What happened to you?

Június 12. egy olyan nap volt az életemben, amire már nagyon-nagyon régen vártam, egészen pontosan főiskolás korom óta. Nem lenne illendő nem elmesélni.

Már írtam (gondolom, sokszor), hogy a fősulin volt egy olyan babonám, hogy ha vizsgáról hazafelé jövet nem hallgatom meg a buszon az Offspringtől az Americanát, akkor nem ötöst kapok. (Azért volt két kivételesen hányinger tárgy, amelyek esetében nem az ötösért imádkoztam, hanem a túlélésért, és nyilván pont ezekből kellett szigorlatozni is: statisztika és számvitel. De még a neveik leírásától is rosszul lettem most.) Aztán egyre jobban rákattantam a zenekarra és még emlékszem az érzésre, amikor Teniszező azt mondta: hallotta a rádióban egy új számukat. Úristen, akkor, 2000 környékén, Youtube híján gondolhatod, mit összevakaróztam, hogy hogyan fogok hozzájutni a dalhoz, de aztán azt hiszem, Teniszező felvette nekem vagy ilyesmi. (Ez volt az Original Prankster.)

Mivel a főiskolai éveim alatt (is) sajnálatos módon alig volt társasági életem, a legboldogabb perceim azok voltak, amikor a sulis nyilvános gépeknél Offspring dalszövegeket írtam ki és otthon lefordítottam (igen, már akkor is tudtam élni :D). Így aztán még majdnem húsz év után is végig tudtam énekelni a koncertet.

Merthogy ott voltam a Tüskecsarnokban, igen, láttam és hallottam őket élőben, és ezzel a bakancslistám újabb pontja teljesült, bibibí. Fantasztikus élmény volt!

A jegyeket még karácsonyra kaptam Tetkóstól, mert tudta, mióta vágytam már erre. Ugyan mondogatta, hogy ő nem nagyon akar jönni, de mindig azt gondoltam, hogy á, ezt biztos nem teszi meg velem. (Őszintén szólva nem tudom, ezzel kapcsolatban miért voltak illúzióim, ő ugyanis nem ismer határokat ilyesmiben. Tavaly augusztusban például azért lépett le a - közös - három gyerekünk keresztelőjéről, mert az egyik haverjának szülinapi bulit szervezett a felesége - úgy, hogy amúgy a gyereknek DECEMBERBEN van a szülinapja, csak a bulit tartották augusztusban. A. Mi. Gyerekeink. Keresztelőjének. Napján. És ő elment. Mit elment - futott, mint a nyúl.)

A koncert előtti napon már folyamatosan csesztetett, hogy hívjak magammal valakit helyette, a legalja az volt, hogy felajánlotta: ajándékozzam el az ő jegyét valakinek, aki hajlandó velem eljönni. Na most ezek a jegyek egyenként annyiba kerültek, amennyiért én még cipőt se mertem venni magamnak soha, szóval úgy voltam vele, hogy bár nem én adtam ki rá pénzt, de a faszomat, azt fogom elajándékozni.

Az esélytelenek nyugalmával írtam Teniszezőnek (aki kioktatott hogy legközelebb korábban szóljak), meg Anettnek (aki körmöshöz ment inkább).

Tudod, én gyűlölöm az ilyen helyzeteket, gyűlölöm, amikor bárkitől kérni kell valamit, amikor hívni kell valakit valahová, fel kell hívni, de még azt is, ha rá kell írnom valakire. Gyűlölöm a visszautasítást, teljesen kicsinál, amikor lepattanok, bármilyen apróságról legyen is szó. Mert minden egyes lepattanás, minden egyes "most ne" arról szól, hogy valaki nem kér belőlem. Igyekszem is kerülni az ilyen helyzeteket, sose hívok el vagy fel senkit, mert nem akarom kitenni magam az elutasításnak. De most Tetkós rákényszerített, mert Tetkós mindig mindenre rá tud kényszeríteni... De azért nem akarok igazságtalan lenni, mert ő nem szereti az Offspringet, a Nyúl meg nagyon, szóval így jól jött ki, meg a magyarázatainak a vázát is pont az képezte, hogy őrá kár lenne elpazarolni ezt a jegyet, amikor mások sokkal jobban odalennének.

Azon a héten az ikrek Anyáéknál voltak, a Nyúl pedig Tetkós Anyjánál aludt volna, de nagyon nem akart. És amikor Tetkós végső kétségbeesésében felajánlotta, hogy elfuvarozza a seggecskénket a koncertre, meg jön is értünk, ha a Nyulat viszem helyette, gyorsan rávágtam, hogy akkor jóvanakkor.

Azt hiszem, a Nyúlnak csak a koncert napján mondtam, amikor suliba mentem érte, hogy amúgy meg este eljön velem a világ legnagyobb modern punkrock bandájának koncertjére. Persze nem ezekkel a szavakkal. De nagyon örült.

A magyar előzenekar annyira nem tetszett, hogy nem is számoltunk vele, a második előzenekart, az Anti-Flaget viszont, bár csak felületesen ismertük, meg akartuk hallgatni. Nagyon jók voltak, a Nyúlnak tetszettek főleg, ő azóta is szokta őket hallgatni.

Mondtam neki aztán, hogy menjünk ki büfébe még gyorsan, mert nem bírtam volna ki, ha a nagy kedvencem alatt esetleg elkezd vernyogni, hogy szomjas. Így aztán a büfé előtt álltunk sorba éppen (már jó ideje), amikor:

"Welcome to A-
mericana..."

Ahhh... hát ott voltak. Ott voltak velem egy légtérben, Dexter Holland és bandája. És a szövegek, amelyek amúgy is mind itt vannak az agyamban, amelyeket álmomból felkeltve is tudok. Édes istenem...

Ami nekem furcsa volt (persze lehet, hogy mashol is így van), hogy a büfében biztonsági okokból nem lehetett flakonos vagy üveges innivalót venni, csak poharasat (nem tudom, kinek volt az jó, hogy hatalmas pohár sörök szállnak a dühöngőben, de én gondolom, felrobbantam volna, ha egy felém repülő sör mossa le a fullos cicasminkemet). Így aztán nem tudtunk lemenni rögtön a tánctérre, ott lestünk fent egy nagy pohár itallal a kezünben. Őszintén  szólva azt leszámítva, hogy ott csak egyedül táncikáltunk, nem a tömeggel, nekem ez is kiválóan megfelelt, mert nagyon jól lehetett látni. De aztán csak leevett a fene végül a tánctérre minket is, mert egyszerűen sorra játszották a kedvenceimet - de az Offspringtől amúgy majdnem minden a kedvencem.

Na most a hétköznapi emberek egyik fele nem ismeri a zenekart, a másik fele meg pontosan két számot ismer tőlük, a Pretty fly-t meg a Why don't you get a job-ot, mert ez az a két nóta, amit a rádióknak van bátorságuk lejátszani, ez még pont nem fekszi meg a tinglitangli lónyálzenéhez szokott gyomrokat. Ez a két leggyengébb daluk szerintem, és mondom, az, hogy ezek a legsikeresebbek, faramuci módon pont annak köszönhető, hogy nem túlságosan pörgősek. Ezt a két dalt alapesetben rühellem, de most a Nyúllal röhögve énekeltük végig ezeket is, és imádtuk! Csodálatos volt!

Ezeket már a vége felé játszották, azt hiszem. Már a zseniális The kids aren't alright után (akik csak kicsit szeretik őket, azoknak általában ez a kedvencük). Volt egy számunkra is új daluk, az It won't get better, eléggé tetszik. Kb. egyforma arányban válogattak az összes albumról (kivéve az elsőt), és olyan erővel játszottak végig, olyan tökéletesen szólt minden, de valahogy mégis volt egy leheletnyi futószalag-hatása az egésznek. Hogy tegnap még máshol voltak, holnap már Szlovákiában lesznek, ez is csak egy a sok közül. Semmi "imádunk, Budapest", meg hasonló cukiskodás, amit az északi vendégeink általában megeresztenek azért. És hát... Dexter egy sima fekete nadrágot meg fekete inget viselt. De mééé? Szerzünk egy PhD-t, és akkor rögtön viszlát, punk rock életérzés? Kicsit felvontam a szemöldökömet azért.

A két ráadás a You're gonna go far kid (fú, de imádom) és a Self Esteem volt (erre még esetleg emlékezhetsz az MTV-ből), aztán utána egy pillanat alatt úgy megpattantak, mintha ott se lettek volna. De attól még az álmom teljesült.

(Utólag aztán láttam, hogy volt, akinek sikerült közös fotót lőnie Dexterrel a Tüskecsarnok előtt. Fo...)

Én nem mondom, hogy nem jobb korban hozzam illő emberekkel koncertre menni, de abban biztos vagyok, hogy többé egy percet sem fogok parázni azon, hogy nincs kivel mennem. És most, hogy ezt leírtam, körvonalazódik csak, hogy valójában elkezdett teljesülni az az álmom is, hogy a gyerekeimmel együtt járjunk bulizni, legalább egy darabig. (És így ne kelljen aggódnom, mi történik vele közben, mégse tűnjek gáz szülőnek. :D)

És tényleg unalmas, de akkor is oda lyukadtam ki megint, hogy bár szuper ajándék, meg jól is jött ki, hogy a Nyúl pont szereti a zenekart, nem értem, miért van az, hogy még a(z elvileg) saját párom sem akar velem kettesben elmenni valahova? Nem értem, miért én vagyok a legalja, az, akit senki nem akar. Ez valami rossz karma lenne?