Nem emlékszem, meséltem-e, hogy a múltkor Anyáékhoz menet én vezettem az utolsó kb. 20 km-en. Végre nem csupán a leendő új lakóhelyünk keskeny utcáin volt lehetőségem keringeni, hanem normális, kétsávos úton közlekedtem. Ahh, de jó volt.

De itt még nincs vége a sikersztorinak, mert a múlt héten még ettől is nagyobbat villantottam, nevezetesen a leendő lakóhelyünkről - a háztól - vezettem egyenesen hazáig, BE A PARKOLÓBA két kocsi közé, csak mondom. OK, lehetséges, hogy ott Tetkós már kicsit megfogta a kormányt, khm, de úgy döntöttem, a dolog jelentőségét ez nem kisebbíti számottevően...

Annyira királynak éreztem magam átmenetileg, még úgy is, hogy persze pont senki se látott azok közül, akik nem vesznek emberszámba!

Körforgalmak, sávváltások, lekanyarodás az Üllői útról, valamint úgy vezetni, hogy valaki jön mögöttem és látja, ha esetleg bénázok - csupa olyasmi, ami addig hatalmas fekete fellegként telepedett a vezetéssel kapcsolatos gondolataimra. Dolgok, amelyek mind megugorhatatlan akadályként tornyosultak előttem, és most félóra alatt kiderült, hogy MÉG ÉN IS KÉPES VAGYOK RÁJUK. Éreztem az autót, éreztem a sávokat, be tudtam lőni végre, hol vagyok az úton. Az önbecsülésemen legutóbb a (khm, elvárásaimnak megfelelően) sikeres közig. szakvizsga dobott ennyit több, mint 6 évvel ezelőtt.

Már látok esélyt rá, hogy egyszer képes leszek autóval közlekedni. És amikor visszagonodolok az élményre, nem egy óriási görcsöt érzek a szívem helyén, hanem hihetetlenül... könnyűnek érzem magam. Szabadnak még nem, de szerintem az is eljön. Örülök, igazán örülök. A vezetés volt a leginkább elérhetetlennek tűnő álmom. (Vagy várjunk, milyen álmom is volt még? Esküvő szerelemből fiatalon, és híres íróvá válni. Mit lehet erre mondani... Meglepetés!!!)

"E leányból sofőr lesz, akárki meglássa..." Ámen.