Nekem a Balaton

Mindent összevetve varázslatos volt ez a nyaralás. Még a pókok és annak ellenére is, hogy gyerekekkel voltunk. (Tudom, nem szép ilyet írni, de hazugság lenne azt állítani, hogy a gyerekek - különösen Szotymi - nem tépték mindennap két kézzel az idegeinket. Neki először is vannak az egyszemélyes hisztijei, másodszor a harcai a Nyúllal, harmadszor pedig, amikor az angyali Mimmóba köt bele nagyjából a semmiért. Tényleg, minden nyaralásról fel tudok idézni legalább egy olyan esetet, amikor ő őrjöngött. Tavaly például biciklizés közben gondolt egyet, és lefeküdt a földre, hogy ő nem akar tovább jönni. Tavalyelőtt Szegeden a vadasparkban vágott le hatalmas hisztit  már nem is emlékszem, miért. Pedig akkor ezüst csillámos magasszárú tornacipőt viselt és alsószoknyás fodros szoknyát, minden oka meglett volna, hogy hercegnőként viselkedjen.) De mindig jobb lesz, minden évben.

Zamárdiról már írtam. Valahol nem is értem, hogy ha annyira fellkapott és mindenki azt fújja állandóan, hogy mennyire szereti, hogyan lehet olyan cuki kis egyszerű az összes strandja, hogyan maradhatott ilyen családias és kellemes - egy pillanatig sem éreztem rosszul magam. A "mi strandunk" melletti játszótér pedig egy csoda. Imádtam a hosszú vizeskedések után ott üldögélni, meg sétálgatni a homokban, amíg a gyerekek játszottak, vagy ott vagy mellette a kondigépeken. Bárcsak Tetkósnak ne lenne ez a "menjünk már, menjünk már"-féle betegsége.

Ha rangsorolni kell a nyaralási élményeket, nálam toronymagasan az esti séták nyernek. Szerencsére több ilyenben is volt részünk most, és a lányom, aki ugyanolyan, mint én ( ugyanolyan hisztis liba, mondaná Tetkós) szintén ezeket szereti a legjobban.

Amikor picik voltak az ikrek, egyszer lementünk Anettékkel egy egynapos strandolásra Lellére, és este a sötétben még sétáltunk egyet a kikötőben. Akkor még nem nagyon lehetett élvezni az egészet (hiszen ott volt a rettegés, hogy vajon végigüvöltik a babák a hazautat és otthon alszanak majd, vagy pedig alszanak a hazaúton és az éjszakát üvöltik végig), de a kivilágított part és az az élet már akkor elvarázsolt. Tisztán emlékszem, arról álmodoztam, hogy a gyerekek már nagyobbak, és ott sétálunk nyugodtan, boldogan és felszabadultan, fagyit eszünk és balatonos biszbaszokat vásárolunk az árusoktól. Hát ez most megtörtént (kivéve a vásárolgatást). Egyik este átmentünk Földvárra (az az egyik kedvenc helyem), kisétáltunk a kikötőhöz, amikor rockzenét hallottunk a távolból. Tankcsapda, mondta Tetkós, és elindultunk a víz mellett a színpadhoz, a gyerekek levették a papucsukat és mezítláb jöttek a meleg betonon, én a kedvenc szoknyámat viseltem és gyönyörűnek éreztem magam (nyilván levonhattam volna a megfelelő következtetést abból, hogy senki de senki nem vetett rám egy pillantást se, de most egészen könnyen ment nem tudomást venni erről. Egyébként első nap mérges voltam, hogy nincs egy nagy tükör se a házban és nem tudom lecsekkolni magam strandra indulás előtt bikiniben, de így legalább én is kimentem. (Soktáblás üvegajtó azért volt néhány - és mind karcsúsított.)

Szóval odaértünk a koncerthez, csak egy helyi zenekar játszott feldolgozásokat - Tetkós szerint rosszul, szerintem jól -, leültünk egy padra, a gyerekek ettek egy borzasztóan rossz gofrit, meleg volt, sok ember, szóval minden tökéletes volt, bár egy árus csaj szerintem flörtölt Tetkóssal akvannyát. Ja, vmi aprócska hídon kellett átmenni visszafelé, a kocsihoz menet, és a híd szélén ott csücsült egy pici béka. Szerintem elég jól visszafogtam magam, de Tetkós azt mondta, soha nem felejti el a performanszomat. De most őszintén, van olyan nő, aki normál tempóban, nem lábujjhegyen ugrálva, hang (sírás és sikítás) nélkül el tud sétálni egy béka mellett (értsd: kevesebb, mint egy méterre tőle)? Van?

Egy másik este egy tök hangulatos, állítólag komoly múltú, igazán retro helyi fagyizóba sétáltunk el, ahol csodálatos a fagyi - még a tejmentes is -, és csak azért nem írom le a nevét és ajánlom mindenkinek csillagos ötössel, mert az ottani lányok, bár rendesek és értelmesek, képtelenek mosolyogni és visszaköszönni. Nálam meg, mint tudjuk, ez az egyetlen, ami számít - egy sima jégkockát is boldogan szopogatnék el, ha valaki mosolyogva adná nekem, miközben arról fecsegne, hogy csodálatos vagyok és ettől majd még csodálatosabb leszek. 

Töltöttünk egy napot Balatonlellén is, nekem valamiért a Napfény Strand A STRAND, ez gondolom, még abból az időből maradt, amikor kicsik voltak a gyerekek, mert itt nem kellett rettegni, hogy szem elől tévesztjük őket, órákig el tudták lapátolgatni a homokot a víz szélén. Meg hát a hangulat, a sok ember, a homok, az étterem (a hekk) és a játszótér... Ahh. 

Egyik napon Tetkós elvitt minket a Gömbkilátóba, ami Balatonbogláron van (ott?), és én még sosem hallottam róla. Az egyetlen napomon tüllszoknyában valahogy megint erdőben kötöttünk ki, mindig ez van :D Maga a kilátó csodálatos még úgy is, hogy az ember nem mer lenézni (úristen, már attól izzadni kezdek, ha rágondolok), a kilátás a magyar tengerre szintén. A kilátó mellett áll egy nagy ugrálóvár, és nem tudom, más gyerekek is így vannak-e vele, de nálunk vannak napok, amikor a büdös kölkök rá se néznek a kertben a trambulinra, bezzeg minden fizetős (bőven lehúzós) ugrálóvárat tátott szájjal, nyálcsorgatva bámulnak, hogy de jó lenne, légysziii... (Hát a faszomat, azt, a fogmosás mellett egyedül ebben vagyok következetes az életben, hogy fizetős ugrálóvárba soha). A kilátóhoz vezető út mellett, még a bobpálya előtt van egy zseniálisan kialakított fa játszóvár, gyönyörű, nagy, zegzugos, minden IS van rajta. Na itt találta kis Szotymika az érkezés utáni harmadik percben, hogy neki most azonnal wc-re kell mennie, nem, nem bírja ki hazáig. Mivel nem akartam visszarohanni vele a hegyen fölfelé a bobpályához, hogy látványosan, sok ember között keressük a mosdót, irány - rohanva, "anya, nagyon kell" - a strand. Itt a mosdó, nem is kell a strandig menni. Körbefutjuk, zárva. Ott a mosdó a strandon mégis, látod? Futás, tömeg, leszarom én, akkor is bemegyünk. Tudsz úgy, ha felemellek? Persze, hogy nem. Ne érj hozzá! OK, majd fertőtlenítjük a kezedet. Menjünk? Jól van, akkor hagyjuk, menjünk. Legközelebb apáddal jössz.

Az utolsó előtti napon körbeautóztuk a Balatont - minden gyerek szájhúzva vonaglott az ülésben, én meg arra gondoltam, mit meg nem adtam volna érte gyerekkoromban, ha egyszer a szokásos 20 km-nél hosszabb útra megyünk valahova és nekem csak annyi a dolgom, hogy a kocsiban tartsam a seggecskémet. Tetkós végül elmagyarázta nekik, hogy a nyaralás eddig róluk és a kívánságaikról szólt, ez most a mi napunk lesz. Azért megálltunk Keszthelyen, hogy Szotymi a vizes játszótértől a parti játszótérig levághasson egy sikítozós-toporzékolós hisztit (mert a vizes játszótér épp tömve volt, és azt mondtuk neki, ide nem most azonnal jövünk be, hanem majd visszafelé, hátha akkor már kevesebben lesznek, és esetleg ők is odaférnek némelyik játékhoz). Amúgy tök véletlenül ugyanaz a szoknya volt rajta, ami tavaly, amikor Keszthelyen jártunk, gondoltam, újra megcsinálom a tavalyi hintás képet, de az én folyton hintázó gyerekem így, hogy kérem, természetesen nem volt hajlandó a hintára ülni. Volt ott egy ugyanolyan kislány, mint Szotymi, annyira hasonlított, hogy a barátnője egyszer Szotymit szólította a kislány nevén. Egyébként, ha Keszthelyen jártok, feltétlenül menjetek el a parti játszótér melletti nyilvános wc-be, mert tökéletes: ingyenes, csodálatosan tiszta, és még a néni is kedves. (Ugyanezek a paraméterei egyébként a szárszói strand mosdójának is.) Visszafelé tényleg elmentünk arra a vizes játszótérre, hogy a gyerekek kicsit tömegben bámulhassák, ahogyan folyik a víz, én meg a Nyúllal elsunnyogtam venni néhány hűtőmágnest ("tessék, ezt neked hoztam, hogy majd emlékezz, milyen szép helyen voltAM"), aztán a kicsik is odajöttek és mindenáron vetetni akartak valami fölösleges dolgot, úgyhogy - természetesen bömbölve - elhúztuk a csíkot.

Bementünk megnézni a tavalyi házat is Györökön, és végigkocsikáztunk azon az erdei úton, ahol tavaly kirándultunk meg bicikliztünk. Olyan érzés volt, mintha csak pár napja jöttünk volna el onnan.

Legkésőbb 7-ig oda kellett érnünk Szárszóra, mert a gyerekeink, akikkel egy hétig laktunk a terráriumban, ragaszkodtak hozzá, hogy idén is megnézzük a pókkiállítást. (Itt volt egy agykontrollos élményem: kicsit soknak találtam a belépő árát, és nem volt kuponunk, de amikor a sátor mellé értünk, összetettem a három ujjamat és azt mondtam, hogy sokkal kevesebbet fizetünk, mint amennyire számítunk. És így lett, a pasi úgy számolta a belépőket, mintha lett volna kedvezményünk. Mármint nem tévedésből.) Engem a víz kiver ettől a kiállítástól egyébként, mert nem akarom elhinni, hogy a középre állított ágakon ejtőző botsáskáknak még sosem jutott eszébe, hogy de jó lenne egyszer szerencsét próbálni valakinek a hajában. Most ráadásul lehetett fotózkodni az egyik hatalmas pókkal  - a bácsi odament mindenkihez, akiben hajlandóságot látott, rátette az illető fejére vagy a vállára, hogy akkor fotózzák le azok, akik vele vannak. Átfutott az agyamon, hogy hátha akar az én családom is egy képet, amint a pók ott csücsül a holttestemen, de aztán elvetettem az ötletet, mindent a gyerekekért sem, meg különben is, este pizzát akarunk rendelni. Mint kiderült, Tetkós egyébként ugyanígy végiggondolta, hogy talán jó lenne egy vagány fotó, pókkal a vállán... de talán inkább mégsem. 

Most engedtünk a gyerekeknek, és mindenki választhatott emlékbe valamit, gumikígyót vagy... hát igen, gumipókot. (Kérem, tegye fel a kezét, akinek ez a szó szintén egy gumiból készült ocsmány jószágot jelent, és semmi mást.) Volt nagy öröm, én nem is tudom, hogy élhettünk eddig tenyérnyi szőrös pókok nélkül. És csodák csodája, a házban egész héten unatkozó gyerekek egymás nyírása nélkül, több órán keresztül játszottak ezekkel. Köszönöm, Istenem.

Tetkóssal egyébként közös bennünk, hogy sokkal jobban szeretünk utazni, mint megérkezni. Órákig el tudunk ülni a kocsiban egymás mellett, és remekül megvagyunk (ha én vezetek, ez mindkettőnknél 10 perc), így a Balaton körüli út tényleg a mi kettőnk napja volt. És hirtelen azt vettük észre, hogy - bár még csak most kezd épülni a ház - azt tervezgetjük, hogy ha a gyerekek felnőnek, eladjuk, és leköltözünk oda. Ez az álom ötlet kivételesen mindkettőnknek tetszett. 

Huszonvalahány éves koromig nem értettem, mit vannak úgy elájulva az emberek a Balatontól. Addig nem is voltam ott, aztán párszor igen, a hatéves kapcsolatban, és nem varázsolt el. De most, hogy már a saját családommal járhatok (nem különböző társaságokkal, másnak a barátaihoz igazodva, feszengve), most már úgy érzem, az enyém is. Legszívesebben elvinnék oda mindenkit egyszer (egész közeli rokonaim vannak, akik még nem ismerik), hogy tádámm  nézd, ez az én Balatonom, és nagyon-nagyon szeretem, és  tessék, most már a tiéd is.