Nem tudom, hogyan merült fel bennem egyáltalán, hogy ez a hétvége majd jó lesz Tetkóssal és mi is számítani fogunk neki, miközben hozta a haverjait...

Találkozás

Vannak emberek, akikre nagyon kíváncsi vagyok, akikről hallok, és azután nagyon szeretném őket megismerni - és még többször van, hogy nem kíváncsi vagyok egyesekre, csak nagyon idegesít, hogy szinte napi szinten felmerül a nevük, a környezetemben mindenki ismeri őket, és elvileg itt élnek közel hozzám, én mégse tudom, hogy kicsodák.

P. egy évvel volt idősebb nálam, unokatesómmal haverok voltak. Én minden nyárból azt az egy-két hetet vártam legjobban, amit unokatesóméknál és/vagy mamáméknál tölthettem. Egyik nyáron épp Mama konyhájában ültem egyedül és olvastam (mert mindig olvastam, mert azt gondoltam, számomra az az élvezet netovábbja, és újabban sajnos hajlamos vagyok megint azt gondolni), amikor berohant unokatesóm és elbújt a tévéasztal mellé, hogy jön P., nehogy eláruljam neki, hogy ott van. 

P. bejött, köszönt, kérdezte, hogy ott van-e unokatesóm, miközben biztos volt benne, hogy ott, hiszen ő csak pár másodperccel később érkezett, szóval nyilván látta bejönni, én meg a szemébe hazudtam, hogy nincs. Kicsit hümmögött, és már indult volna ki, amikor unokatesóm elröhögte magát, aztán röhögtünk mindhárman.

Ez volt a leghosszabb beszélgetésem vele, és vagy ennek ellenére, vagy éppen ezért, borzasztóan sajnáltam őt, amikor egy vagy két évvel később leugrott egy ház tetejéről. A halála körül ráadásul egy ostoba, méltatlan botrány is kialakult. Nem tudom, miért, de azóta is gyakran eszembe jut P., állítólag unokatesómék egyszer megidézték a szellemét, és azt mondta, hogy nem jó neki ott, ahol van és már megbánta, de hát unokatesómnak régen azt se lehetett elhinni, amit kérdez.

Évekkel később mesélték P. apjáról, hogy a temető mellett elhaladva minden alkalommal dudál P-nek. Nem tudom, ez igaz-e, de azóta még jobban érdekelt az az ember. Hogy túlélte? És nem őrült meg? Ez hogy létezik? 

Az egy olyan érdekes jelenség, amikor van valaki, akiről tudsz dolgokat, de nem tudod, hogy néz ki az illető. És mondjuk nap mint nap találkozol emberekkel, de nem mindegyikről tudod, kicsoda, némelyeknek csak az arcát ismered, de sem a nevét, sem a történetét nem. És aztán egyszer megmutatják neked, hogy na, nézd, ő az, aki. És akkor rácsodálkozol, hogy jé, hiszen őt ismerem, mármint arcról is, tényleg.

Na ez mondjuk nem egy ilyen történet.

Dzidze a múltkor említette, hogy majd át fog ugrani hozzá P. apja valamiért. Borzasztóan izgatott voltam, hogy végre meglátom, mert abban biztos voltam, hogy ha addig élek is, ha épp szoptatásból kell is felállnom az üvöltő gyerekek közül, vagy mit tudom én, de ki fogok kukucskálni a függönyön, és megnézem. Teljesen véletlenül alakult úgy, hogy én nyitottam ajtót, már el is felejtettem akkorra, hogy ő is jön. 

Azonnal felismertem, amit azért nem értek, mert az én görnyedt hátú, szomorú arcú, mogorva elképzelt bácsim helyett egy mosolygós, magas, erős férfi állt a küszöbön, aki ráadásul rögtön viccelődéssel indított.

Én egész nap olyan boldog voltam! Igen, persze, azért is, mert megismertem valakit, akit már régóta szerettem volna (na jó, túlzás, hogy megismertem, inkább csak láttam), de inkább azért, mert megbizonyosodtam róla, hogy él. Hogy rendben van. Még azután is...

Mit üzen az Univerzum?

Remélem, nem érted félre ezt a bejegyzést, de muszáj megírnom.

A napokban ugyanis történt egy olyan dolog, amitől borzasztóan boldog lettem, de nem azért, amiért elsőre gondolnád - aztán követte pár másik, és nem jövök rá a miértre.

Szóval volt nekem egy nagy szerelmem, szerintem meséltem már róla sokszor, de talán nem itt, hanem még a régin. Hat évvel idősebb, mint én, 13 és 19 éves korom között kb. halálosan szerelmes voltam belé, ezt érthetjük szó szerint. Ezalatt kétszer jártunk (először nyolcadikos koromban - de felhívnám a figyelmet, hogy mi akkor még nem úgy jártunk, mint a mostani nyolcadikosok, hanem mint a mostani kb. középső csoportos óvodások, már ha érted -, aztán 17 éves koromtól nem is tudom, meddig). Első járásunk alatt eljegyzett egy csajt, akit a második járásunkkor el is vett feleségül. Király, nem? Még mindig együtt vannak, van gyerekük, és néhány házra laknak tőlünk, de hála Istennek, szinte soha nem eszi a fene a szemem elé őket. Dióhéjban ennyi.

Na mármost én a szerelem legfontosabb ismérvének mindig is azt tartottam, hogy nem múlik el nyomtalanul. Mint egy láthatatlan fonal, mindig összeköt, ami elsősorban azt jelenti persze, hogy örökké együtt maradunk. Ez viszont nem sikerülhet mindig (mert például valami külső erő - de sohasem a saját gyávaságunk, jellemtelenségünk vagy lustaságunk - ellentmondást nem tűrően elszakít egymástól, mint a jól megírt szappanoperákban). A kötelék viszont ilyenkor is megmarad - és mindig megrebben a szemhéjunk, valahányszor a másikat megemlíti valaki; megdobban a szívünk, ha meglátjuk a kocsiját; vagy beleborzongunk, ha egyenesen őt, az egykori Őt pillantjuk meg. Mindegy is, hogy miért, mindegy, hogy gyűlöljük, haragszunk, vagy még mindig bolond módjára reménykedünk, de ha az ő közelségét érezzük, akkor felkapjuk a fejünket. Ha ez nincs meg - ha képesek vagyunk egy volt párunk felbukkanására közömbösen reagálni -, akkor ott szó sem volt szerelemről soha. 

Rengeteg évemet keserítette meg, hogy abban a tudatban éltem, minden kapcsolatom hazugság volt. Én ugye eleve elhagytam és elfelejtettem azokat, akiket nem szerettem (OK, egy esetben 6 évig hazudtam magamnak, hogy szeretek valakit, na ez volt a tőlem telhető legaljasabb dolog, amit magammal tehettem), akiket pedig szerettem Tetkós előtt - nos ők kivétel nélkül elhagytak. Biztos voltam benne, hogy mind boldogan élnek nélkülem, ami, ha volt időm belegondolni, nagyon elszomorított. Hogy az a sok boldog perc valójában nem is létezett, csak az én illúzióm volt. 

Hárman voltak, és ő volt közülük az első.

Néhány napja megpillantottam azt a dobozt, amelyben az ő leveleit tartom, és arra gondoltam, hogy bele kéne olvasnom, mert amikor pár éve elolvastam egyet, teljesen feldobott, mert azelőtt és azután se írt és mondott nekem soha senki olyan szépeket. De aztán Szotymi beteg volt, én meg megfeledkeztem az egészről. 

Aztán úgy két napja véletlenül - OK, szinte véletlenül - rákattintottam a nevére fb-n. És akkor megláttam nála egy teljesen egyértelmű utalást kettőnkre. Nemrég osztotta meg. Semmi különös, de valami olyan, amiben benne van ő meg én. Két adat, de tudta, hogy ha látom, akkor tudni fogom én is, hogy ez rólunk szól. Nem tudom, miből gondolta, hogy valaha megnézem az adatlapját, mert voltunk ismerősök, de ő már régebben törölt, és tényleg csoda kellett ahhoz, hogy most ránézzek. 

Ez az apróság pedig egycsapásra megváltoztatta a múltat. Helló, akit szerettem, az még ma is gondol rám! Ezek szerint akkor az én életemben is volt IGAZ szerelem! MI tényleg LÉTEZTÜNK! Juhúúú!

Most hülyének nézel, gondolom. Ez nem a szerelemről szól. Ez arról szól, hogy mégsem volt hazugság az egész életem, mert egyszer, legalább egyszer viszontszeretett engem valaki.

Na jól van, ugorgyunk. 

Tegnap dolgunk volt a szomszéd faluban Dzidzével. Amikor kijöttünk az épületből, a kocsink mellett az ő autója állt...

Ma meg csomagom jött. Utaltam már rá, azt hiszem, hogy életem legboldogítóbb három betűje az utóbbi hónapokban a GLS lett... Ha tudnád, hogy ragyogott a szívem, amikor reggel megláttam a teherautót! Aztán amikor a futár ideadta a papírt, amit alá kellett írnom, véletlenül rápillantottam a következő címzettre. Ő volt...

Nagy boldogan kicsomagoltam a rendelt könyveket (igen, ma 1:0 az Alexandrának a Háda ellen), és találomra kinyitottam valamelyiket. Az egyik szereplő neve megegyezik az ő becenevével. (Nem ilyesmire kell gondolni, hogy mit tudom én, Bélus, vagy Jani-Jani-Jani :D, hanem egy ritka névre, amit már nem is tudom, honnan kapott, valami rajzfilmből, azt hiszem.)

Szóval ezek után térjünk vissza a címben szereplő kérdésre. De úgy, hogy közben nem magyarázunk bele semmit.

Ugye

"Egy rendes heteroszexuális férfit találni nehezebb, mint szarvasgombát."

Zsófi első bölcs gondolata a BK-ban töltött X éve alatt.

Két hete utaztunk valahová, és az egyik településen eszembe jutott a gyerekkori barátnőm. Láttam már többször, hogy már ő is fent van facebookon, de mivel nem jelölt ismerősnek, gondoltam, nagyon utál, és már nem is fog. (Gyerekkorunkban naponta játszottunk együtt, később is szinte mindennap találkoztunk, ami nem csoda, hiszen csak pár méterre laktak tőlünk. Mindig én voltam a khm... domináns, pedig egyformán nagyszájúak vagyunk, de valahogy mindig nekem sikerült a szemetebbnek lenni.) Aztán ők a szomszéd faluba költöztek, én meg még messzebbre, és csak ritkán futottunk össze egy-egy falusi rendezvényen, de most már évek óta ott se. (Persze egy csomó dolgot tudtunk egymásról, hiszen Anyával sokszor találkozik.)

Szóval a kocsiban ezen gondolkodtam. Hogy igazából mennyire sajnálom, hogy kiskorunkban mindig bántottam, és hogy valószínűleg ha kiad engem a facebook lehetséges ismerősnek, csak undorodva grimaszol egyet. Sokszor gondoltam már rá, hogy bejelölöm én, de rettegtem tőle, hogy nem jelöl vissza, és attól égőbb nem kell, ugyebár. 

Aztán egy héttel később ugyanazon a településen autóztunk, és komolyan mondom, ugyanazon a szakaszon, ahol egy héttel korábban korábban A.-ra gondoltam, a telefonom jelzett, hogy üzenetem jött. Ismerősnek jelölt... 

Azóta már beszéltünk is, és amúgy ez is olyan meglepő, mert a legtöbb emberrel - legalábbis nálam - az van, hogy egyikünk bejelöli a másikat, az visszajelöli, örvendezünk, hogy jé, ő is itt van, de jó, aztán soha a büdös életben nem beszélünk, max. agyonlájkolgatjuk egymás fotóit és megosztásait. És persze így is sok dolgot megtudunk egymásról, de soha eszünkbe sem jutna megkérdezni egymástól, hogy mi újság. Sokszor azért, mert azt gondoljuk, annyi idő távollét után már nincs jogunk bizalmaskodni. A. meg a héten írt nekem. Nyilván nem úgy beszélgettünk, mint tizenhét... úristen, tizenhét! éve, de beszéltünk. Úgy örülök! :)

Olyanok történtek velem a múlt héten, hogy ha ez egy többfordulós balfaszsági vizsga, akkor csillagos ötöst kapok.

A legszebb, hogy mágnessel lerántottam a szekrény tetejéről a dracénám ikeás kaspóját (tudod, azt a fém csipkemintásat) - természetesen a kávémba és a szőnyegre, úgy van.

Az úgy volt, hogy van ez a mágneses játék, a geomag (golyók és pálcikák - ezt annak mondom, akinek nincs gyereke és nem is esik jól rákeresnie), amivel nem játszhatnak felügyelet nélkül, mert teletömik vele a szájukat, de együtt nagyon jókat építünk, szóval egyik reggel azt gondoltam, elleszünk ezzel, amíg megiszom a kávémat. Csakhogy elfajult a dolog, mégis el kellett vennem tőlük, felraktam a szekrény tetejére a dracéna mellé, az ugyanis az egyetlen hely, amit nem érnek el. Akkor aztán nagyon könyörögtek és esküdöztek, hogy ők nem fogják megenni, nekem meg még bőven volt kávém, úgyhogy felnyúltam érte, lekaptam a szekrény tetejéről - és jött vele az a rohadt fém kaspó is, igen.

Már hetek óta várom az alkalmat, hogy átültethessem szegény kis növényt, mert úgy találtam, kevés föld van rajta, de most bebizonyosodott, hogy bőven elég volt... Ááá. Szóval kávézás helyett porszívóztam a vérnyomásom emelésére. De legalább röhögve.

Aztán meg az is volt, hogy elestem. ÉN! Persze nyilvánosság előtt, mert az ember sose akkor esik el, amikor nem látja senki, a rohadt életbe már. Pár hete egy csajjal nem tudtuk eldönteni, hogy kié egy homokozójáték, így otthagyta nekünk. Én közben rájöttem, hogy nem a miénk, és gondoltam, biztos ő is rájött, és már alig vártam, hogy visszaadhassam neki. Múltkor ott voltak a homokozós játszótéren ők is, az érkezésünk után nem sokkal szedelőzködtek és elindultak a barátnőjével meg egy csomó gyerekkel, én meg ezt látva nekiiramodtam, hogy visszaadom azt a narancssárga szart - és akkorát taknyoltam, hogy szerintem csak a homokfelhő látszott körülöttem. Valahonnan ugyanis a homokozóban termett egy olyan egyméternyi gyökér, amit gondolom, vicces kedvű gyerekek a másik végén is jó mélyen beástak a homokba. Faszom... Erről nem lehet káromkodás nélkül írni, na.

Hogy még szebb legyen a történet, a játszótéren jelen volt a Nyúl egyik csoporttársa is az apjával, akit egyébként nagyon kedvelek (mindkettőjüket, de itt most az apukára gondolok), ő ugyanis az egyik ember abból a kevésből, aki valahányszor az oviajtóban találkoztunk, kérés nélkül kint maradt az ikrekkel, amíg én bementem a Nyúlért, valamint ha játszótéren futottunk össze, szintén kérés nélkül terelgette az ikrek közül azt, amelyiket épp nem én hajkurásztam. (Valamint a párja is, ha épp ő volt ott.) Na mármost apuka rendkívül tapintatosan úgy tett, mintha elmélyülten nyomogatná a telefonját a tér másik végén és mit sem érzékelne a külvilágból, de amikor később beszédbe elegyedtünk, annyira eltúlozta az egyetértő bólogatásokat, bármiről is beszéltünk, hogy teljesen nyilvánvalóvá volt: ő is látta a produkciómat.

Szerinted tízes skálán mennyire égtem, amikor a bölcsiben szembesültem vele tegnapelőtt, hogy épp az előbb említett csajnak a gyerkőcével kerültek egy csoportba az ikrek? Úgy érzem, mostantól én leszek számára az elesős csaj, és ez minden egyes találkozáskor kísérteni fog. "Szia!" (Rohadt nagyot estél a múltkor.) "Szia!" (Fogadjunk, hogy most is az esésemre gondolsz.)

Otthon, ahol kedvemre eleshettem volna, nem tettem, ellenben sikerült végiggyalogolnom egy doboznyi (150-200 db) szanaszét szórt színes ceruzán úgy, hogy az egyik lépésemmel felállítottam az egyik narancssárgát, és még ugyanazzal a lendülettel rá is léptem a hegyére, de úgy igazán. Ordítottam persze, de a Nyúl ceruzaösszeszedési szokásain ez mit sem változtatott. (A legópakolási szokásain se.) Jaj, múltkor olvastam egy ilyen szitkozódást, hogy "Lépjenek legóra!", és úgy döntöttem, ezt használni fogom. 

Tegnap olyan cuki állatos történetet hallottam, hogy muszáj megosztanom veled.

Tündér Keresztanyámék macskája, Sutyi "nagyon nehezen alszik el olyankor, amikor van otthon valaki". (Na erre varrjál gombot.) Délután végre elaludt a ceca, csakhogy E-nek el kellett volna indulnia Tündér Keresztanyámért kocsival. E. apja nem akarta megzavarni a kis drágát, úgyhogy inkább kitolta a garázsból az autót, hogy E-nek csak az utcán kelljen beindítania. Végül is inkább sportoljunk egy keveset, mintsem egy üvegmosókefe-farkú kiscica egész délután rosszkedvű legyen, amiért hirtelen felverték álmából, nemde?

Tündér Keresztanyám férjét az ilyenekért csodálom.

Már múltkor is mondtam, de most is: ha reinkarnációban gondolkodsz, hozzájuk szüless háziállatnak.

Nem tudom, mással is elő szokott-e fordulni, hogy dalt ír fejben, velem rendszeresen, de mivel se eszközöm, se ismeretségem a megvalósításhoz, a dalok, hmmm... előbb-utóbb elmúlnak. Ma egész nap az a jó kis metálnóta járt a fejemben, ami pár hete megvan már, és szinte észrevétlenül lett rímelő refrénje, és mikor már sokadszor ment az agyamban, egyszer csak bevillant, hogy basszus, mi is ez a szám, most muszáj meghallgatnom youtube-on, óóó a jó francba, hiszen nincs is ilyen.