Ülök a buszon még az állomáson, felszáll egy kiscsaj, aztán egy másodperccel később előugrik egy gyerek (nem az esetem a rövid, hullámos haj, az ilyenekre pont rá se nézek, de ha már most megbámultam, el kell ismernem, hogy ő nagyon jól néz ki), felvesz valamit a földről (gondolom, a kiscsaj bérletét), felszáll, és angyali mosollyal átnyújtja a lánynak. Ő is elmosolyodik, megköszöni, a gyerek leszáll. A lány utána még jó párszor odapillant, de a fiú nem néz fel a buszra, a barátjával cigizget (kávézgat).

Olyan cukik! Egyidősek lehetnek, második pillantásra mindketten gyönyörűek, és szerintem még a magasságuk is stimmel. A lány (ha olyan, mint én) most tutira belezúgott abba a mosolyba. Ugyanabba az irányba járnak suliba valószínűleg. Hátha...

(Mellesleg engem is megbámult egy nagy, kopasz ember a buszon. Még az állomáson a lépcsőről is visszafordult, hogy lessen. De, de, tényleg engem. Tudom, én nyígtam azon, hogy már a kutya se néz rám, de most még vagy félóráig agyalhatok azon, hogy biztos nem kentem el rendesen az alapozómat. Vagy rendesen elkentem a szempillaspirálomat.)