Nem írtam még eleget erről, de valószínűleg már tudjátok, hogy a családom teljesen odáig van a gyerekeimért. Nem azért, mert az enyémek (unokatesóim gyerekeiért is odáig vannak, csak ők már nagyok), hanem mert egyrészt ez a család fantasztikusan összetartó és szerető* tagokból áll, másrészt meg elájulnak minden olyan lénytől, ami kicsi és cuki (kivéve talán a pandaegereimet úgy egy évtizeddel ezelőtt - tőlük is majdnem elájultak mondjuk, csak máshogy). Ebből az következik, hogy amikor itt vagyunk Anyáéknál, csak a legritkább esetben történik meg velünk az, hogy egyedül maradok itthon a gyerekekkel (pedig mindenki dolgozik, van, aki több műszakban is).

Szerda este jöttünk haza, és azóta kipihent vagyok, mindig van időm enni és kávézni (azt mondjuk nem állíthatom, hogy egy gyerek se nyúlt még csuklóig a kávémba, amióta itt vagyunk, de hát ez már olyan konstans történés, mint az esti fogmosás), és mindig van kihez szólni. (Cserébe csak hébe-hóba van tévé és net, mert állítólag szétverték a szolgáltató átjátszóállomását. Igazi 80-as évek fíling, csak jobb ruhákban.) A Nyúl boldog és mindig foglalkozik vele valaki, én meg bibibííí, leültem a gép elé.

Na de nem is erről akartam írni. Tegnap itt volt Tündér Keresztanyám és E., hogy csodájára járjanak a gyerekek elmúlt két hétben véghezvitt szenzációs fejlődésének, de ez csak a fedősztori volt. Valójában szerintem dicsekedni jöttek. :-) Hozzájuk is érkezett egy kisbaba ugyanis nemrég, egy újszülött. Szép, mint a mese, és az egész rokonság majd' megpukkad az irigységtől. A babát elhagyta az anyja, lelépett a másik három gyerekével, ezt meg Tündér Keresztanyámék gyógyítgatták, nevelgették, és a kölyök mostanra teljesen bevette magát a házba és a szívekbe. Olyannyira, hogy Tündér Keresztanyám tegnap haza is telefonált tőlünk (megengedte, hogy elmeséljem):

Tündér Keresztanyám: "Na mi van a babával?"

Férje: "Jól van... Amint elmentetek, bement a helyére és elaludt. Még enni sem merek, nehogy felébredjen a zörgésre."

Na most az van, hogy amúgy is volt már nekik egy macskájuk - mert nyilván macska a jövevény is -, Nyafi (hivatalos nevén Tez), aki szintén kábé úgy költözött be hozzájuk a tesójával, hogy "Némmá, de jó hely, szerintem mától lakjunk itt." (Pedig akkoriban még egy medvéjük is volt, Brúnó, akiről következetesen azt állították, hogy kutya.) Nyafi ki nem állhatja a babát, féltékeny rá nagyon, de Tündér Keresztanyám azt mondta: "Próbáljuk úgy kezelni, hogy ne sérüljön ettől a helyzettől."

A babát Sutyinak nevezte el Tündér Keresztanyám (mert Papa gyerekkorukban így hívta őket). A telefonja tele van képekkel az új gyerekről, és anyai büszkeséggel mutogatta nekem: "nézd, nézi magát a tükörben", "itt fekszik, de be is tud takarózni", meg "így somfordál be az ajtón". És közben egyszerűen ragyogott. Elképesztő, hogy egy aprócska jövevény így el tudja varázsolni az embert, nem? Erről két dolog jutott eszembe:

1. Ha rám hallgatsz, következő életedben Tündér Keresztanyámékhoz születsz macskának vagy kutyának.
2. Kismacskát minden háztartásba! (Tudom, erre te jössz azzal, hogy te a kutyákat szereted, meg allergiás is vagy a macskára. Ja, meg, hogy te csak addig szereted, amíg kicsi. "Ugorgyunk.")

*Jól van, engem mondjuk tán nem szeretnek annyira, de aki annyira ismer, mint ők**, az nem is csodálkozik ezen :D

** - túl nagy a pofám

- túlságosan "tisztaapámvagyok".

Valami mocskos módon fáj a fejem. Annyira, hogy sírni tudnék, de attól biztos csak még jobban fájna. Nyilván alszanak a gyerekek és most lenne lehetőségem felszabadultnak lenni, cicomázkodni vagy mindenféle házimunkát végezni, törékeny vagy koszolódó dolgokkal foglalkozni, fertőtleníteni, időigényes ételeket gyártani (palacsintát ígértem a Nyúlnak) - ehelyett konkrétan felállni se nagyon bírok.

Vettem már be gyógyszert - természetesen keresztbe (nem is értem, bazmeg, ha csak féldisznó méretű gyógyszereket tudnak gyártani, akkor miért nem lehet legalább szétrágni), de nem jobb egyelőre. 

Az én fejem egyébként a következő okok miatt szokott fájni:

- Terhes vagyok. 

- Jól vagyok.

- Tetszik az idő.

Az első, ugyebár kilőve. 

A második pontnál inkább arra a helyzetre gondolok, amikor valami nagy teher megy le a vállamról, főleg vizsga. Olyankor, amikor mások a sikeres vizsgát ünnepelve részegednek ocsmány disznóvá (és csak másnap fáj a fejük), én általában az ágyban fetrengve kínlódok. Ez mindig így volt, de nem mondom, hogy mindig így is lesz, mert vizsgázni már a büdös életben nem áll szándékomban (nyilván a munkahelyem keresztül fogja húzni a számításaimat, legalábbis egy rám váró megpróbáltatásról tudok), meg nagy valószínűséggel a gyerekeim úgyse fogják karba tett kézzel, néma csendben várni, amíg én kifekszem a fejfájást.

Én imádom az őszi, esős időt. Nyáron is imádom (akkor mondjuk a nyári esős időt). És nem csak az esőset, hanem a szürkét is. Az őszieset. Amikor kopasz minden fa, akkor már nem. De ilyenkor igen. Régóta úgy képzelem a boldogságot is, hogy ősszel, amikor a természet épp halni készül, én szerelmesen sétálgatok valakivel, miközben már megvan a kellő számú gyerekem (a mondat második fele kipipálva). És nem hiszed el, de amikor nekem tetsző idő van, akkor MINDIG fáj a fejem. Mintha a szervezetem védekezne a boldogság ellen, vagy nem tudom.

Na jól van, szerintem lefekszem én is, takarítani úgyis éjszaka szeretek (és szívesen fogadok egy húszezresben, hogy öt percen belül valamelyik gyerekkel a kezemben fogok kijönni a szobából).

Derék daliák :-D

(Anyáéknál vagyunk.) 

Ma a Nyúl biciklizett a ház előtt és én voltam vele kivételesen ("Anya, de jó, hogy itt leszel! A kerítés mögé állj - bocs, ha rumli van ott!"). Jött egy autó a szomszédunkba, és ha már itt volt, bele is ment az árokba a bal első kerekével (ez úgy havonta egyszer megtörténik). Beszaladtam a konyhába, hogy szóljak Öcsémnek, mire kérés nélkül felpattant unokatesóm két fia is, így hárman mentek segíteni. Ott állt már akkor két ember, és tényleg csak egy fél másodpercre, de átfutott az agyamon, milyen kellemetlen lesz, ha most órákig ott fognak majd töketlenkedni, aztán mégsem sikerül kiszedni az autót, és még közönség is van. Hehe...

Nekifeszültek hárman, és kb. 3 másodperc alatt úgy tolták ki a kocsit, mintha csak a fiaim kis dömpere lett volna. Újabb 3 másodperc alatt az emberek konstatálták, hogy nincs gond az autóval, majd a sofőr vigyorogva megköszönte a segítséget, és behajtott a szomszédba. Ezek hárman meg jöttek be libasorban, még csak ki se pirultak, én meg vigyorogtam, mint a hülye. Olyan szépek voltak*, magasak meg izmosak, és annyira büszke voltam rájuk!

*Jól van, tudom, már unalmas, hogy mindig azzal villogok, milyen szép az Öcsém, de hát ha egyszer az. Nagyon sokszor belefutok abba a helyzetbe (de a rokonságból nem csak én), hogy az emberek között meglátok egy különösen szép arcot, egy szép szempárt, és jelez az agyam, hogy "Úristen, micsoda pasi, ki ez???", és egy pillanattal később esik csak le: "Saab az, te szerencsétlen..." Ilyenkor mindig röhögök.

Na szóval a kurvás sztori meg úgy volt múltkor, hogy.

De előbb gyorsan elmesélem, hogyan telnek a napjaink, amióta szakítottunk. Reggel jön, elviszi oviba a Nyulat (már hallom is, hogy "jaaa, hát akkor úgy könnyű", én inkább azt mondanám: "nem nehezebb, mint volt"), megy tovább dolgozni (vagy hova...), a nap további része az enyém. Hát így.

Aznap - pénteken - Tetkós felhívott, hogy otthagyta valahol a kulcsát (átlag kéthetente egyszer), szóval leszaladtam elé, hogy beengedjem. Odalent kiléptem a belső ajtón, csak gyorsan kilöktem a külső ajtót, hogy be tudjon jönni, morogtam egy "helló"-t (mivel konstatáltam, hogy egy másik pasi* is áll kint), majd vissza is ugrottam, hogy ne záródjon be a belső ajtó. Beszálltunk mindhárman a liftbe, és a következő beszélgetés zajlott le.

Tetkós (a pasinak): "Hányadikra?"
Erre a pasi, akinek a kezében egy pohártartóban kávé gőzölgött, zavartan mosolyogva hozzám fordult: "Hányadikra is?"
Tetkós (a pasinak): "Mi a hetedikre megyünk, de te szerintem akkor a tizenegyedikre."
Pasi: "Ja, igen, igen."

Tetkós lesütötte a szemét és láttam rajta, hogy ha tehetné, nyerítve röhögne, de nekem akkor még nem esett le, csak miután itthon felvilágosított, hogy a pasi valószínűleg az egyik kurvához** jött, nyilván először, ezért azt hitte, én vagyok az.

Mondom, ez a dolog az egész napomat vigyorgós boldogsággal töltötte meg. Éppen jó volt a hajam, kicsit behúztam a hasamat, és máris kurvának néztek, juhúúú, az élet egyszerűen CSODÁLATOS!!!

*Tudom, Bögre, hogy utálod ezt a szót, de én képtelen vagyok másikat használni :D
**Ők ugyebár itt a tizenegyediken élnek és alkotnak - ami engem illet, kedvelem őket, mert mindig megcsodálják a babákat, megfogják a liftajtót, meg nem is olyan ellenszenvesen gyönyörűek. Elég komoly forgalmat bonyolítanak, legalábbis elég gyakran sétafikálnak a ház előtt idegen férfiak, kétségbeesetten igyekezve azt a látszatot kelteni, hogy á, ők nem is azért jöttek, de ettől már csak az lenne beszédesebb, ha letolt nadrággal várakoznának. Nagyon vicces tud lenni a férfinép.

Gyerekek és nyugodt esték

Egyszerűen jól vagyok.

Végignézve az életemen, szinte félelmetes, mennyire pontosan azt kaptam, amire vágytam.

Gyerekek és nyugodt esték.

Egész gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy egy olyan családban élek, ahol nincs apa. (Jól van, gyerek szerettem volna lenni egy ilyenben, de így is jó.) Nincs veszekedés, nincs verés, nincs rettegés, nincs cigifüst, és közel s távol nincs egy alkoholista sem. Meleg van, sütisütés, meg mindenféle játékok Anyával, aki nem ideges.

Álmodoztam arról is, hogy panellakásban élek. Még kicsi voltam, amikor az édesapámékkal meglátogattunk valakit. Amikor kikísértek minket, láttam a közeli panelházak ablakaiban a lámpafényt, meg embereket is, és arra gondoltam, ők biztosan boldogok. (Ma már tudom, hogy 140 m2-en mondjuk könnyebb lenne boldognak lenni, mint egy 59 m2-es kakasülőn, feltéve persze, hogy az előző bekezdésben felsoroltak is megvannak, hehe.) Tisztán emlékszem erre a gondolatra, pedig még elég kicsi voltam. Hogy ott laknak a boldogok. Akik átlagosak, csendesek, kiegyensúlyozottak. Halkan, viccelődve beszélgetnek vacsora közben, és körülöttük minden lakásban ugyanezt teszi a többi átlagember. Annyira vonzott ez, egynek lenni a sok közül, miközben meg már akkor is körülrajongott híresség akartam lenni, ez vicces azért.

És a gyerekek... emlékszünk, hogyan szakított velem Rohadék Exem? Hogy miután tönkretette az életemet (másét még jobban), és volt olyan nap is, hogy 15 Xanax lecsúszott, és már csak arra tudtam gondolni, hogy vajon lehet-e gyerekem... Na ez így nem jó. Szóval 3 hónapja tartott már a rémálom, amikor egy alkalommal ikerbabákat láttunk, és én kértem, könyörögtem, hogy játsszunk el a gondolattal, mi egymás melletti vagy egymás előtti ikerkocsit veszünk majd. Az a drága lelke meg nem bírta a nyomást (hogy rohadna meg), borzasztóan összevesztünk, aztán  szakított velem. (Ma már tudom, csak azért tudott olyan hosszú időre tönkretenni, és azért "szerettem" az aljassága ellenére is, mert fogalmam sem volt, lesznek-e gyerekeim, féltem, hogy ő az utolsó esélyem. Most, hogy már vannak, egy szakítás nem nagyon tudja megrengetni a kis világomat.) Akkoriban tettem be néhány képet a kívánságdobozomba ikrekről.

Egymás melletti ikerkocsink van.

Nekem most jó.

Van rendszer az életünkben. Van nyugalom. Senki nem alkoholista, és nem is lesz. Soha. Senki nem bánt azzal, hogy minden pillanatban azt érezteti velünk, hogy zavarunk. Mások számára talán unalmas és kiszámítható az életünk, szerintem meg biztonságos.

Persze, nem vagyok hülye. Hogyne hiányozna, hogy valaki szeressen. Hiányoznak továbbá a nagy családi dolgok: kirándulások, evések, spontán programok, de Tetkós annyira nem tisztelt minket (főleg engem meg az ikreket), hogy eddig sem voltak ilyenek (legfeljebb, ha megalázó módon kikuncsorogtam). Hát kösz.

Szóval arra jutottam, hogy ha nincs, aki úgy tudna szeretni minket, ahogyan megérdemeljük, akkor inkább senki se legyen. De azt hiszem, nincs mitől félnem. :-)

Ma zabpehellyel sűrítettem a spenótot*, és tegnap ugyancsak zabpelyhet tettem a kedvenc csokis sütimbe.**

Az életem páratlanul izgalmas kalandok végtelen láncolata.

*LCD: "Nagyon finomat főztem ma!"
Nyúl (nem akar nagyot csalódni): "Tudom, hogy cukkinifőzeléket főztél."
LCD: "Á, most sokkal jobbat. Gyere, nézd meg! -fölemelem, hogy megnézze a tűzhelyen. -Spenót ZABPEHELLYEL."
A Nyúl arckifejezése a lelkesből úgy válik döbbentté, mintha azt mondtam volna neki: "Kitaláltam, hogy veszek neked egy hiperszuper autópályát - tíz év múlva!
"Hát.. ez elég nagy hülyeség."

**Mindkettő eszméletlen jó lett.

Ma reggel kurvának néztek a liftben. Bóknak vettem, Tetkós röhögőgörcsöt kapott, de annyira fáj a kezem, hogy inkább holnap mesélem el.