Két napja új időszámítás kezdődött: nem bírom a csuklómra tekerni a hajamat. Vagy legalábbis nem kétszer. Nagyon tetszik az új hajam, pontosabban most úgy érzem, nem hajam van, hanem frizurám, és nagyon boldog vagyok. Amúgy a hajamon kívül a lelkemet is kényeztették kicsit. Nem is emlékeztem már, hogy ez ilyen érzés - és más nők ezt 1-2 havonta átélik!!! Eldöntöttem, hogy mostantól rendszeresen járok fodrászhoz.

Ja, képet nem tudok mutatni, mert rólam kb. ötévente készül fotó (valahogy senkinek nem fontos ez, én meg nem fogok könyörögni), és a legutóbbi öt éves periódus épp januárban ért véget.

Két napja láttam egy sportolót a tévében, aki elmondta, hogy a fogyás kedvéért sport mellett az étrendjén is változtatott, és rengeteg tésztát eszik. Azóta csak tésztát eszem, mégse fogytam egy kilót se.:D

(Nálam amúgy a két leghatékonyabb fogyókúrás módszer a szülés és a szoptatás.)

Ja, a hét jó híre, hogy kezdek újra leszokni a húsról, pedig nagyon féltem, hogy nem fogok tudni, de a szervezetem megoldja. A múlt héten egyszer lettem rosszul marhahústól, egyszer csirkétől, egyszer meg disznóhústól, már úgy értem, hogy a látványától meg a szagától (majdnem azt írtam, hogy "állagától", de egyszer meséltek nekem valami idióta libáról, aki tök idegeneknél volt vendégségben, és a tiszteletére készített sütiről letúrta a tejszínhabot, mondván: nem szereti az "állagát". Azóta kajáknál nem használom ezt a szót. Amúgy van olyan ember a világon, aki nem szereti a tejszínhabot?)

Örülök.

Találd ki, hogy a Hardcore Superstar jön-e az európai turnéja keretében Magyarországra! 

Úgy van, nem jön.

Nem tudom, megmagyarázni, de amint meghallom egy mentő vagy egy tűzoltó hangját, berohanok a szobába megnézni az alvó gyerekeket, hogy "Úristen, remélem, nem hozzájuk jön!"

Egy nagyon kedves ismerősöm (úgy látszik, ez a nap a pletykálkodásé) készíttetett a vádlijára egy tetoválást, ami egy hegesztőt ábrázol. Merthogy ő az, és a kép a cégének az új logója. Persze rögtön eljátszadoztunk a gondolattal Húgom meg én, hogy hogyan mutatnánk mi a testünkön egy könyvelő képével... (Egyébként egész jól meg lehetne csinálni, ami nem ellentétes azzal, hogy valószínűleg a fél világ ezen röhögne.)

Az előbb felhívott egy ismerősöm a következővel: "Szia! Képzeld, 850.000 Ft van a zsebemben."

Neki üzenem, hogy csessze meg.

Ha sírni akarsz, vagy ha röhögni, ezt mindenképpen el kell olvasnod:

 http://ingatlanok.hu/elado/haz/budapest_xix_ker/15-millio-ft;78-negyzetmeter;2-2-szoba;cirko-futes/5782425

Azért jó, hogy van egy blogom a gyerekeimről, mert ott végre ömlenghetek arról, hogy mennyire boldog vagyok és milyen varázslatos az életem, miközben itt leírhatom, hogy milyen rohadtul boldogtalan vagyok, úgy érzem, sosem lesz már jó, az életem pedig velem egyetemben egy rakás szar.

Egyiken sem hazudok természetesen.

Amikor Tetkósnak tegnap azt mondtam, hogy undorítóan nézek ki, azt felelte, hogy ne beszéljek így a gyerekei anyjáról, aki még három gyerek megszülése után is nagyon csinos. Szóval neki is vannak jó húzásai néha. (Bár azért tegyük hozzá, hogy pár órával korábban egy hosszú hajú kurva nő után fordult Wekerlén, miközben együtt sétáltunk...)

Cserébe most nem mesélem el, hogyan tört össze a földgömb, és romlott el a mikró, muhhahha...

Otthon festenek, vagyis Apa, most épp a lépcsőházat. Vettek szép zöld színezőt a fehér festékhez (hiába könyörögtem bazmeg, hogy egyszer az életben ne valami pasztellszín legyen a falon, hanem SZÍN, nem, nem sikerült), ami aztán a falon kék lett. Vagy kékeszöld. Amikor Húgom mesélte, azt hittem, elájulok.

LCD: "Mégis milyen pontosan?"

Húgom: "Hát emlékszel, amikor egyszer zöld volt az ebédlő?"

LCD: "Aha..."

Húgom: "Na ez egyáltalán nem olyan."

Ja, amúgy itt is festés volt, mire visszajöttünk, Tetkós kifestette a folyosót olyanra, amilyenre kértem, zöld lett és sárga, olyan, mintha Kubában lennék, és egyáltalán nem elegáns az elegáns gardróbszekrény mellett, de nem baj, baromira tetszik. Végre van élet benne. (Előtte tejeskávészíne volt a falnak, nagyon szép volt és illett a szekrényhez, mégse szerettem.)

Napi jótanács férfiaknak

Ha a gyerekeknek rossz napjaik vannak és éjszakánként sokat sírnak, a legjobb megoldás, ha keresel valami mondvacsinált megsértődnivalót és elhúzol otthonról. Még jobb, ha hétvége közeleg, mert akkor eljátszhatod, hogy te annyira meg vagy sértődve a büdös nagy semmin, hogy még hétvégén sem óhajtasz otthon lenni, és így megúszod a gyerekekkel való sétát vagy kirándulást is.

(Szerencsés esetben a feszültségoldó motorozgatás után legalább megégeti a lábadat a motor, és elgondolkodsz, hogy ezt talán nem kellett volna.)

LCD 1983-84 között

1.

Kevesen tudják rólam (bár lehet, hogy régebben már a blogon is meséltem), hogy amikor kicsi voltam, beszorultam egy bevásárlókosárba. Nagyon logikus magyarázatom volt egyébként arra, hogy miért bújtam bele: irigyeltem a felnőtt nőket, akik olyan divatosan, keresztben hordták a válltáskájukat, és gondoltam, kipróbálom én is. Táska híján maradt a bevásárlókosár - mivel ez Anya munkahelyén történt, aminek a fogóját, mint a táska szárát én is olyan keresztbe akartam tenni magamon, szóval áthúztam a fejemen meg az egyik karomon... Gondolom, visítva sírtam, Anya főnöke végül megpróbálta késsel elvágni a kosár fogóját, és ettől annyira megijedtem, hogy valahogyan kicsusszantam a kosárból.

2.

Amikor Anya a kórházban volt, mert megszületett az első testvérem, rám az unokatesómék vigyáztak (egész pontosan Anita, akire borzasztóan féltékeny voltam), és nagynéném elküldte őt velem a boltba, hogy vegyünk Anyának gyümölcslét, amit aztán bevisznek neki a kórházba. És ott a boltban rámjött a toporzékolhatnék. Anita betette a kosarába a másfél literes baracklét, én meg kitaláltam, hogy márpedig olyan nekem is kell. Mondta, hogy nem. Így aztán szépen megfogtam egyet - dögnehéz volt, aki élt már akkor, az talán emlékszik, hogy nem papírdobozos, hanem üveges innivalók voltak még akkor -, és elkezdtem cipelni. Naná, hogy elejtettem. Ott álltam a padlón másfél liter baracklében, Anita pedig szép csendben beállt a sorba a pénztárhoz, mintha nem ismerne (emlékszem, ahogyan a pénzét számolgatta, hogy elég lesz-e arra is, amit eltörtem). Még akkor is ott álltam szégyenkezve, amikor ő már rég végzett, és még hosszasan kellett nógatnia, hogy végre elinduljak hazafelé.

3. 

Amikor még tartott az építkezés, Anya még járt dolgozni, engem pedig Mamára bíztak, de hát neki is ezer dolga volt, úgyhogy megtehettem (emlékszem, hogy előtte gondosan kiterveltem), hogy elbújjak a fotel mögé, és a nyelvemre csíptessek egy függönycsipeszt. Gondolom, előtte láttam a tévében, hogy valaki ruhacsipesszel fogja össze az orrát, vagy esetleg ki is próbáltam azt, hogy ruhacsipeszt teszek a nyelvemre, már nem tudom, de a függönycsipesz olyan gyönyörű fényes volt, meg különben is megkaparintottam egyet, talán előtte még meg is tiltották, hogy bármit is csináljak vele, szóval eggyel több motivációm is volt. Azt hittem, ez is olyan vicces lesz, mint a ruhacsipesz. Nem volt az. Emlékszem, hogy üvöltve jöttem ki a fotel mögül és folyt a nyálam.

4.

Az is megvan, hogy a másik Mamánál melyik sarokba bújtam el valami bútor vagy tűzhely alá, hogy papírzsebkendő-darabokat (vagy babszemeket, na erre viszont nem emlékszem) dugjak az orromba. Emlékszem a felnőttek riadt arcára.

5. 

Továbbá a számba vettem egyszer egy pingponglabdát. Ez, ha jól emlékszem, unokatesómék háza mellett történt az utcán, és nem bevenni volt nagyobb munka.

Nem mondom, hogy nem tölt el rettegéssel, ha az előttem álló évekre gondolok.

Időm nem volt, na meg kedvem nem volt, azért nem írtam. Készül a Toporzék, jó lesz, megígérem.