Az egyik kedvenc zenekarom, a Sister énekese felrakott Instagramra egy - szerintem egyébként csodálatosan megható - fotót az újszülött babájáról. (Egészen pontosan arról, ahogyan a mellkasára tetovált rusnya denevérhez öleli a picike kislányt.)

Tök vicces látni, ahogy a metáltársadalom általában rémisztőre sminkelt és/vagy félelmetesen vijjogó tagjai* telekommentelik rózsaszín szívecskékkel a képet.

*jajaszívem

Rajzverseny

Egyik este, talán pénteken, szokás szerint ment háttérzajként a tévében Ördög Nóra műsora, tudod, amiben celebek és a cuki gyerekeik válaszolgatnak kérdésekre. A műsor egyedül Szotymit szokta lekötni, mert ő nagyon szereti a gyerekeket, de ezúttal a Nyúl is többször megjegyezte: "ha mi lennénk ott, én azt mondanám, hogy...", "ha majd mi megyünk, és ezt kérdezik..." Egy idő után , mivel nem tudtam mire vélni ezt, rászóltam: "Mégis miért gondolod, hogy mi ott leszünk, hát nem látod, hogy ezek itt mind hírességek és a gyerekeik?" Mire a drágám ártatlanul rávágta: "De hát második lettél a rajzversenyen!"

Akkor esett csak le. Tényleg második lettem egy munkahelyi rajzversenyen (aznap tudtam meg csak), amit nagyon boldogan újságoltam el a gyerekeimnek, mert úgy kellett már bármilyen elismerés a lelkemnek, mint egy falat kenyér. Ő - akinek amúgy a nyomába sem érek, ami a rajztehetséget illeti - még undokoskodott is egy kicsit, amikor elmondtam (egészen addig, míg meg nem tudta, hogy van nyereménycsokim). Nem is gondoltam, hogy ez a dolog megmarad a kis fejében.

De mást is el akarok mesélni a versennyel kapcsolatban.

Elég sokan voltunk ott, igazából egy bizonyos (földrajzi) területről mindenki. Rengeteg olyan ember, akinek a nevét már ezerszer láttam a telefonkönyvben, vagy ami még jobb: napi szinten hallottam a hangját telefonon, de fogalmam sem volt, hogy néz ki. Rajta volt a bakancslistámon - meg a kollégáimnak is -, hogy egyszer majd megismerem őket. Például - mivel az ő épületükben szokták a véradásokat tartani - bekopogok hozzájuk, hogy bocs, de már kifúrja az oldalamat a kíváncsiság... De persze nem tudom, mikorra gyűjtöttem volna össze a bátorságomat.

Na szóval a megnyitón kihirdették a rajzverseny témáját - jó szar volt, itt még meg sem fordult a fejemben, hogy rajzolok. De aztán nagy unalmunkban (én még mindig nem hódolok a közönség előtt evés szerintem perverz szokásának, szóval lett egy halom fölös időm) elsomfordáltunk a rajzasztalok felé és ott volt az a sok szuper ceruza (még Faber-Castell is!) meg csodálatos üres lapok... szóval nekiültünk. Egyszer csak odajött két lány, és megkérdezték, tudjuk-e, hol kell leadni az elkészült rajzokat, és a nagyszájú kolléganőm, aki aznap kinevezte magát a menedzseremnek, és aki amúgy mindenkivel IS beszélget, rögtön elkezdte kikérdezni őket. Talán nem innen, erről a kirendeltségről jöttek? De. És mégis melyik épületből? Megmondták. Na erre már mind odakaptuk a fejünket. Szakterület? Csak nem... Nagyszájú kolléganőm nem lacafacázott tovább: "Hát akkor kik vagytok ti?", kérdezte udvariasan. Megmondták. Én, ha jól emlékszem, felkiáltottam, és olyan boldog voltam, hogy legszívesebben a nyakukba ugrottam volna. Az a két ember állt előttünk, akiket a legtöbbet emlegettünk az elmúlt évek során, akikkel rengeteget beszéltünk, de arcuk, az nem volt... A vagány mindenkibarátnője, és a félelmetes istenem-add-hogy-ma-ne-legyen-bunkó-velem... Szóval tényleg léteznek! És elmesélték, hogy egy csomószor beszélgettek rólunk és eljátszottak a gondolattal, hogy milyen lenne, ha egyszer átugranának hozzánk ismerkedni. Jaj, tudod, mennyire szeretem az ilyen történeteket - hát még, ha én is szerepelek benne. :-)

Seb

Tegnapelőtt, legózás közben egy alkalommal felálltam - túl közel az egyik polc sarkához. Bőgve káromkodtam (nyitott ablaknál, nehogy elfelejtsenek a szomszédok), miközben a családom tagjai, akik nem látták, mi történt, remekül szórakoztak rajtam. Az eredmény egy nagy, vágásszerű seb lett a kis testemen, körbeszínezve a lila, bordó és barna különböző árnyalataival. Mintha késsel szúrták volna meg. Annyira borzasztóan néz ki, hogy naponta többször is megcsodálom, igazából minden alkalommal, amikor mosdóba megyek. Ja, merthogy sajnos a fenekemen van, így aztán csak közeli hozzátartozóknak mutogathatom (ez már megvolt persze).

Eszembe jutott, a gyerekeim hányszor beverik a fejüket ilyen sarkokba, és az mennyire fájhat, ha még én is majd' megbolondultam a kíntól, úgyhogy tegnap el is rohantam munka után venni két csomag sarokvédőt, amit aztán elfelejtettem felragasztgatni. (Volt már egyébként régen, de a gyerekek leszedegették.) Mondjuk a gyerekeimmel esélytelen felvenni a harcot, Mimmó például a múltkor úgy esett le Saab kondigépéről, hogy végül jobbnak láttam, ha tiszteletünket tesszül másnap hazafelé a Balesetin. Ááá...

És igen, annyira nem érnek már ingerek, hogy egy sebtől is napokig el vagyok ájulva.

Nyomtató

A Nyúlnak a festőszakkörre rendszeresen szüksége van A4 méretű színes tájképre.* Először egyik osztálytárs anyukája nyomtatta ki nekünk, amit választottunk, de másodszor már nem mertem megkérni.

A Nyúl tehát múlt héten egyik este kiválasztotta a képet, én hajnalban felraktam pendrive-ra (nyilván elkéstem miatta munkából), délután lóhalálában bevágtattam vele egy ilyen boltba, ahol két színes kép közel sem tökéletes minőségű kinyomtatása és fekete-fehérbe lemásolása (két full sötét, elbaszott példánnyal együtt) 460 Ft volt, ráadásul - ami a lényeg - a nő sem volt túl kedves. (Aztán rohantam tovább a szakkörre, ahol a fiam közölte, hogy ő nem ezeket a képeket választotta. Rohantam tovább oviba a kicsikért, majd haza félórára, majd vissza a Nyúlért a szakkörre, aztán az este további részében a vonyítását hallgattam, hogy ő meg akar halni, mert nem a jó képet vittem.

Na itt döntöttem úgy, hogy faszomat az egészbe, Tetkós keressen nyomtatót a következő alkalomig. Ő felhívta a papírboltos haverját (aki így a semmiből lett olyan kurvanagy haver, hogy már az ő születésnapjára is fel lehetett áldozni egy amúgy családi hétvégét), ő ajánlotta a hozzánk legközelebbi nyomtatóboltot, és ott egy bizonyos nyomtatót (+ fénymásolót + szkennert). Aztán Tetkós hagyta ülepedni a dolgot pár napig, de azt azért megnézte neten, hogy meg is lehetne rendelni máshonnan, 5.000 Ft-tal olcsóbban. Aztán amikor már nem ért volna ide a megrendelés a szakkörig (tegnap reggel) elment megvenni azt a szart, hogy este ki tudjuk nyomtatni a képet a mai festésre.

Ezután tegnap este írt a tanár, hogy elmarad a szakkör, mert kötőhártyagyulladása van. Emiatt egyébként már pénteken sem volt suliban, amit én nem tudtam.

A fenti történet sémája életem történéseinek úgy 90-95%-ára ráhúzható.

Szerintem érdemes lenne sokat sétálnotok az utcámban, hátha nektek is sikerül elkapnotok néhány ötezrest, amikor dobálom kifelé az ablakon.

*Igazából nemcsak emiatt kellett már a nyomtató, konkrétan napi szinten szükség van valamire a sulihoz - ez durva, nem? Ennél már csak az a durvább, hogy pont egyikünk munkahelyén sincs lehetőség nyomtatásra. Hihetetlen, de igaz.