Tegnap nálunk volt Noé barátja. Mivel péntektől vasárnapig van tabletnap (pontosabb az a kifejezés, hogy képernyőnap), csodálatos volt a nyugalom, a nagyok a tévén játszottak, Mimmó tableten, Szotymika meg telefonon nézett videókat. Ha vittem nekik kaját, azt megették ( kivéve Szotymit, mert ő nem szokott enni), de amúgy nem nagyon volt rám szükségük, szóval a konyhában tettem-vettem, aztán leültem telefont nyomogatni. Pont küldött valami cikket Dzidze, na, mondom, bemegyek megnézni, mit csinálnak a gyerekek, aztán utána majd elovasom.

Bementem, nem foglalkoztak velem, én szétnéztem, hogy hol lehet a telefonom, de se a nappaliban nem volt a polcokon, se az előszobaszekrényen nem találtam meg. Azt fel tudtam idézni, hogy amikor mentem a Nyúlért a suliba, még a kezemben fogtam, de amikor utána az oviba értem, arról már fogalmam sem volt. Vajon letettem volna egy öltözőszekrényre? Vajon megtalálták? Vajon visszaadják hétfőn? 

Kétségbeesetten feltúrtam a táskámat, de a telefonom egyszerűen nem volt sehol. Kértem a Nyulat, hogy csörgessen meg, ő kelletlenül vette elő a telefonját, közben egy pillanatra se véve le a szemét a tévé képernyőjéről. Felálltam, és lassan végigólálkodtam a lakáson, hogy halljam, ha zúg valahol (csodás csengőhangom van, de mindig lenémítom a telefonomat az egyszerűség kedvéért). Először semmit se hallottam, aztán a konyha felé mintha... de hol, a szennyestartóban? Az előszobai könyvespolcon? A fürdőben? Aztán megpillantottam a konyhaasztalon. Megkönnyebbülten odasiettem. "Ahh, de jó, hogy megvan..." Ahogy odaértem, láttam, hogy épp csöng. Privát szám. Ki a jó franc az ilyenkor, biztosító lenne péntek este? Na jól van, jókedvemben vagyok, felveszem kivételesen. "Tessék, Lady Cellardoor", mutatkoztam be udvariasan. Semmi. Na ez most vagy egy afrikai lopós hívás, vagy pedig valamelyik exem rájött, hogy őrülten imád mégiscsak, és a hangomat akarja hallani. (Ez évek óta mindig átfut az agyamon ilyen esetben - ezek után ki mondaná, hogy pesszimista vagyok?) Aztán valami motoszkálást hallottam a háttérből, majd valami gyerekhangot. Akkor esett csak le, hogy én hívattam fel magam a fiammal pár másodperccel korábban...

Visítva röhögtem, vagy nyerítve, vagy mindkettő, már nem is tudom, csak, hogy alig bírtam elmenni a szobáig. Nagy nehezen elmeséltem nekik, hogy mi történt, de sajnálatos módon annyira lekötötte őket az a tetves játék, hogy az egész sztorimból semmit sem fogtak fel. A Nyúlnak valószínűleg még az sem tűnt fel, hogy felvettem a telefont és beleszóltam.

Én viszont egy napja ezen röhögök, mert ha nem velem történik, nem hinném el, hogy valakinek egy percen belül kétszer kihagyhat az agya.

Holnap sokáig alszom most már tényleg.

Jaj, már alig várom, hogy fél hat után hazaérjek, és megihassam a reggeli kávémat, amit a konyhapultra készítettem.

Kék könyvek

X: "Szia! Látom, még mindig a kék könyvet olvasod."

LCD: "Igen, de ez már a harmadik, te."

X: "Ja, igen? De mind kék volt."

LCD: "Hát... ez egy sorozat..."

X: "Ja értem. Azt hittem, a kék könyveket szereted."

LCD: "..."

(Egyébként jogos a feltételezés, mert a Läckberg könyvek alapszíne is kék meg fehér, és mind a tízet hordoztam magammal. Meg a Dzidzétől kölcsönzött mostani, futószalagos krimik is jobbára kékek.)

Véradás

Tegnap elmentem végre vért adni, amiben nem is az volt a legkeményebb, hogy tűt szúrtak a könyökhajlatomba, hanem, hogy be mertem menni egyedül csupa idegen közé egy ismeretlen helyre. Ezt bátran betudhatjuk februári komfortzóna-ugrásnak szerintem. (A januári egyébként az volt, hogy elkezdtem a sztepperemet használni, amit évekig azért nem tettem, mert Tetkós szerint biztos, hogy nagyon hallják az alsó szomszédok. Úgyhogy elszántam magam, megtettem minden lehetséges óvintézkedést, hogy ne legyen hangja, és iszonyúan elfáradtam, izomlázzal, mindennel, fantasztikus volt. Üdítő újdonság a szobabicikli után.)* 

Na, szóval azt már meséltem szerintem, hogy a munkahelyemen negyedévente szerveznek véradást, aminek nagyon örülök, mert munkaidőn kívül nem lenne rá időm, hogy elmenjek, másfelől meg tökjó, hogy az ott töltött idő telik. Egy kolléganőmmel szoktam menni, de legutóbb ő nem tudott jönni, így egyedül intéztem. De ismerős terepen ez meg se kottyan.

Volt már, hogy azért hagytam ki, mert elfelejtettem magammal vinni az egyik igazolványomat, ami kellett volna. Volt, hogy elmaradt az adott negyedéves, és előfordult, hogy egyáltalán, egyik kártyámat sem vittem aznap. A legutóbbi véradás úgy 3 hete volt, egy keddi napon. Az előző héten e-mailt kaptunk róla, akkor kijelentettem: "most nagyon egészségesnek kell lenni addig". Pénteken este már kapart a torkom, szombaton jobban, vasárnap még áltattam magam, hogy keddre majd elmúlik, de keddre teljesen kidőltem. (Majd pár nap alatt meggyógyultam utána.) Nagyon mérges voltam magamra, viszont megfogadtam, hogy ha legközelebb szerveznek véradást a Kökiben, arra elmegyek. Na ez volt tegnap. Legjobban az izgatott, hogy vajon megtalálom-e, így amikor leszálltam a buszról, összetettem a három ujjamat és azt mondtam, hogy minden rendben lesz. 

És tényleg: teljesen egyértelmű volt a jelzés, hogy merre menjek, és annyira büszke voltam magamra, amiért egyedül oda mertem állítani, hogy amikor megszúrták az ujjamat, az egyáltalán nem borított ki. Az orvos kivételesen egy mosolygós nő volt, amihez nem vagyok hozzászokva, mint ahogy a kérdéseihez sem voltam. Nem azt kérdezte, hogy ettem-ittam-e eleget, amire rávághattam volna, hogy persze, hanem azt kérdezte, hogy mennyit ittam, és mikor ettem utoljára, és mindkét válaszom rossz volt (pedig direkt többet ittam, mint szoktam), szóval első körben kiküldött, hogy egyem meg a csokit, és igyak legalább fél litert ("Istenem, be fogok pisilni, ebben biztos vagyok"), aztán menjek vissza. "Nincs valami dolga addig itt a Kökiben?" Nekem? Hát hogyne lenne, hiszen az a második otthonom.

Előtte azonban még kikérdezett, hogy mennyit sportolok, merthogy baromira alacsony a pulzusom, aztán elküldött EKG-ra meg azt javasolta, vizsgáltassam meg a pajzsmirigyemet. Akkor valami eszembe jutott: "Lehet, hogy valami olyan probléma van vele, amitől folyamatosan dagadok, mint egy disznó már lassan két éve ami a hízást is okozza?" "Igen", felelte határozottan. És ettől borzasztóan megkönnyebbültem és fellelkesültem és nem is tudom... sok mindent megmagyarázna. Szóval az lesz a következő küldetésem, hogy ennek utánajárjak.

Na de aztán, amikor visszatértem, már ment minden, mint a karikacsapás. Maga a vér levétele pár perc, majd több órán keresztül szuperhősnek érzi magát az ember, és amikor pár nap múlva jön az sms, hogy felhasználták a vérét, akkor megint. Szerintem jó üzlet. Ráadásul kaptam "A véradók köztünk élnek" feliratú szuperhősös matricát a kocsimra, ami annyira vagány szerintem. 

Nem voltunk sokan, de amíg ott voltam, mindig voltunk legalább hárman, volt olyan, aki a családjával jött, pici, totyogó babával például. Idősek és fiatalok is jöttek, teljesen vegyesen. Olyan jó volt látni.

Ha megteheted, menj el és adj vért, eszméletlenül fel tud dobni, de tényleg. Egyrészt a tudat, hogy túlléptél a határodon (én legalábbis nagyon félek a szúrástól, szóval miután beszúrják a tűt, gondolatban vállon veregetem magam, hogy ügyes voltam, nem sírtam), másrészt, hogy tettél valamit másokért.

*Itt szeretnék annyit módosítani a 2019-re tett fogadalmaimmal kapcsolatban, hogy napi 1 bejegyzés helyett évi 365 lesz. Ahogy magamat ismerem, úgy sejtem, lesz dolgom december 31-én... :D Viszont a 2019-re tervezett 12 könyv nagy részét már elolvastam, szóval az egészet azért nem linkeskedtem el.

Dallamtapadás - Miss Behaviour: Friendly Fire

Tegnap ébredés után eszembe jutott egy dal, és az egész reggeli készülődés alatt nem ment ki a fejemből. Aztán munkában elindítottam az egyik listámat a Spotify-on, és eléggé elkerekedett a szemem, amikor a 71 dalból pont ezt játszotta le először.

Most rákerestem a zenekarra, mert semmit sem tudok róluk.* Az első magyar nyelvű cikk így kezdődik: "Ha meg kellene neveznem a dallamos rock anyaországát, akkor mindenképpen Svédországra esne a választásom..." Miért nem lep meg? Azon viszont igencsak meglepődtem, hogy találtam videót a dalhoz Youtube-on. Vigyázat, a refrén ottragad a fejben, én reggel óta vagy ezerszer énekeltem el, hol magamban, hol nem, sajnos, szóval nem csak a gyerekek mennek az én agyamra, hanem én is mindenkiére.

*Sebastian Roos énekel, akiről talán még hallani fogunk a 2019-es Eurovíziós dalfesztivál alatt, csak mondom.

A sárkány

A gyerekeim tökéletesek.

Tökéletes gyerekként viselkednek, azaz fetrengnek, ugrálnak, kiabálnak, látványosan unatkoznak, hisztiznek, vég nélkül tudnának számítógépes játékokkal játszani (ha engedném), nem akarják megenni a főztömet, nem akarnak fogat mosni, elpakolni maguk után, vagy időben fürödni, és tökéletes testvérekként idegesítik, püfölik és vonyíttatják egymást naphosszat. Semmit nem csinálnak máshogyan, mint ahogy a tökéletes gyerekek szokták. 

A gyerekeimnek egy jó anyára lenne szükségük. Olyanra, aki úgy szereti őket, mint én, de közben rendesen bánik velük. Nem ordibál, nem üvölt minden egyes délután és este - vagy legalábbis nem folyamatosan. Aki nem hullafáradt - vagy legalábbis nem folyamatosan. Aki türelmes és kedves. Aki nem érzi úgy, hogy ő a társadalom legalja, akit nem véletlenül nem szeretett még soha senki, aki nem érzi azt, hogy meg kellene halnia, más megoldás nincs.

Fontos lenne nagyon, hogy ez az anya én legyek. Nem pedig valami ribanc mondjuk, aki utánam jön, akivel törődnek majd, például Tetkós, és ezért lesz ereje mindig kedvesnek lenni meg mosolyogva körbeugrálni a gyerekeimet.

Nem olyan anyára lenne szükségük és nem olyan anyát érdemelnének, aki az első felvonyításuk után már nem tud velük normális hangon beszélni aznap. Nem olyan anyára, akinek legkésőbb este 7-kor elkezd valami zsibbasztó, szürke köd leszállni az agyára, amitől se gondolkodni nem tud, se kontrollálni magát, csak el akar dőlni, csak aludni akar, és mivel ez nem lehetséges - mert még ezt is meg azt is csinálni kell, de ők nem hajlandók, és semmi se jó nekik - ezért ő csak üvölt. Pont ilyen érzés lehet részegnek lenni, és pont így viselkedett az alkoholtól a nevelőapám.

Gyűlölöm magam ezért, valami elmondhatatlanul gyűlölöm. Az eddig elvesztegetett éveikért is. (És dühös vagyok azokra is, akik nincsenek mellettünk, pedig itt kéne lenniük, igenis itt kéne lenniük a gyerekek életében, és az én életemben is, hogy legyen kihez szólnom, és legyen kinek átadnom a feladatokat néha, és legyenek emberek, akikről a gyerekeim úgy tudják, hogy rájuk számíthatnak itt.) Nyugtatót kéne szednem legalább. Hogy ne ordítsak. De azt hiszem, csak még álmosabb lennék, emiatt még tehetetlenebb, emiatt még elkeseredettebb. A gyógynövényes szirszarok semmit se érnek, köszönöm. (Magnéziumra is istentelen összeget költöttem, aztán most mégis ezt a bejegyzést írom itt.) A "próbáld meg azt, hogy" kezdetű mondatok se, mert nincs olyan, amit még ne próbáltam volna. (És amitől falra tudok mászni, az pont a nyugalmas, puha kis fedezékből rámlövöldözgetett tanács. Ne haragudj, de dugd fel magadnak a tanácsodat.* Gyere inkább ide és moss fel helyettem, hogy én tudjak legózni a gyerekekkel. Vagy legózz te, amíg én alszom, templomba megyek, vagy fodrászhoz vagy edzőterembe.) Pszichológus, pszichiáter? Mikor, bébi? Pont úgy nincs rá egy percem sem, mint autósiskolába járni. Amiért persze nyilván én vagyok a szar, mert oldjam meg, oldjam meg magamban, a lelkemben az egyiket, a KRESZ-t meg olvasgassam a buszon, hát nyilván legalja vagyok tényleg, ha egyik se megy.

Minden délután úgy megyek haza, hogy ma jó lesz, ma megemberelem magam. Kedves leszek, mosolygós, akármennyit csesztetik egymást, játszom velük és nem érdekel, hogy közben szalad a lakás. De aztán felvonyít az egyik, mert piszkálja s másik. Esetleg az elsőt még kibírom valahogy, de aztán a második nyávogásnál legkésőbb robbanok. Mint egy piñata, amit  a gyerekeknek sikerült szétverni, és hull belőle az üvöltés és káromkodás estig...  (Wow, ez a hasonlat olyan jó lett, nem?) Folyton a szomszédoktól rettegek, de néha azt gondolom, talán mégse hallanak semmit, mert ha igen, nem létezik, hogy a tíz év alatt még senki ne akart volna segíteni (rajtam nyilván nem, engem az első pillanattól utálni szoktak az emberek, de legalább a gyerekeken).

Isten bizony, próbálom kontrollálni magam, megfeszülök, annyira próbálok rendes lenni. De aztán... Például amikor Mimmó hozza a csizmámat és a kis pénztárcáját, a konyhába, "Anya, még ne nézz ide... tessék!", és nyújtja felém a kis kezével a csizmát (amit nemrég vettem le), tele pénzzel, nagy büszkén, én pedig először leszidom (bár halkan), hogy abban jöttem haza a retkes kispesti utcán, jézusom, menjünk, mossunk kezet... és látom az arcán a csalódottságot, amit aztán egész életemben fel tudok majd idézni, de abban a pillanatban még ez vagyok. A következő pillanatban leülök, hogy megszámoljam vele a kis pénzét, oszlopokba rakjuk, igyekszem szépen, lassan csinálni, de aztán amikor megkérdezi, ebből mit tudna venni, már nincs erőm válaszolni.

Persze vannak ölelgetések is. Sok. "Hékás, gyere ide, mert ha elkaplak, szét foglak puszilni", huncutságok, viccelődések (mert a gyerekeim viccesek is, bizony! Van humoruk, cukik, beszólogatnak, forgatják a szemüket, meg amit el tudsz képzelni). Senkit nem olyan jó megölelni, mint őket, úgy simulnak a karomba, mint a macskák. Pont jól.

De minden egyes reggel, amikor végiggondolom az előző esti produkciómat, azt kívánom, bárcsak megdöglenék, akár ott, az utcán, ahol épp megyek, miközben gondolkodom. A sminkem friss, és van rajtam parfüm, legalább ennyi. Legalább ennyi jár. De aztán rögtön utána arra gondolok, nem halhatok meg, amíg nem villantottam valamit. Amíg nem mutattam meg, hogy én vagyok az anyjuk, igen, aki a legjobban szereti őket, és az ő életük még csodálatos lehet, és mindent megteszek érte, hogy az legyen. És ezt valahogy egyértelművé is kellene tenni. De közben meg folyton azt veszem észre, hogy az ő jövőjük helyett az én jelenem a fontos. Csak tíz perc nyugalmat, és esküszöm, egész hátralévő életemben rendes leszek... de az a tíz perc sose jön el, én pedig egész életemben kergetem, hogy majd utána rendes lehessek... Annyira ironikus, hogy ha a vesémre lenne szükségük, már indulnék is a kórházba, de azt nem tudom megállni, hogy egy napig ne kiabáljak. (De abban a pillanatban, amikor Szotymi felvisít, hogy "naaa, Noééé!", úgy érzem, mintha egy éles kést húznának végig lassan a halántékomon, aztán bele a fülembe...)

Azt nagyon nehéz volt belátni, hogy nem bírom. Hogy ez, amit én csinálok, tulajdonképpen ez a nembírás. Hogy segítségre lenne szükségem, ergo kevesebb vagyok, mint mások, akiknek ugyanilyen körülmények között nincs szükségük segítségre. (Valóban ugyanilyen körülmények között?) Ha valaki azt mondaná, nekem nem való gyerek, azt biztos megtépkedném kicsit, mert nem erről van szó. Nem gyerek nem való nekem, hanem a társtalanság, úgy értem, partnertelenség az élet minden területén. Az nem való nekem. Megőrülök attól, hogy azt kell éreznem, egyedül vagyok a világgal szemben. Sajnos azt hiszem, ez már soha nem lesz másképp, így a lelkemet talán meg se kéne próbálni rendezni, épp csak energiát kéne csiholni valahonnan, hogy a gyerekeim számára ott tudjak lenni, amíg még szükségük van rám. Senki másnak nem számítottam soha annyira, amennyire szerettem volna, nekik viszont igen. Kötelességem lenne őket boldoggá tenni. Most. (Csak az a tíz perc úgy kéne előtte. Hogy meg tudjam meríteni a vödröt, mielőtt locsolnom kell belőle.)

Mert elmúlik.

Az a baj. 

(Most megfogadom, hogy min. 1 napig nem fogom piszkozatolni a bejegyzést.)

*Tudom, hogy ez most durva, de már annyi tanácsot kaptam azoktól, akiknek vagy fogalmuk sincs az életünkről, vagy van fogalmuk és tehetnének is valamit, de az már nem esik jól, hogy bocs, de elég lett. Agyam nekem is van, amivel ki tudom találni, mit kellene csinálni.