A gépek lázadása

Ezt a bejegyzést a legnagyobb titokban írom a laptopomról, mert ha a telefonom megtudja, nekem végem. Azt hiszed, megbolondultam? SZÓVAL SZERINTED ŐRÜLT VAGYOK???

Elmagyarázom.

A Nyúllal mostanában Mary Poppinst olvasunk, pár napja volt soron a Lark kisasszony Petikéje c. rész. Ha valaki nem olvasta a könyvet (amin nem csodálkozom, mert nekem iszonyatos zagyvaságnak tűnik most, bár gyerekkoromban eléggé tetszett, meg a Nyúl is szereti), akkor elmondom, ez a rész arról szól, hogy Lark kisasszonynak - aki minden valószínűség szerint egy vénkisasszony - volt egy agyondédelgetett kiskutyája, Petike, aki kizárólag a legjobb kajákat kapta, kintre felöltöztették, nehogy megfázzon, cicomázták, maníkűrözték, puszilgatták, meg minden, amit el tudsz képzelni. Erre az a hálátlan, büdös dög fogta magát, a kerítésen keresztül összehaverkodott egy csavargó korccsal, aztán választás elé állította Lark kisasszonyt, hogy vagy befogadja a koszos haverját is, vagy ő megy el otthonról és soha többé nem látja a kisasszony.

Másnap jöttem rá, hogy szerintem nálunk is ez a helyzet. Például a mosógépem vagy a telefonom azért olyan szemét velem, mert tudják, hogy szeretem őket, vagy éppen túlszeretem őket, és mindenáron szabadulni akarnak az aranykalitkából. Innen üzenem a telefonomnak - ha mégis eljutna valahogy ez a bejegyzés hozzá - hogy ha így folytatják, nincs már olyan messze a szabadulás, és ezt nyugodtan megmondhatja a mosógépnek is...

Merthogy az van, hogy én állandóan hangoztatom, mennyire szeretek ebben a korban élni, a korlátlan lehetőségek korában, amikor gép mos ki helyettem, hűtő hűti a kajámat és mikró melegíti, akkor telefonálok, amikor akarok, és bármilyen információt azonnal elérek. Rühellem azokat, akiknek folyton sír a szájuk, hogy de jó volt a 80-as években (de azért a telefon ki nem esik a kezükből soha, és wifi nélkül előbb halnának meg, mint víz nélkül). Azt hinné az ember, hogy ezzel a hozzáállásommal a modern kor összes általam is birtokolt vívmányának a kis kedvence vagyok, szeretnek és kezesbárányaim mind. Ez lenne a normális, nem igaz?

Nem pedig az, hogy a mosógép a gondos  ápolás és simogatás ellenére kénye-kedve szerint (de kiváltképp akkor, amikor másnapra feltétlenül szükséges ruhákat mos) elromlik, majd ugyanilyen szisztéma szerint megjavul akkor, amikor már mindegy; tönkreteszi a saját fedelét, ami rendre rávágódik a kezemre, meg mindenféle más aljasságokat eszel ki.

Nem is az, hogy a laptop - ne haragudj, Kedvesem, tudod, hogy nem úgy értem -, amikor hetek-hónapok után végre elővehetem, bosszúból órákon át frissítéseket telepít, majd abban a percben végez, amikor valamelyik gyerek pont felébred.

És nem is az, hogy a digitális fényképezőgépek egyik napról a másikra egyszer csak nem nyitják ki többé a szemüket, és a szervizből hazatérve is csak egyszer, résnyire.

OK, a fentiek esetében mondjuk átértékelhetjük a szándékosságról alkotott véleményünket, de amit a telefonom művel velem, azt már semmiképpen sem lehet betudni a véletlennek, a technika ördögének vagy a karmámnak.

A TELEFONOM UTÁL ENGEM.

Huhh. Hát leírtam. Nagyon nehéz volt, mert úgy vagyok vele, mint az igazán nagy szerelmeimmel voltam - őt is sokkal tovább szeretem, mint kéne, még a sokadik szemétsége után is, sajnos.

Én tényleg mindig kiálltam mellette, megvédtem, amikor Tetkós szarnak nevezte, pedig... hagyjuk.  (Pl. következetesen azt állítom róla, hogy szuper képeket készít, de az igazság az, hogy még egyetlen nyomorult szelfit se tudtam csinálni, amit vállalni mernék.) Tisztességgel elsirattam decemberben, amikor új telefont kaptam, majd boldogan vettem kézbe újra, amikor az új telefonomat egy hónap után a falhoz vágta valami köcsög, khm... És az én kicsikém mintha megemberelte volna magát akkor, mintha ő is megörült volna, hogy újra együtt vagyunk, minden baja elmúlt, jobb volt, mint amikor a szerelőtől hazajött. Nem villogott és váltogatta magát a képernyő a kezem alatt; nem indított el hangosan zenélő játékokat, miközben épp Anyával beszéltem, mint ahogy nem is nyomtam le a fülemmel a telefont beszéd közben, hogy aztán - szintén a fülemmel - felhívjak valaki mást, szóval mondhatni, tökéletesen működött. Azt hittem, ő is szeret, a fenébe is!

Tudom, hibáztam, amikor a gyerekek kezébe adtam - pontosabban, hogy engedtem nekik megfogni, mert azért annyira mazochista még én sem vagyok, hogy önként adjam bárki kezébe a telefonomat. (Már régebben.) Az ilyen alkalmak, amikor kicsi kezek szorongatták visítva - mert persze mindenkinek egyszerre kellett volna - nemigen tettek jót a kijelzőjének, és végül is minden baj ebből származott. De azt akartam, hogy ők is szeressék, na! Nagyon ügyesen kezelték! Általában. Mondjuk nem kellett volna kétszer is felhívniuk Bezoccit munkaidőben, amikor én éppen teregettem. (Bezocci szerint jól elbeszélgettek, de tudom, hogy nem.) Nem kellett volna ismerősnek jelölniük egy ikres nőt csak azért, mert mindketten benne vagyunk egy csoportban. És igen, a kenyérsütős zárt fórumba sem kellett volna jelentkezniük a nevemben. (Ezek eddig az ikrek voltak.) De tudom, a Nyúlnak sem kellett volna odaadnom játszani, hogy kétszer kinyomja a bejárat előtt álló futár hívását karácsony előtt, és még csak ne is szóljon. 

Szóval tudom, hogy hibáztam, de nem gondoltam, hogy ennek ilyen következményei lesznek. A telefonom ugyanis elkezdett gonoszkodni. Először pár hónapja. Egy fórumos ismeretlen ismerősöm kiírta, hogy a gyereke beteg. Amikor legközelebb ránéztem a kiírására, már tele volt a kommentjeimmel: szerelmes szmájlikkal, meg nevetősekkel, meg még nem is tudom, milyenekkel. Azt hittem, elsüllyedek, szégyenkezve kértem bocsánatot a gyerekeim miatt, de most már nem vagyok benne biztos, hogy ők voltak. Pontosabban egyáltalán nem hiszem.

A következő alkalom kb. 3 hete volt: egy másik ismeretlen ismerősöm valamilyen receptet kért, szintén a fórumon. Mivel érdekelt az adott étel, később is ránéztem a kérdésére, láttam, hogy már 7 komment van alatta, még gondoltam is, hogy milyen szuper, most aztán meríthetek ötleteket. Megdöbbenve láttam, hogy az összes kommentet én küldtem: integető macskákat meg doromboló macskákat felváltva. Akkor történetesen a zsebemben volt a telefonom, és azt hittem, elsírom magam dühömben. (Ráadásul telefonról nem is tudok kommenteket törölni. Most laptopról persze megtehetném, de most meg ezt írom, és nagyon meg fogok lepődni, ha sikerül úgy befejeznem a bejegyzést, hogy közben senki nem kezd álmában ordítani nálunk. Szóval nincs időm.)

A legdurvább, hogy én magamtól nem is tudom, hogyan kell ilyen macskákat küldözgetni facebookon! Nem is akarom tudni!

Aztán tegnapelőtt... Áááh... A fügefához menet hallottam a kocsiban egy tökjó számot, gondoltam, rákeresek a dalszöveg alapján. Felvettem a telefonomat az ülésről, feloldottam a billentyűzárat, mondom feloldottam a billentyűzárat - olyan ábrám van, hogy el se hiszed -, és valami borzasztó gyanús, rohadék szmájligyűjteményt találtam. Gyorsan visszalépegettem, és sajnos okkal volt görcsben a gyomrom: egy harmadik ismerősömnek (ő kivételesen nem ismeretlen ismerős, ő tényleg létezik, mert már láttam élőben :D) a gyerekeit ábrázoló fotóját sikerült agyonkommentelnem szerelmes szmájlival, röhögő szmájlival, valamint keservesen zokogóval is. 

Nem is tudom, miért írtam ezeket egyes szám első személyben, hiszen nekem a legkevésbé sem volt közöm a fentiekhez, az egyes szám harmadik személy lenne a megfelelő... És biztos vagyok benne, hogy ha megnézném az utóbbi időben általam kedvelt dolgokat mondjuk, érne egy-két meglepetés. 

Mit csináljak? Mert ha három a magyar igazság, akkor letudtuk. Ha plusz egy a ráadás, akkor még van mitől félnem. De ha a telefonom örökre megutált? Mi jöhet még? Bekéredzkedik a nevemben valami röplabdás fórumra? Vagy műszálas zoknit rendel eBayről? Vagy tank alakú kötött mamuszt a Meskáról?

FÉLEK. 

(Ugyanitt Samsung Galaxy ACE3 eladó, de a vezetékesen hívjatok! És csendben!)