Tíz éve ezen a napon szakított velem Rohadék Exem, hivatalosan 2006.01.27-e életem legrosszabb napja. (Belátom, hogy az előzmények ismerete nélkül ez csak amolyan picsás jajgatásnak tűnik, de maradjunk annyiban, hogy több volt.) Tudom, hogy sokszor írtam már róla, de azért ez mégiscsak egy kerek évforduló, ráadásul annyit gondolkodtam ma rajta...

Általában ha ő eszembe jut, semmit sem érzek. Ha néha nem sajnálom az időt, hogy felidézzem mondjuk az arcát, nagy örömmel veszem észre magamon, hogy semmit nem mozgat meg bennem (tokája volt, bazmeg!). Szinte már büszkén gratulálok magamnak, hogy túltettem magam rajta.

Amikor viszont az az időszak jut eszembe, amikor gyötört, 2005. októbertől a végéig, még mindig iszonyú haragot, nemnem: gyűlöletet érzek. Ilyenkor döbbenek rá, hogy valójában sosem leszek túl rajta. Hiába pszichológus, nagy elhatározások, agykontroll, Szeretetfa meg fasztudjamégmi, ez sosem múlik el. Ölelgethetem én gondolatban a virágos réten ameddig akarom, a megbocsátás nem így működik. Sokszor próbáltam úgy, hogy elképzeltem, amint bocsánatot kér és látszik rajta, mennyire bánja. De sajnos tudom, hogy a valóságban sosem bánta.

Mire otthagyott, már nem voltam önmagam, már csak egy árnyék voltam, és nem is érdekelt, ki vagyok és milyen vagyok. Akkorra már csak mellette akartam lenni, hogy MEGENGEDHESSEM neki, hogy mindent jóvá tegyen... ő meg nem akart mást, csak megszabadulni tőlem. Egészen hányingerkeltő módokon. Ha titokban valaki felvette volna azt a néhány hónapunkat, és lejátszotta volna az országnak, biztosan akadt volna néhány ezer jóérzésű ember, akinek kinyílik a bicska a zsebében - és ha már kinyílt, mondjuk nyakonszúrja vele. (Nyugi, nincsenek ilyen hajlamaim, ez csak a legutóbb olvasott könyvemből jött.)

Szerintem pszichopata. Engem csak kicsinált és otthagyott, de volt, aki sokkal rosszabbul járt. Sokkal...

Lehet, hogy magamnak sem fogom soha megbocsátani, hogy nem voltam elég erős, és hagytam, hogy megtegye azt, amivel végül is elintézett. Azt hiszem, tanultam a leckéből egyébként, de Istennek üzenem, hogy ha tényleg az volt a célja, hogy tanuljak belőle, akkor elég lett volna, ha küld nekem erről egy könyvet, mert így élőben nagyon durva volt. Persze az is lehet, hogy az valójában már a vizsga volt - ebben az esetben nagyon csúnyán megbuktam.

Akkor, tíz éve már nem nagyon tudtam meglenni nyugtató nélkül, de a 14-16 Xanaxos időszakom azt hiszem, később volt, tavasszal. Egyszer Zi megkérdezte, nem félek-e, hogy ha majd gyereket várok, lesz valami probléma vele a rengeteg gyógyszer miatt. Azt mondtam, hogy nem, mert ha az a boldogság ér, hogy gyereket tervez velem valaki, akkor már nem lesz szükségem ilyesmire. De akkor még volt. A barátaim és a családom számára használhatatlan zombi voltam, a munkahelyemen figyelmeztettek, hogy kirughatnak, ha nem kapom össze magam, álmaim sulijában pedig halasztottam a szakdolgozat megírását. Semmi célom nem volt már.

Azért legyünk pozitívak: életemben akkor voltam utoljára tartósan 47 kiló. Feküdtem a szoliban (mert érted, szép akartam lenni neki mindig, nehogy már ezen múljon nála a felismerés, hogy imád), és a hasam egy mély gödör volt. Csak bőr volt a csontjaimon, egészen durván látszódtak a bordáim, de akkor már annak a ténynek se tudtam örülni, hogy végre igazán vékony vagyok, legfeljebb néha rácsodálkoztam. A soványságot végül is Rohadék Exemnek köszönhetem, soha senki nem küldött még annyira a padlóra, mint ő, szóval hálálkodjunk most egy kicsit, úgy illik.

Na de. Húsz fillért nem tettem volna rá, hogy túlélem - gondolom, voltak még így vele páran -, na meg nem is nagyon akartam ugyebár. Ki akartam menekülni az életemből, el a lakásból, a munkahelyunkről, mindenhonnan, el egy teljesen újba, de erőm mindehhez nem volt, úgyhogy inkább csak elaludni szerettem volna és akkor ébredni, amikor már minden kicserélődött az életemben...

...és ma körülnéztem, és hihetetlen boldogságot éreztem. A felismeréstől majdnem elbőgtem magam: megérkeztem a vágyott tízévmúlvába!!! Egy perce még ott voltam, most meg eltűnt az az egész rettenet. Senki nincs már körülöttem azokból, akik akkor voltak (kivéve a családomat meg Zi-t), nem ott dolgozom (és kurvára nem is annyit keresek), olyan helyen lakom, amit akkor nem is ismertem, és főleg GYEREKEIM VANNAK! És ikrek is, ahogyan kívántam... És helyem van közösségekben, rendszer van az életemben, dracéna az íróasztalomon, telefonon is tudok netezni és mindig van itthon tejszínhab. Élek!

De megbocsátani azért nem fogok.

(Gondolom, feltűnt, hogy az u, i és o betűk hosszú változataival problémáim vannak - szerintem valahogyan megszorítottam ott a telefonomat.)

A gyantázás legfontosabb (Murphy) törvénye

Amíg szőrtelen, addig ki van pattogva/sebesedve a gyantától. Mire begyógyul, gyantázhatsz megint.

Engedd meg, hogy bemutatkozzam: LCD vagyok, balfasz. Mármint nem te, hanem én. A balfaszsági világversenyek titkos magyar reménysége, abszolút mennyiségi rekorder - ezt hol jobban viselem, hol rosszabbul. Ma, hogy egész nap szédültem és hányingerem volt (a válaszom: NEM!), talán nem agyaltam olyan sokat a legutóbbi produkciómon, mint amennyit akkor agyaltam volna, ha nincs egész nap szürke köd a fejemben, szóval végül is egy pluszpont a rosszullétnek, de azért még most is elmotyogok magamban egy "jajnemááár, basszusbasszusbasszus"-t, ha eszembe jut a reggelem.

Történt ugyanis, hogy miután szokás szerint lecsüccsentem hajnalban a második buszomon, szokás szerint elővettem a telefonomat, hogy szokás szerint zenét hallgassak. Szokás szerint bedugtam a telefonba és a fülembe a piros (a könnyen felismerhető, piros) fülhallgatómat, amit előtte szokás szerint hosszú percek bogoztam ki, ráhúztam a fülemre a sapkámat is, hogy még véletlenül se halljon senki semmit a zenéből, átfutottam az fb-t, aztán elindítottam az első dalt. Általában Toxicrose az első, hogy felébredjek, de ma valamiért ehhez a gyönyörűséghez támadt kedvem, amit már amúgy is meg akartam neked mutatni:

Hamarosan azt vettem észre, hogy az előttem ülő pasi odahajolt a nőhöz, aki ezek szerint a párja volt, mondott neki valamit, ott cicálkodott vele egy kicsit, aztán megcsókolta. Szinte már el is tátottam a számat, hogy óóó, mintha pont a zenére csinálnák, amikor - szégyenletesen hosszú idő után - leesett, hogy tényleg arra csinálják. A fülhallgatót ugyanis rosszul dugtam be a telefonba, azaz a zenét sajnos nem azon keresztül hallottam, hanem annak ellenére, hogy be volt dugva a fülembe és rá volt húzva a vastag sapkám... Igen, a telefonom óbégatott ott az egész utazóKÖZÖNSÉGNEK! (Ezzel az egyik legszörnyűbb rémálmom, legnagyobb félelmem vált valóra, úgymint "MEGHALLJÁK!!!") Vááá, azt hittem, elsüllyedek, a végállomásig fel sem mertem nézni...

És persze, tudom, ez is olyan dolog,  amire valószínűleg már most is csak én emlékszem, de ha belegondolok, mit hihettek rólam körülöttem abban az egy percben, amíg a telefonom hangosan vernyogott, hááát... Én is biztoan anyáztam volna.

De a fenébe is, hogy lehetek én ekkora lúzer? Ilyen nincs és mégis van.

Ez a kurva fogfájás eléggé kicsinál (mára kaptam időpontot a sajnos-nem-ingyenes-de-állítólag-jó dokihoz, akihez "mindenki jár", persze), már az se izgat, milyen a hajam, bár tegyük hozzá, hogy amikor izgat, akkor se áll jól soha. Ma reggel fekete ruhához támadt kedvem, valahogy ilyen hatással van rám, hogy folyton Toxicrose-t (ők miért nem lettek még világhírűek vajon?) meg Sistert hallgatok, és sehol nem találtam hajgumit, csak lila-rózsaszín-fehér-narancssárga csíkosakat, amiből múlt héten vettem ipari mennyiséget Szotyminak (akinek már gumizható hosszúságú a haja, és olyan szexi, amikor copfja van, hogy megőrülsz).  Jól van, nem az, hogy márpedig legyen még a hajgumim is fekete, csak hát harmincöt évesen a csillámpóni outfit már nem a nekem tetsző értelemben kirívó.

Van egyébként normális, fekete hajgumi felnőtteknek itthon kilószám, hiszen ketten vagyunk rá, csak sajnos Mimmó, az alfahím mindet felhasználta a lőgyakorlataihoz - íjászfelszerelés és egyéb, lövöldözéshez használható cucc híján ugyanis a hajgumikat csúzlizza a lakásban szanaszerteszéjjel. "Anya, fídedd!"-kiáltással rárakja az egyik hüvejkujjára, a másik kezével kihúzza, és már repül is a gumi. "Wow, de nagy volt!"-kiáltja boldogan, amikor a gumi a szobán átrepülve örökre eltűnik valahol. Én nem tudom, a gumit mi vonzza úgy, mint a mágnes a vasat, de az tuti, hogy ha létezik ilyen tárgy vagy anyag, az nálunk a szekrények, komódok és ágyak mögött van. Esetleg a szekrények tetején.

Reggel aztán a nagy vadászatban eszembe jutott hirtelen, hogy a gyerekek akkor a legboldogabbak, amikor sikerül egy gumit a ventilátoros lámpa lapátjaira fellőni, és bingó, tényleg találtam ott egyet, egy ezüstszálas feketét (mégis hogyan került ez a háztartásba?), te, én úgy megkönnyebbültem, kicsit még a fájdalomról is elfeledkeztem. Ez olyan érdekes egyébként, hogy pont ma fáj a legjobban, amikor elvileg ma már vége (remélem) - tegnap még hatott a Dolgit Advillal, ma már nem. Ja igen, jól látod, nagy barátja vagyok a gyógyszereknek, mindig is értetlenül szemléltem a "soha nem veszek be gyógyszert"-hozzáállású embereket, hogy most tényleg? Fáj, van gyógyszered, de nem akarod bevenni? WTF? Persze, ha úgy érzed, ettől az áldozattól lesz jobb a karmád, akkor szenvedj, én viszont köszönöm, nem óhajtok mártír lenni. Azaz egyszerűen nem vagyok hajlandó fájdalmat érezni, legalábbis olyat, ami csillapítható. És eddig jó is volt. És holnap már gyógyszer nélkül is jó lesz, tudom.

Költői kérdés rovatunk következik

Az miért van, hogy az enyémtől sokkal vékonyabb lábú lányokon is úgy tud állni a csizma, mint ha rájuk öntötték volna, feszesen, tökéletesen passzol, bezzeg én akárhány térdig érő csizmát próbáltam eddig (pedig még az árát illető lélektani határt is hajlandó lettem volna túllépni, ha végre megtalálom az igazit), mind úgy nézett ki rajtam, mintha apukám kerti gumicsizmáját viselném? És nem a rugalmas szár a megoldás, direkt megfigyeltem, a hagyományos, cipzárral ellátott bőr és műbőr csizmák is jól mutatnak rajtuk, nem állnak el sehol. Tök logikátlan, nem?

Köszönöm

Még csak reggel hét van, de már hat embernek mondhattam ma, hogy "Köszönöm":

- amikor egy ember maga elé engedett, amikor felszálltam a buszra;
- amikor egy másik maga elé engedett, amikor leszálltam egy másik buszról;
- amikor megkaptam az aluljáróban a szokásos Metropolomat, ráadásul egy mosolygós lánytól (vajon tisztában vannak vele, hány embernek dobják fel a reggelét azzal az egyszerű dologgal, hogy mosolyognak és köszönnek?);
- amikor egy kolléga átengedte nekem a saját gyalogossávját a portánál, mondván, hogy ott nem csúszik annyira;
- amikor felvettem az irodakulcsot az őrtől (jóvanna, neki mondjuk nem volt választása);
- amikor az egyik kolléganő segített lefotózni egy vicces dolgot a konyhában.

Tökjó ez a nap.