A számkivetett

Múltkor az ikrek egy csoporttársáért az anyja jött az oviba. Úgy alakult, hogy együtt mentünk haza, pontosabban a gyerekeink (3+2) együtt vágtattak nagy boldogan, az anyuka meg pár lépéssel előttem, nehogy beszélgetni kelljen velem, mert ő az egyik, aki pestisesként kezel. Naná, hogy utána otthon egész este idegbeteg voltam a gyerekekkel - nem akartam, de egyszerűen megőrültem, mindenért felcsattantam, ordítottam. 

Úgy alakult pár nappal később, hogy megint pont ezzel a családdal mentünk hazafelé, csak akkor az apuka jött a gyerekekért. Ő nem tudja, hogy pestises vagyok, vagy csak nem volt elég éber, hogy ne mellettem jöjjön, vagy valami, mindenesetre úgy alakult, hogy beszéltünk hazáig pár mondatot. A gyerekek elalvásának idejéről, meg fociskártyákról. Volt vagy húsz mondat összesen, de engem annyira felpörgetett az, hogy valaki emberként bánt velem, hogy egész este normális tudtam lenni a gyerekekkel, az idegeim csodálatosan jók voltak, és a szomszédok talán odatapasztották a fülüket a falra, hogy élek-e még, és ha igen, akkor miért van ilyen csend és nyugalom.

Szánalmas, tudom. 

Csak azt akarom mondani, hogy nincsenek nagy igényeim, mint ahogy a többi számkivetettnek sincsenek. Nagyon kevés kell(ene) ahhoz, hogy embernek érezzük magunkat és jól tudjunk működni, rendesen tudjuk élni az életünket mi is. Kérlek, ha te a szerencsés felsőbbrendűek közé tartozol, akiket nem szoktak kirekeszteni, és a környezetedben van ilyen számkivetett, mint én, akkor szólj hozzá néha. Köszönj neki mosolyogva, vagy kérdezd meg, hogy van. (Ha nem akarsz beszélgetni, kérdezd úgy, hogy jól vannak-e, arra lehet igennel vagy nemmel válaszolni.)  Vagy mondj neki egy mondatot valami mindkettőtöket érintő aktualitásról. Csak érezze, hogy látják, és nem gondolják róla, hogy halálos fertőző betegséget terjeszt, valamint, hogy egy idióta. 

Persze ha van időd, kérdezhetsz is tőle. Még az is lehet, hogy akit megvetettél és kerültél, csak mert ez a divat felétek, arról kiderül, hogy értelmesebb, mint a kirekesztő társaid ott a nagy körben, és sok a közös témátok. Nyilván lehetséges az is, hogy nem így történik, ki tudja, de azzal, hogy emberként kezelsz valakit, nem okozhatsz kárt.

Valahogy mindig lenyűgözött az, ahogyan az emberek egy közösségben kirekesztenek valakit, akit aztán a továbbiakban legaljaként kezelnek. Az nyűgözött le pontosabban, hogy miközben valakinek az életét tartósan megkeserítik, képesek magukat teljesen normálisnak látni. Nem értettem, hogy ők valóban nem veszik észre, mit tesznek a másikkal, vagy pont azért lehetetlenítik el, hogy a saját pozíciójuk megszilárduljon, mert közben ők is félnek a peremre kerüléstől.

Nemrég egy cikkhez írt kommentet így kezdett valaki: "a gyerekem osztályába jött egy új gyerek, aki képtelen beilleszkedni". Na, amikor ilyet olvasok, sikítani tudnék. Szerintem amikor valaki új közösségbe kerül, először tőle telhetően igyekszik elfogadtatni magát, hisz nem érdeke, hogy kirekesztett legyen (szerintem senki se akar az lenni), de ha a közösség nem tesz érte még sokkal többet, a dolog esélytelen. Nem volt időm kommentelni, később meg már nem találtam meg, pedig szívesen megkérdeztem volna, mit tett az osztály az új gyerekért? Odamentek hozzá a gyerekek az első napon megkérdezni, honnan jött, hány testvére van, milyen szakkörre járt, mit sportol, van-e kutyája, miért jött el a másik suliból? Megkérdezte valaki, akar-e mellette ülni? Megkérdezték később, hogy jól érzi-e magát közöttük? Meséltek neki a tanárokról, megmutatták, hol az ebédlő, bemutatkoztak neki?

De vonatkoztassunk el a gyerekektől, mert nekem például mindig hiányérzetem van, amikor a bullying és kirekesztés kapcsán csak osztályközösségről és munkahelyi közösségről beszélnek. Értem én, hogy ezek azok, amelyekben muszáj rendszeresen ott lenni, de szerintem egy szülői, játszótéri közösségtől vagy lakóközösségtől is ugyanúgy nehéz függetleníteni magunkat, szóval ugyanolyan fontos lenne, hogy ne gombóccal a torkunkban... éljük az életet ezekben sem. 

Mindannyian kezdtünk már új munkahelyen, vagy költöztünk már másik helyre, szóval tudjuk, milyen egy közösségben az egyetlen idegennek lenni. Van gyomorgörcs? Nekem például igen, hajaj. Óriási bátorság kell odamenni ismerkedni egy összeszokott bandához, amikor nem ismered a leosztást, nem tudsz egy csomó dolgot, amit ők már tudnak egymásról. Egy magabiztos egyénnek talán könnyű beilleszkedni, de egy félénk, zárkózott, szorongó embernek saját erőből szinte lehetetlen.

Szerintem mindig a közösségnek kellene nyitnia az egyén felé, mert sokkal kevésbé megterhelő, sokkal kisebb erőfeszítést igényel a társak biztonságos közegéből kinyúlni, mint egyedül kapálózni a sok ember felé.

Nem kell sok. Akár új emberről van szó, akár olyanról, akit évek óta meg sem lát senki.

Megvan az a sztori az emberről, aki leugrott egy hídról, és a búcsúlevelében azt írta, hogy ha a hídhoz vezető úton rámosolyog valaki, akkor nem fog leugrani?

Lehet, hogy te leszel az utolsó csepp valakinek a poharában, aki épp azt tervezi, hogy öngyilkos lesz. (Ezt nyilván sose fogod megtudni, és ha esetleg felmerülne is valaha egy kósza félgondolatként, lepöccinted a válladról, hogy ugyan már, semmi közöm nem volt hozzá.) De lehet, hogy te leszel az, akitől úgy fogja érezni, hogy van remény. Aki miatt azt gondolja, hogy ok, ma nem. 

(Ja, nem magamért könyörgök most, nem akarok szánalmasnak tűnni,  meg különben is, ezt a kis időt itt a kerületben én már akárhogy kihúzom. De képzeld csak el, milyen csodálatos is lehetne a világ, ha minden ember azt érezhetné, hogy számít, és, hogy kedvelik. Ha minden ember lelke jól lenne.)