Az egy annyira csajos jelenet volt ma, amikor letettem a telefont és elsírtam magam, hogy nem fognak megjönni a cipőim, az az édes Szotymi meg vigasztalt, hogy majd ő hoz nekem. És láttam, hogy megért.

A mai (meg a tegnapi és a tegnapelőtti) napomat meg úgy tudnám összefoglalni, hogy a kurva anyját mindenkinek.

Reggel nem tudtam eldönteni, hogy vásárolni menjek, vagy itthon maradjak pihenni, végül ma is arra jutottam, hogy pofátlanság lenne a gyerekekkel szemben, ha aludnék, így inkább összeszedtem a használt ruháinkat, ha már E. segített nekem helyet találni nekik. Egy elképesztő méretű hegyet hordtam össze a nappali közepére, pedig a gyerekruhákhoz még épp csak hozzákezdtem. És akkor leülök, és az első bölcsesség, ami szembejön velem, ez:

"Minden, amin most keresztülmész, felkészít téged arra, hogy megkapd, amire vágysz."

Szóval ezek szerint meglesz az a csizma holnap. :)

:D

Ronda szürke gyerek balerina

Azt a maja horoszkópos linket továbbküldtem tegnap Öcsémnek is, merthogy ő Páva, érted, PÁVA, hát ezt mégsem hagyhattam szó nélkül. Azt válaszolta, most már érti, miért ugatok neki annyit.

A maja horoszkóp szerint én Kutya vagyok, az ikrek Kígyók, Tetkós Nyúl, a Nyúl pedig Teknős. (Semmi különös, csak olyan jól hangzik a vége. )

Rekreációs tevékenységek

Amikor a gyerekek még nem jártak bölcsibe, eldöntöttem, hogy ha már egész nap ott lesznek, én meg még nem dolgozom, akkor lesz egy nap, amikor majd elviszem őket, hazajövök, és ki se szállok az ágyból, csak ha már menni kell értük. (Legfeljebb tornázni, egy órával korábban.) Ehhez képest minden reggel, amikor az ordító kislányomat ki kell tépnem a nyakamból, hogy átadhassam a gondozónőnek, annyira szégyellem magam, hogy úgy döntök, ha már ezt tettem vele, akkor kutya kötelességem valami hasznosat csinálni itthon.

Előtte természetesen meg kell inni egy kávét, hiszen anélkül kiegyenesedni se tudok, meg különben is, a kávé boldoggá tesz. Miért ne lehetnék boldog egy kicsit? OK, amíg fő, elmosogatok, hogy ne szégyelljem magam ennyire. De most már leülök ide nyugodtan, ennyi végül is jár, hogy ülve igyak meg egy forró kávét, nem igaz? Szóval leülök. De akkor már ne csak lessek itt magam elé (nem, azt a könyvet, amit már vagy másfél éve kezdtem el, most sincs kedvem olvasni, nem, most valami élő kell), előveszem a laptopot. Végül is az hasznos, ha írok néhány sort a blogra, nem? Tündér Keresztanyámnak úgyis mindig ez az első, amikor hazaér munkából. Meg akkor már ki is írok magamból ezt meg azt. Milyen jó lesz majd húsz év múlva olvasgatni a gyerekeknek, de hát akkor pont most van itt az ideje, hogy írjak.

Csak előbb rápillantok a facebookra. Lájk. Lájk. Lájk. Hahaha. Lájk. De cuki. Lájk. Hű, közben hallgatok már egy kis Slasht, hogy folyjon a fejembe a szöveg (jól van, na, meg a zenén is van mit szokni) jövő hétig, mégse állhatok majd ott a koncerten, mint Bálám szamara, és kurvára senkit nem fog érdekelni, hogy a Hardcore Superstar szövegeit bezzeg tudom oda-vissza. Na, ezt meghallgatjuk még egyszer, ez nagyon jó. Meg még egyszer.

Hú, basszus, 10:25? Na jó, akkor kihúzunk egyet a mára tervezettek listájáról. Nézzük, mi maradt. Legyen mondjuk... portörlés, és akkor majd közben rá tudok pillantani a laptopra. Mindjárt el is indítok hozzá egy zenét, legyen mondjuk a... mi ez, Háda reklám? Tényleg, tegnap meg se néztem az oldalt, na jó, csak gyorsan átfutom, közben megreggelizek, mert eddig elfelejtettem...

Dél. Mi? Dél??? Akkor hagyjuk inkább a takarítást, főzök gyorsan valamit, aztán hamarosan mehetek is értük. Kínlódjak valami olyannal, ami hosszadalmas és van benne cukor, hogy örüljenek viszont felpörögjenek, vagy készítsek valami egészségeset, amit csak akkor esznek meg, ha már nagyon éhesek? (Vagy ha esetleg akkor se: van itthon kenyér, vaj és zöldség?) Na jó, legyen az arany középút: amit mindhárman szeretnek, cukor sincs benne, de nem is bántóan egészséges, mert akkor három napig azt kell ennem, mint a múltkor.

Nini! Szennyestartó. Tele? Mind a négy? De hát tegnap még... Ja, ezek tegnap még a padlón voltak, én szedtem össze éjszaka. Tényleg. Gyorsan bedobok egy mosást. Egy szétnyitott szárító tele ruhákkal igazán látványos cáfolata annak, hogy egész nap nem csináltam semmit. (Amúgy az megvan, hogy tele az összes szennyestartó, de egyik típusból se jön még össze egy egész adag?)

Amíg fő, aminek főnie kell, gyorsan összeállítok egy kívánságlistát könyvekből, úgyis közeleg a karácsony. Na ez például nagyon kellene, de itt nincs meg, megnézem a másik helyen, onnan mennyitől is ingyenes a szállítás? Ja, de hát van kuponon Joy-napokra, úgy jobban megéri. Hú, ez mi, ez valami új? De jó lehet! Na, ezt el is küldöm Dzidzének, hogy tetszik-e neki is.

Na jó, azért gyorsan összekapom a lakást mégis, hú... lehet ennyire szédülni attól, hogy egy kicsit a monitort bámultam? Ja, ezek órák voltak? Hogy szalad az idő (mégiscsak)!

Nocsak, a porszívózás csodát tett, nem is tudom, miért gyűlölöm ilyen mérhetetlenül. Remélem, legalább hasból is fogytam közben, mert pusztán a tisztaság nem éri meg ezt a rohadt tortúrát. Csokit. Most. CSOKIT!!! Majd megeszem teregetés közben, és akkor kisebb a lelkiismeretfurdalás. 

Mégis mitől lesznek ennyire retkesek a tükrök mindig? Hogy néz ki a konyhapult már megint? Na és a kád? Úristen, az ablakok... Nem, az még várhat, de van, ami nem. OK, legyen a felmosás, az jó hasra, fenékre meg felkarra, bár gondolom, legalább a Sportarénát kéne felmosni, hogy értelme legyen, de mindegy, sok kicsi sokra megy. Csak előtte még összekapom a Nyúl szobáját. Nem, mégsem, ide egy takarítóbrigád kellene. Legyen mondjuk a hálószoba, ott gyorsan végzek. Aztán felmosok, egye fene, ezt muszáj.

Kurva felmosás. Vááá. Meghaltam. Hogy fájhat ennyire a hátam, ha még nem vagyok öreg? (Nem, nem vagyok!) Most lefekszem öt percre... francokat, már indulni kell? Jaj, muszáj gyorsan ennem, sajnos túl szép az idő ahhoz, hogy elblicceljem a játszóterezést, ki tudja, mikor esünk haza, és később már jobban hízlal. (Attól persze enni fogok később is, csak így hátha kevesebbet.)

Indulás. Megsemmisülve. Úgy érzem, mintha semmit se csináltam volna egész nap, és olyan fáradt vagyok, mintha egy percet sem pihentem volna. Úgy látszik, nekem semmi se jó.

Azért jó, hogy facebookon maguktól elindulnak a videók, mert én eddig nem néztem meg ezeket soha, úgy voltam vele, hogy az én időm drága ott szüttyögni és várni, hogy elinduljon, na utána meg még végig is nézni, hát neeem (na jól van, esetleg ismerősök gyerekeivel tettem kivételt, de az ilyen összevissza megosztott külföldi videóktól idegbajt kapok, akármilyen viccesek). Így aztán lemaradtam egy csomó dologról (bár mondjuk nem is bántam). Most meg csak görgetem, és mire a cuki babás/kutyás/majmos videó felér a képernyő tetejére, már vége is, mégis megnéztem. Szuper. 

Tetkós egyébként pont az ellentétem ebben (is). Reggel becsukja a vécéajtót, és egy másodperc múlva hallom, hogy röhög a tömeg. Vagy zúg a motor. (Különösen kedveli az olyan videókat, amikor járó motorú, egy helyben álló autót vagy motort jár körbe a kamera, és percekig csak zúg meg zúg az a szar.) Vagy vernyog a gitár hosszú percekig (mond valakinek valamit az, hogy Parisienne walkways?). Ő az az ember, aki minden egyes videót megnéz, szerintem egy csomószor van, hogy az ismerősei által felrakott videókat ő nézi meg egyedül, de akkor is. Ja, nem piszkálom, csak úgy mondtam.

Szar ügy

Szóóóval. A tegnapi napon elmentem a gyerekekért délre, és csodák csodája: aludtak. Nekem viszont a biztonság kedvéért ott kellett maradnom, hogy ha véletlenül felkelnek, gyorsan kihozhassák őket, mielőtt felkurjongatják a többieket, ahogy arra volt már példa. Így aztán ott dekkoltam 2,5 órán át, ugyanis A GYEREKEIM VÉGIGCSINÁLTÁK A DÉLUTÁNI ALVÁST, JUHÚÚÚ! Sajnálatos módon én épp tegnap döntöttem úgy, hogy otthon hagyom a telefonomat a töltőn, hiszen úgyis megyünk haza mindjárt... Így aztán a 2,5 óra alatt kiolvastam az összes kismamás meg babás újságot, ami Magyarországon az utóbbi 10 évben megjelent, továbbá konstatáltam, hogy a Converse bakancsomban kutyaszarba léptem. 

Ez azért durva, mert nekem a kutyaszar a mániám. Azt hiszem, a "szeretlek", meg a "cssssss" után ez az a szó, amit a legtöbbször kimondok, mondhatni: a kutyaszart ejtem ki legtöbbet a számon... :D Tudom, hogy nem szép dolog, és illene kakinak becézni, de attól az még szar marad, ráadásul az érzelmi töltete a szónak sokkal megfelelőbb a dologhoz fűződő viszonyom érzékeltetésére. "Vigyázz, mert ott van egy kutyaszar", mondom a Nyúlnak 50 méteren legalább ötször. "Nem, kicsikém, nem szállhatsz ki, mert nem szeretném, ha kutyaszarba lépnél", mondom Szotyminak, akit ez persze nem nyugtat meg, engem viszont igen, hogy kimondtam. (A múltkor egyébként hazáig tolták velem az ikrek a kocsit, nagyon ügyesek voltak és nagyon édesek. Mimmó volt az, aki kutyaszarba lépett. - vele ez egyébként elég gyakran történik meg ahhoz, hogy ő legyen a következő lottómilliárdos.) Ha kutyás ember is van a közelben, csak még elégedettebb vagyok, pedig nem bántani akarom, csak valahogy éreztetni vele, hogy nekem abból rengeteg bajom van, ha ő esetleg nem figyel az ilyesmire. Életemben körülbelül öt alkalommal persze én is láttam olyat Budapesten, hogy valaki összeszedte a kutyája után a cuccot, szóval tudom, hogy nem legenda, létezik ilyen ember. De sajnos a kutyatartási kultúrának - legalábbis felénk, sőt, mondhatom, hogy az országban - még nem igazán megszilárdult része a kutyaszar összeszedésének gyakorlata. 

Így ősszel még borzasztóbb a dolog. Sétálsz a bokáig érő avarban, gyönyörködsz benne, élvezed az érzést, nagyokat szippantasz a levegőből még utoljára most, amikor még nem fagyasztja meg a tüdődet is... Még csak észre sem veszed, csak otthon, hogy beleléptél valami büdösbe, vagy beletoltad a kocsit! (Micsoda kontraszt ez, nem?) Még ez se érintene olyan érzékenyen egyébként, mert nem esik le az ujjamról a karikagyűrű, ha le kell sikálni valamit (bár közben százszor elátkozom azt a tetűt, akinek a trehánysága miatt nekem szart kell szagolnom), ha lenne egy külön előszobánk, és nem a folyosón tárolnánk a kocsit és a cipőket, nem oda jönnénk be rögtön, ahol egész nap közlekedünk a szobák és a konyha között. De így, hogy beballagunk cipőben (és eleve, betolom a kocsit, ugyebár a folyosóra), ne adj isten, tényleg nem vesszük észre útközben, hogy baj van, ezért átlépjük úgy a küszöböt, utána meg a zokninkon behordjuk mindenfelé a padlóra, ahonnan a gyerekeim egyébként simán feleszik a lepottyanó ételdarabkát... (Fú, én most tényleg megmagyarázom, hogy miért nem szeretem a kutya...ürüléket?) Hááát na.

Egy ismerősömtől hallottam még régebben, hogy ő ugyan nem szedi össze a kutyaszart, de az ő kutyája olyan helyre szokott mindig, ahova nem lépnek az emberek. Az első gondolatom az volt, hogy nebazmá, csak nem a Marsra? Aztán nem szóltam semmit, mert idősebb nálam, de az ő története kapcsán szeretném felhívni a figyelmet: nincs olyan hely, ahova mondjuk a kétévesek nem lépnek! Lenn a délibábos Hortobágyon a mezőn talán igen, de itt nem létezik, hogy a keskeny járdákról ne csatangolnának le. Sőt, egyenesen imádnak a járda szélén, a fűvel és szarral borított csíkon ballagni.

Kedves Kutyatartók, illetve Kutyatartást Fontolgatók! Szeretnék megosztani veletek egy olyan információt, amiről talán szeretnétek nem tudomást venni, pedig nagyon fontos: a kutya szarik (legalábbis, ha etetitek), a kutyaszart pedig el kell takarítani. De el ám. Neeem, én se nyúlnék hozzá, fujj, dehogy, blááááááá. (Egyszer megpróbáltam egy macskaszart zacskóval felvenni - mármint nem csak úgy poénból, annyira beteg azért nem vagyok, hanem a saját macskámét, még hajdanán -, hogy tudjam, milyen érzés lehet nektek, és azt hittem, elhányom magam.) Pontosan ezért nincs kutyám, ééértem? És pontosan ez a bajom veletek, a kutyatartók trehány részével: hogy nektek büdös kutyaszart takarítani, és ezért nem teszitek, helyettetek nekem kell, akinek pont azért nincs kutyám, hogy ne kelljen. Hát hogy a jó életbe? Másfelől meg: a babán se hagyjátok rajta a kakis pelenkát (mert az kaki), nemde? Valamint ha levettétek, nem az utcára dobjátok le, vagy tévedek? Akkor???* 

Szóval ha úgy érzitek, nem tudjátok megoldani a kutyaszar eltüntetését mert gyomor- vagy mozgásszervi problémáitok nem teszik lehetővé, akkor inkább plüsst tartsatok, azzal is lehet sétálni, ráadásul szakadó esőben nem is fontos. Szóval ti azért igazán ne tartsatok kutyát, hogy nekem dolgom legyen vele, vili? A rossz karmámat majd ledolgozom máshogy. De ha továbbra sem szeditek össze a cuccot, akkor ne csodálkozzatok, ha egyszer majd összeakad a bajszunk, mert igaz, hogy most szedek magnéziumot, de ha jól sejtem, leszek még olyan idegállapotban, hogy be merjek akarjak szólni.

Addig meg természetesen kitartóan sikálom a gyerekcipőket meg a babakocsikereket a mindennap fullosra fertőtlenített mosdókagylómban, ahol a gyerekeim egyébként a fogukat mossák, és előfordul, hogy leejtik a fogkeféjüket, de ez már legyen az én bajom, nem igaz? Egyelőre...

Puszmák.

*Egyszer, még tavaly toltam a babakocsit egy keskeny kis utcán, előttem ment egy nő. Hordozókendőben rá volt kötve egy kisbaba, és egy kiskutyát sétáltatott. Egyszer csak megálltak, a kutya odaszart, majd ballagtak tovább. Én azt hittem, dobok egy hátast, persze pampogni nem mertem/nem tudtam meglepetésemben, de nem tértem magamhoz... Értem én, hogy neked a babát is fognod kell, és ezért nem akarod összeszarozni a kezedet, de akkor... nem, nem sorolom  a megoldási javaslatokat, mert mindegyik csípőből elutasítható, csak egyet mondok: így ne tarts kutyát. 

Tegnap eldöntöttem, hogy átteszem a székhelyemet a nappaliba, és miközben iratokat keresek meg takarítok, megnézek egy filmet, ami csak DVD-n van meg. Aztán kiderült, hogy a lejátszóba beleszorult a Toy Story, szóval a takarítás elmaradt. :D

Amúgy kedvem támadt összeállítani egy csomó listát, pl. frissíteném a 10-es listámat álompasikat illetően. Akartam csinálni külön külföldit és magyart, de Magyarországon összesen nincs 10. Meg ilyet, hogy kedvenc filmjeleneteim, kedvenc filmzenéim, legjobb fiús ill. lányos mesék (bár a Jégvarázst sokadjára se sikerült végignéznem, pedig Isten látja lelkemet, hogy nagyon akartam, de amiben ennyit kornyikálnak, azt nekem egyszerűen nem bírja a szervezetem), legjobb gyerekkönyvek, legjobb könyvek, amelyeket valaha olvastam, stb. Imádom a listákat.

Ha már panel...

Én mindig olyan boldog vagyok, amikor egy gyerek ordít, hogy végre nem az enyém az. Nem gondolok rosszat az anyáról, nem vetem meg, egyszerűen csak megkönnyebbülök. És mindig olyan boldog vagyok, amikor hallom, hogy valamelyik szomszéd hangoskodik, vagy valaki balhézik az utcában ("Ordítanak, hurrá! Ordítanak!"), hogy végre nem mi vagyunk hangosak. Aztán a következő másodpercben arra gondolok, hogy biztos rólunk beszélnek, azért ilyen ingerültek, azért emelték fel a hangjukat...

Nos igen, amikor ma reggel hatkor Szotymi vonyítva kirugdosott az ágyból, mondván, hogy fogjam, de úgy, hogy álljak közben, akkor azért volt egy-két keresetlen szavam félhangosan... hangosan? De akinek a helyemben nem lett volna, annak szeretettel várom a jelentkezését holnap reggel hatra, majd kikészítem neki a ruhákat, amiket a gyerekekre kell adni, ok? De aztán egy pisszenést se! (Aztán Tetkós is üvöltött és tárgyakat csapkodott, amikor azt mertem mondani, hogy képes minden reggel elautózni Wekerlére, hogy a haverjaival kávézzon a bolt előtt, én meg egyedül iszom itt meg a reggeli kávémat... na és akkor ezen toporzékolni kellett, hogy milyen haverjaival, nincs is ott még senki. Ja, szörnyű lehet, tényleg. Akkor a boltossal. A lényeg, hogy nem velem. De annyira mondjuk nem is vágyom rá, csak arra, hogy ő vágyjon rá. Világos? "Én nem azt akarom, hogy mosogass. Azt akarom, hogy akarj mosogatni!" Tessék, Jennifer Aniston tudja, miről beszélek.)

De visszatérve, engem igazából sosem zavart, hogyha a szomszédok hangosak. Ha fúrnak (vizsgaidőszakban vagy altatási időben), akkor az nyilván igen (de amióta se vizsgaidőszak, se altatási idő, azóta az sem túlzottan), de egyébként nem érdekel, ki hogyan hallgat zenét, hogyan néz tévét (mondjuk tény, az a legszerencsésebb, ha a nappaliban lévő tévében ugyanazt nézzük, amit a nagyothalló szomszéd néni a fal másik oldalán), és főleg, hogy milyen hangerőn beszél. Nem tudom, ha valami alkoholista üvöltözne a családjával, vagy valami idegbeteg anya a gyerekével, az biztos zavarna (és igen, a gyereket sajnálnám), de az se forgatná fel az életemet. Sokkal jobban zavar az, hogy engem hallanak. Megőrjít. Pláne, hogy nem tudom, mit és mennyit és mennyire érthetően. De amikor már nagyon végem van, és veszekszem mondjuk a Nyúllal, azt is szoktam kiabálni, hogy "és ha valakinek valami nem tetszik, akkor nyugodtan lehet jönni segíteni", de még senki se csengetett be, hogy "jó estét, jöttem a gyerekekkel játszani, amíg maga felmos", szóval talán mégse megy át minden. Vagy az emberek nem túl segítőkészek, de akkor meg semmivel se különbek nálam. 

Egyszer hallottam a folyosón pletykálni valakiket. Öregeket (egyet vagy kettőt), meg egy rikácsoló nőt. Valamiért biztos vagyok benne, hogy rólunk beszéltek, de nem volt bátorságom kinyitni az ajtót, hogy hallgatózzak (az mégis milyen már?), így csak szófoszlányokat hallottam, mégis biztos voltam benne, hogy mi vagyunk terítéken. Rohadtul szégyelltem magam utána napokig, pedig igazából semmi rendelleneset nem csinálunk, nem verekszünk, nem vagyunk részegek, nos igen, kiabálni kiabálunk, a magnézium/bölcsi előtt sokat... A gyerekek hangosak. Én pedig egy idő után hangosan szidom össze őket, amiért hangoskodnak, és ezért a szomszédok majd gondolnak rólunk valamit... Persze, engem magamat is idegesít (mert veszélyes), ha a gyerekek mondjuk a kanapé karfájáról ugrálnak, mégis azt kiabálom a huszadik ugrás után, hogy "meghallják a szomszédok", pedig igazából a szomszédokat lehet, hogy nem is zavarja a folyamatos zuhogás, csak az, hogy én azt kiabálom, hogy "meghallják a szomszédok". :D Azt is észrevettem már, hogy amikor eszembe jut, hogy vajon hallanak-e a szomszédok, akkor a tirádám sokkal tovább tart. Mintha direkt meg akarnám botránkoztatni őket. Nonszensz. (Lehet, hogy ha nem lennének szomszédaink, sosem emelném fel a hangomat?)

Azt hiszem, engem mindig feszélyezni fog, hogy a fal másik oldalán lakik valaki. Összesen négy oldalon. Amikor gyerekkoromban panelről álmodoztam, igazából csak az tetszett, hogy pici, kuckószerű szobák vannak, meg nem te fűtesz be, mégis meleg van. Mostanra rájöttem, hogy én itt soha nem fogom azt érezni, hogy otthon vagyok - inkább azt, hogy egy majomketrecben. És tudod mit? Inkább még fát is vágok, ha ezen múlik, hogy meleg legyen - végre a lelkemben is.

(Figyelem: a fentiek ellenére nem gondolom úgy, hogy panelban lakni mindenképpen szörnyű, vagy esetleg lenézendő, vagy nem tudom. Nem. Szerettem a panelt, amíg nem voltak gyerekeim, meg nem volt kihez szólnom, és ha nem lenne ez az állandó "vajon mit gondolnak rólam az emberek"-rettegésem, még mindig semmi bajom sem lenne vele. Másfelől viszont kinőttük. Ennyi.)

Rengeteg dolgot szerettem volna írni, de amikor otthon lehetőségem nyílt rá, nem volt net, most meg, hogy itthon vagyok (egyedül, bibibí), net is van, meg idő is (mondjuk por is a szekrényen, de kit érdekel), persze minden gondolatom elszállt.

1-2 hete szedek magnéziumot és B-vitaminokat. Nagy álmom volt a Magne B6, de ugye csak Tetkós segítségével tudok elmenni gyógyszertárba, mivel az ikerkocsi nem fér be, kint soha többé nem hagyom őket, az meg, hogy gyalog terelgessem át az Üllői úton a két kölköcskét, hát tudod, mikor... Szóval nagy álmom volt, de hónapok óta nem jutottam hozzá. Meg úgy igazából nem is hittem benne - gondoltam, max. placebohatása lesz, ha lesz is, mert most őszintén: évek óta kialvatlan vagy, a gyerekek ordítanak folyamatosan, egy percre sem állsz meg és mégis ganédomb a lakás,  a pasid egy köcsög többnyire, utálsz ott lakni, ahol - mennyi az esélye, hogy nem ezektől vagy idegbeteg, hanem a magnéziumhiánytól? 

Mivel Tetkós csak szombaton tisztel meg minket a társaságával, csak akkor tudunk menni bevásárolni, de az Auchantól már hónapokkal ezelőtt eltiltotta a gyerekeket (és mivel össze vagyunk nőve, engem is), viszont mire bevásárol, tele a hócipője, és nem kér többet a külvilágból (sem, meg gyerekből sem), így jó ideig nem jutottam el gyógyszertárba. Aztán két hete mégis sikerült, és találtam is egy sokkal gazdaságosabb cuccot. Megkérdeztem a gyógyszertárostól (persze ő se mosolygott: megfigyelted már, hogy az összes gyógyszertárosnak mozdulatlan az arca, mintha rendszeresen botoxoltatna? Vagy az is lehet, hogy higiéniai okokból tilos nekik mosolyogni, nem tudom, de ő legalább kedves volt), hogy szerinte ez a kevésbé híres, nyújtott felszívódású tabletta a jobb, vagy a Magne B6, mire ő visszakérdezett: mire kell? Úgy meglepődtem (miért, mire kellene?), hogy azt mondtam: "Hát ööö... ööö... hát... kisgyerekekre." Szerencsére a noname tablettárt javasolta, amit kitartóan szedek azóta is, és az eredmény döbbenetes: konkrétan megnyugodtam. Tökre olyan, mintha a csillagjegyem Bikából Halakká változott volna... :D Nagyon ritkán csattanok fel (a korábbi kétpercenkéntihez képest), és egyszerűen nincs gombóc a torkomban folyamatosan. Jó, azért Öcsém ki tudott hozni a sodromból, de rá csak rá kell nézni... ;-) Na meg Tetkós is... De a gyerekekkel végre sokkal türelmesebb vagyok, tegnap például, amikor elalvás előtt visszagondoltam a napomra, már semmiért nem kellett szégyenkeznem. Őrület.

Persze lehet ez a tabletta hatása, lehet placebohatás is, meg lehet, hogy szimplán csak arról van szó: pont azóta szedem, amióta már ott kell hagynom az ikreket a bölcsiben pár órára... Továbbra is a szívem szakad meg minden reggel, amikor a zokogó Szotymit le kell tépni magamról és oda kell adnom a gondozónőnek ("Anya adja át, ne én vegyem el, mert akkor azt jegyzi meg"), ráadásul ma Mimmó is sírva rohant az ajtóhoz, amikor eljöttem, mert látta Szotymitól, hogy ez a búcsúzás módja... De amint belépek az ajtón itthon, már elmúlik, és a tennivalóimra koncentrálok. Igen, sokkal jobban vagyok. Nem szalad a ház, és nem úgy kell a dolgaimat végeznem, hogy valaki csimpaszkodik a hátamon és a nyakamat szorítja. Amikor megyek értük, már nagyon hiányoznak, és ezért nagyon tudunk örülni egymásnak, és igazából most nyer csak értelmet az számomra, hogy minden anyának szüksége van gyerekek nélkül töltött időre. Nem néha-néha, amikor az idegösszeroppanás határán valaki megkönyörül rajta egy órácskára, hanem rendszeresen. Nem azért, hogy nyugodtan reszelhessem a körmeimet (bár ha azért, akkor is, kinek mi köze lenne hozzá?), hanem, hogy elvégezhessem a munkámat nyugodtan (biztos vagyok benne, hogy ha így el lett volna végezve a házimunka korábban is, sokkal türelmesebb tudtam volna lenni a gyerekekkel), a hivatalos iratokat ne úgy kelljen kezelnem/az ételt ne úgy kelljen főznöm/a foltot ne úgy kelljen a ruhából kidörzsölnöm, hogy valaki cibálja rólam a nadrágot, és igen, hogy kicsit kisimuljanak az idegeim a csendben. És - hogy írhassak.

Szóval most jól vagyok. Nagyon sok hivatalos elintéznivalóm van ebben az egy hónapban, egy rakás papírmunka, meg orvososdi - ja, merthogy mostanában már annyira alacsony a vérnyomásom, hogy tegnap például egész nap széldültem, de délutánra legalább a fejem is hányingerig fájt. Csak ülni akartam, vagy feküdni, meg aludni. (A gyerekeim persze nem.) Az utóbbi napokban olyan gyakori lett ez, hogy úgy döntöttem, elcseszek a drága időmből pár órát a háziorvosi váróban is a rend kedvéért, hiszen ez az utolsó hónap az életemben, amikor még megtehetem. Durva ebbe belegondolni, hogy most közel hetvenéves koromig nem lesz megállás... 

És ha már a munkánál tartunk, nem tudom letagadni: nagyon boldoggá tesz, hogy ma végre már teljes fizetést kaptam. A csakGYES ideje elég szépen megtépázta a lelkemet - az, hogy négy hónapig gyakorlatilag Tetkóson és Anyáékon élősködtem, őrjítő volt. Pedig senki egy szóval sem vetette a szememre, és semmiben nem szenvedtünk hiányt, de akkor is. Talán azért, mert nekem általában nehezemre esik hálásnak lenni, most meg teljesen a családom jóindulatára voltam utalva... Nagyon kényelmes volt, nagyon kellemes, és nagyon jó, hogy már vége. De köszönöm mindenkinek, akire számíthattam, meghálálom.

Hát így vagyunk most. Ha távolról nézem, valószínűleg ez életem legboldogabb hónapja, hiszen már megvan mindenem, amire vágytam (tudod, a professzoros történet: már megvannak a kövek és a kavicsok is - most így kicsit bánom, hogy egész gyerekkoromban panellakásról álmodoztam, nem egy hatalmas faházról, de már mindegy), és egy hónapig még szabad vagyok. A kedvenc puha kiflimet reggeliztem, végre forrón ihattam meg a kávémat, már beszéltem Anyukámmal, és még van két órám indulásig. 

Minden, amit most érzek, a HÁLA. És azért ez nem rossz, ha belegondolunk, hogy ma van az év utolsó tízmilliószoros napja, nem igaz? Erről jut eszembe: teremtő varázsdobozokat elővenni, kívánságokat belepakolni, vagy legalábbis szeretettel és megelőlegezett hálával gondolni minden szépre és jóra, amire vágytok! 

Szép napot!