Táplálkozásom fő eleme újra a fájdalomcsillapító lett (a kurva anyját).

Ez az egész fogorvosos sztori novembertől megérne már egy bejegyzést amúgy, de egyelőre még nincs vége. Másfél hete újra elmentem a dokihoz, mert megfájdult a fogam, ő mondta, hogy gyökérkezelni kell, nekem meg mindegy is volt, milyen módon óhajtja eltüntetni a fájdalmat, ebben ő a varázsló.

Úgy engedett haza a kezelés után, hogy ha még fáj, szedjek antibiotikumot, de különben meg majd találkozunk. Úgy megkönnyebbültem (sztem már ott akkor elmúlt a fájdalom), hogy még azt is elfelejtettem megkérdezni, mennyivel jövök - de csak mondta volna magától is, nem?

Na mindegy, szóval volt egy boldog másfél hetem, aztán tegnap visszamentem, megint piszkálgatta egy kicsit (megint nem fizettem), két hét múlva találkozunk, de ha addig nem bírnám nélküle, akkor hívjam.

Este elkezdett fájogatni a fogam, de gondoltam, csak az idegességtől, mert a gyerekek (a szokásos) veszett módon ugráltak, meg próbálták egymást eltaposni az ölemből. Rettegtem, hogy megütik a fogamat, de erre semmi szükség nem volt, ütés nélkül is csak Advillal tudtam elaludni.

És Dolgittal kelni.

És Advillal elkezdeni dolgozni.

És tudom, hogy ez így meredeken hangzik, meg ne kapkodjam folyamatosan a gyógyszert, de ez most tényleg baromira fáj, és ha nem muszáj, akkor nem viselem el. Még most is olyan egyébként, ha összeér a két fogsorom, mintha borotvapengére harapnék rá.

Azon gondolkodom megint, hogy ha életem során nem fordítottam volna ennyi energiát, figyelmet, időt és pénzt a fogaim ápolására, valószínűleg akkor is ugyanilyen színűek lennének és talán fájnának is, csak akkor talán nem érezném ennyire igazságtalannak. (Bár... de. Én biztos annak érezném akkor is.)

Egyébként az élet szép.