzás, hónapokig nézegettem, de ez a hely drágább, mint a Háda, és inkább törtem volna el a saját kezemet, mint, hogy innen rendeljek, vagy esetleg postaköltséget kelljen fizetnem. Múltkor viszont hozzácsaptuk Tündér Keresztanyám egy rendeléséhez, és meglett az én drága, mesés szoknyám. Azóta ahányszor csak ránézek, megmelegszik a szívem, és úgy érzem, a világ csodálatosabb már nem is lehetne.

A hat hét alatt, amióta megvan, még nem volt rajtam, persze.

Szerepelt az oldalon egy másik szoknya is, ugyanígy fodros, de a fodrok különböző mintájúak (nem tudom, miért szerettem bele pont most a fodros szoknyákba, gondolom, mert mostanra már nem állnak jól nekem, meg nem annyira divatosak, vagy nem tudom). Nagyon sokáig néztem, de kicsit drágább is volt, mint a másik, na meg 1-2 számmal nagyobb volt, mint a méretem, nagy valószínűséggel nagy lett volna, de azért csak néztem és néztem hónapokig, mint a kettes számú örök szerelmemet. Majd elbúcsúztam tőle.

Aznap, amikor Tündér Keresztanyám meghozta a csillagos szoknyámat, azért jött, hogy vigyázzon a gyerekekre Anyával, míg én Dzidzével beszaladok a városba pár dolgot venni elintézni. Természetesen megnéztem a frissen nyílt, kilós Hádát is - és kevés híja volt, hogy toporzékolni kezdjek, ugyanis ha összeszedem minden jóindulatomat, akkor is egy hatalmas, retkes szemétdombként tudom csak leírni a helyet. Mintha felpakolták volna egy mocskos teherautóra a más turkálókból kiselejtezett rongyokat, és elhozták volna ide, hogy "azoknak az embereknek jól van az". Becsületből tettünk pár kört ott, de annyira méltatlan volt az egész (tudom, vicces, hogy egy turkálóval kapcsolatban ezt a szót használom, mert aki nem jár ilyen helyekre, annak nyilván az egész méltatlan úgy, ahogy van), hogy már fordultunk volna ki...

És akkor ott volt. 

OTT. 

VOLT. 

A kék virágos, fodros szoknyám. Tökéletes állapotban - és Istenem, a méretemben! Próbafülke. PRÓBAFÜLKE!!! Ó Istenem, jó! Na jó, egy kicsit még ez is nagy, de ha kispárnát kell alávennem, én ezt akkor is hazaviszem, itt nem hagyom másnak, az biztos...

Khm, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy a rongyosbálban közben azért találtam még egy fodros szoknyát, egy feketét, fehér szívecskékkel, és hát inkább hazahoztam, mint hogy illetéktelenek birtokába jusson, ugyebár, elvégre ki szereti legjobban a fodros szoknyákat? Egyszerre: LCD szereti! (Ráadásul mindkét szoknya könnyű, mint a pihe, ez pedig egy KILÓS Háda, könyörgöm.)

Így hát egyetlen napon lett  három fodros szoknyám is. És a nap végén őszintén szólva már egyáltalán nem érdekelt, hogy jól állnak-e vagy öreg vagyok már az ilyesmihez, vastagítják-e a lábamat (nem!), stb. Egyszerűen boldog vagyok, ha ránézek valamelyikre (egy helyen vannak, úgyhogy általában a háromra nézek rá egyszerre), és ha soha nem viselném egyiket se, emiatt már akkor is megérte volna...

De ma felvettem amúgy a kék virágosat, és telitalálat volt. Ilyen érzés lehet menyasszonyi ruhát viselni is... Hogy bármennyire nem praktikus ahhoz, hogy a gyerekek biciklije után szaladj, egyszerűen nem akarod levenni. Csak még egy percet... csak még egyet benne...

Véradás

Holnapután megyek véradásra, bibibí! Már nagyon izgatott vagyok.

Szóval tudod, én eredendően nagy véradónak tartom magam, mert volt egy időszak (2005-2006), amikor minden véradásra elmentem, amit ott szerveztek a munkahelyemen. Aztán meg vagy nem voltam 50 kg, vagy terhes voltam, vagy szoptattam, vagy tetováltattam, amikor meg épp egyik se volt és már hetekkel előre beírtam a naptáramba az irodámtól ötméternyire szervezett véradást, akkor bárányhimlős lett a Nyúl, és két hétig nem mehettem sehova. (Aztán megint terhes voltam... stb.)

Most viszont lesz itt nálunk megint az a bizonyos naaagy falusi rendezvény, ami valahogy mindig a Nyúl szülinapja környékére esik (így most nem is azt tartunk neki, hanem immár "szülikéthetet", ami azt jelenti, hogy egyfolytában jön vagy valami ajándék, vagy valami élmény, és most szombaton zárjuk le végül is hivatalosan a dolgot az igazi szülinapi tortával, na meg körhintával-dodzsemmel-satöbbivel kifulladásig). Ott lesz délután véradás, amire külön, névre szóló meghívót is kaptam (mi ez, ha nem bizonyíték a fentiekre? :D), és most nagyon készülök. Végül is mínusz fél kiló azonnal... Viccvót, na.

Ja és persze, olvastam én is az előző bejegyzésemben, hogy még mindig szoptatok, de úgy érzem, ez már nem terhel meg annyira, hogy ne adhassak vért.

Eldöntöttem, hogy semmi de semmi nem tántoríthat el a céltól. Legfeljebb ilyenek, hogy nem sikerül senkire rábízni a kölköket addig (bár, ha jól sejtem, leszünk elegen), vagy csúnyán néz rám az asszisztens, vagy nem sikerül addig befestetni a hajam gyönyörűre (ez utóbbi mondjuk sanszos, mert az összes családtagom hajfestési hajlandósága a béka segge alatt van, gyakorlatilag már azért hálásnak kell lennem, ha odavet valaki két büdös szót, ha meg már kérdést is, akkor aztán még a farkamat is csóválom boldogságomban, bár a válaszomat úgyse várja meg senki*, már évek óta).

*Kivéve, ha arról van szó, hogy mit csinálnak a gyerekek.

Kánikula

Szoptatom a hűvös, 25 °C-os szobában Mimmót, és akkor jön Anya, mutogat a nyitott ablakra és azt tátogja, hogy "Nem fáztok?"

Mai gyöngyszem

"Hát nagyon óvatosan kell vigyázni. "

Citromos víz

Annak, hogy immár hónapok óta citromos vízzel kezdem a napot, ezidáig az az egyetlen egyértelműen pozitív hozadéka, hogy soha nem büdös a kuka, sőt egyenesen isteni illata van a citromhéjtól.

Aztán persze lehet az is, hogy itt malmozunk majd Dzidzével százötven/száznegyvenhárom éves korunkban ráncok nélkül, ki tudja.

(Egyébként utálom azzal kezdeni a napot, reggel nekem kávé kell, mármint a lelkemnek. Így aztán minden alkalommal, amikor lehúztam végre, melegen gratulálok magamnak. Mellesleg a kicsik mindig megeszik belőle az összes citromot, elképesztő módon rajonganak érte.)

Tegye fel a kezét, aki a Nyúlhoz és hozzám hasonlóan még kánikulában is csak betakarózva tud elaludni, mert azt hiszi, hogy akkor nem tudja megfogni őt semmi éjjel...