Szóval most úgy vagyok itthon, hogy fáj a fejem. Ez elég gagyi indoknak tűnik egy szabadnaphoz, tegnap még el is billegtem munkába valahogy és két Advillal végigcsináltam a napot, még túlóráztam is, mert muszáj volt, hó vége van. Aztán este már borzasztóan fájt, a gyerekekkel is csak veszekedni bírtam, amikor két nagy gimnasztikai labdával fociztak a folyosón, de szerintem a hangok miatt a szomszédok is tutira kikeresték a katasztrófavédelem telefonszámát. (Tudod, milyen, amikor egy 65 centi átmérőjű kibaszott labda nekicsapódik a falnak? És azt tudod, milyen, ha közben fáj a fejed?)
Tetkós itatott velem propoliszt (most erre vág fel, hogy amióta ő szedi, azóta nem beteg - ez úgy három hete van...), meg felvetette, hogy maradjak itthon, mondom OK, ha nem javul. Hát nem javult. Hajnalban, amikor ébresztett a telefonom (ötször :D), ugyanarra a fájdalomra keltem, úgyhogy meg se próbáltam felállni. Tegnap úgyis megijesztett, hogy fájt a szívem (vagy mi), meg a bal karom, szóval úgy döntöttem, hogy akkor kényszerpihenő. Esetleg délután elugrok Hádába. Hát nem ugrottam én sehova, mert még egy tüsszentéstől is majdnem sírva fakadtam, annyira belefájdult a fejem, mint ahogy bármilyen más mozdulatba is. Tetkós megparancsolta, hogy ne dolgozzak, de gondolom, reggel még nem láthat jól, mert ha végignézek a lakáson... jajistenem. Nem tudom, mikor kapom össze karácsonyig.
Mivel hideg van, már nem járunk játszótérre, aminek a pozitív része, hogy jóval kevesebbet találkozunk a hátunk mögött sutyorgó szülőkkel, akik unottan lesik az egy szem gyereküket, a negatív viszont az a dologban, hogy így itthon kényszerülnek tombolni és mozogni a gyerekeim (az oviban sem viszik ki őket). Ez rendszerint az anyukájuk ordítását vonja maga után elég hamar, szóval ha a szomszédok amiatt nem is súgnának össze, hogy a gyerekek rosszak, hangoskodnak és csapkodnak, akkor amiatt feltétlenül össze fognak, hogy az anyjuk, az az idióta, üvölt, mint a sakál. Mondanám, hogy leszarom, de nem szarom le.
Múltkor valamiért itthon volt Tetkós egy délután. Ja, biztos hétvége volt. Olyan jó volt! Pedig semmit se csinált, csak itt vagy ott leste a telefonját, de még így is... volt itt felnőtt, akihez szólhatok, akit megkérhetek, hogy csináljon meg ezt vagy azt. Múltkor ugye megbeszéltük, hogy heti kétszer ő megy értük - ez valamiért úgy állt össze a fejemben, hogy heti kétszer hazajön délután, pedig dehogy. Azért persze így is nagy segítség, de annyira jó lenne néha... (Egyébként nagyon sokat segít nekem, amikor itthon van. Elég igazságtalan vagyok vele, amikor a saját szemszögemből nézem a dolgokat, az a helyzet, de különben meg miért kéne máshonnan néznem.)
Egy csomószor csak azért nem csinálok meg valami takarítást, mert inkább játszom a gyerekekkel - na nem sokat, nyugalom. Sokkal több törődésre lenne szükségük, sokkal több időre. Az ikrek nem fekszenek le meseolvasás nélkül, a Nyúl nem akarja, hogy meséljek neki (néha mondjuk rákényszerítek egy-egy könyvet, legutóbb Janikovszky Éva: Felelj szépen, ha kérdeznek! című műve került sorra, és végül is tetszett neki), de a figyelmet és törődést ő is igényelné. Na mindegy.
Na de vissza Tetkóshoz. Igaz, hogy sokat panaszkodom rá, de azt leszámítva, hogy az idejét nem kaphatjuk meg, igazán nem lehet egy szavam sem. Nagy dolgok vannak születőben. De valami igazán nagyra gondolj. Egy új életre mondjuk.
Szóval az eszemmel megértem én, hogy ez sajnos nem lehet máshogy. Ő este 10-ig tényleg tud úgy dolgozni, hogy közben a haverjai sörrel ott őgyelegnek körülötte (vagy esetleg segítenek neki), de úgy már tényleg nem, hogy a gyerekek őgyelegnek ott körülötte (meg a fáradt olaj, meg a különböző retkes szerszámok, emelő és autók körül). És ha itthon van, akkor sem tud szerelni. Az itthon töltött idő így számára sajnos tényleg elveszett idő és így elveszett pénz.
De azért amikor a gyerekek este már órák óta őrjöngve csesztetik egymást és nem jönnek fürdeni pedig már harmincszor szóltam, és le kell fognom őket, hogy megmoshassam a fogukat (és amint elhangzik a fogmosás szó, közlik, hogy ők éhesek, pedig a konyhapult már tele van rakva az ételekkel, amiket korábban nem kértek), és akkor már este 10 is elmúlt, és disznóól is van, hiába rámolok utánuk órákig, akkor rendszerint eljutok oda, hogy baszná meg, amiért már megint nem eszi haza a fene. A kurva életbe.
Közben meg teljesítette az álmomat. Tegnap. Muszáj elmesélni, vagy legalább egy kicsit mesélni róla. Szép a színe. És kényelmes. És pont annyira különleges, hogy szerelem legyen első látásra. Nem drága, és állítólag vannak hibái, de kit érdekel, nekem is vannak. Több, mint tíz éve álmodoztam róla, vagyis nem róla, de amikor megláttam, rájöttem, hogy ő az enyém, ő nem lehet másé. És nagyon nem hiányzott most ez a kiadás, jaj, nagyon nem, de egyszerűen nem volt választás (ha valamit megtanultam Tetkóstól és a Hádától, az az, hogy valamit nem akkor kell megvenni, amikor már szükség van rá, vagy amikor végre összegyűjtöttük a pénzt, hanem amikor szembejön a vágyott dolog, meglepően alacsony áron). Hát így történt. És egyszerűen nem tudok úgy beszélni vagy írni róla, hogy ne lábadna könnybe a szemem és ne húzódna mosolyra a szám, egyszerűen teljesen odavagyok érte, nem is tudom, mikor éreztem utoljára így. Van egy autóm. Úristen. És már vezettem is. Úristen.
