Eléggé nyomaszt valami, de sem időm, sem erőm nincs leírni. Konkrétan rettegek most a jövőtől: ha semmi nem változik, azért, ha változik, akkor meg azért, mert nekem kell cselekednem. Én meg ugyebár elméleti szakember vagyok, kiválóan át tudom látni, milyen lépésekre van szükség, na de, hogy megtegyek akár egyet is... Illetve az van, hogy amikor végigpörgetem magamban, mihez mire van szükség, mindig eljutok végül ahhoz a ponthoz, amit egyelőre nem tudok egyedül megoldani, de segítséggel is csak őrületes szervezés árán. És sajnos, ha valamiben másvalakire is kell számítani, akkor mindig ott van, hogy az utolsó pillanatban borulhat minden (ahogyan borulni is szokott).

A buszon azon gondolkodtam, mi lenne a helyes, és akkor felnéztem, és most az egyszer elolvastam azt a hirdetést, amit olyan szar betűtípussal írtak, hogy eddig sose volt hozzá kedvem. 

"Higgy abban, hogy a pillanatot megélni biztonságban a legjobb." (Vagy valami ilyesmi.) És ez sajnos válasz volt.

Reggel indulás előtt az jutott eszembe, hogy olyan régen találkoztam BKV-ellenőrrel, ma tutira jön egy. Kérlek szépen, kb. 30 perccel később kérték a bérletemet.

Bevonzás vagy megérzés?

Tampon, balerina

Tegnap reggel a trolin kivettem a táskámból a belépőkártyámat, és nem valami nagy, színpadias mozdulatot kell elképzelni, de a tampon, amit kirántottam vele, elég szép ívet írt le, mielőtt eltűnt a szemem elől. (Tudtam, hogy egyszer baj lesz belőle, ha egy zsebben tartom ezeket a táskán belül, de valahogy nem vettem komolyan, egy ilyen szituáció nekem egyáltalán nem tűnt kínosnak. Már amíg még előtte voltam, ugyebár.)

Tettem egy gyenge kísérletet, hogy megkeressem, de az ülésem alatt nem volt, és amikor felegyenesedtem, egy fiatal férfivel néztem farkasszemet, természetesen (meg nyilvánvalóan többen is látták, de úgy égtem, hogy nem mertem szétnézni). Kínomban ránevettem, aztán pont el tudtam húzni a csíkot. De ez amúgy olyan igazságtalan, hogy lehet rajtam órákon át gyártott smink és érezhetem magam bármennyire csinosnak (kb. szökőévenként egyszer), soha a kutya nem nézne rám az utcán, de ha leejtek egy tampont, azt bezzeg rögtön meglátják...

Akinek először elmeséltem, azt mondta, az még a szerencsésebb eset, hogy csak a táskából rántottam ki. Igaz.

Cserébe - és ezt azért írom le, hogy emlékezzek rá később is -, egy kolléganő azt mondta a folyosón, hogy úgy nézek ki, "mint egy kis balerina". Isteneeem... Nem tudom, az volt-e a célja, hogy napokra boldoggá tegyen, de ha nem, akkor is sikerült.

Azért így öt és fél héttel a fogorvososdi után szerintem már jogos igény, hogy újra érezzek ízeket a nyelvem bal oldalán is.

Ha van valami, ami mellett csak az szól, hogy régóta szeretnéd megcsinálni és tulajdonképpen soha semmire nem vágytál még ennyire, ellene pedig úgy hatszáznegyvenkettő érv, akkor tenni vagy nem tenni?

Menni vagy nem menni?

Az itt a kérdés.

Mert gyalogolni jó

Feladtam a reményt, hogy 1-2 éven belül lesz lehetőségem tornázni (pláne rendszeresen), ezért most az ősrégi módszerhez folyamodtam: nem a munkahelyemnél szállok le a troliról, hanem egy megállóval korábban.  (Így aztán akkor is elkések, amikor véletlenül nem kell Szotymit hajnalban húsz percig visszaaltatni.)

Ma is így tettem, és miközben siettem a munkahelyemre, feltettem magamnak a kérdést: mit mondanék, ha valaki (mondjuk egy kolléga, aki lát a troliról) rákérdezne, miért szállok le korábban. És ebben a pillanatban értünk egymás mellé a szembejövő bácsival, aki a szemembe nézett, és mosolyogva felkiáltott: "Mert gyalogolni jó!"

Akkor ennyi.

Vérfarkasok a tömegben

Tegnap hazafelé felszállt a trolira egy fiú, és leült kicsivel mögöttem, csak a másik üléssoron. Szemmel láthatóan rapperféle volt, úgy viselte a sapkáját, meg lógott a nadrágja, stb. Fülhallgató nélkül hallgatott zenét, de elég halkan, egyáltalán nem zavaróan - még engem se idegesített, pedig L.L. Junior szólt nála.  Egy ponton a fiú elkezdte dúdolni a dalt, mire az előttem ülő középkorú, csinos, de komor nő (valószínűleg kollégám egyébként) abban a büdös pillanatban felmordult: "Ó, még táncolj is hozzá, persze!"

Az futott át az agyamon, hogy na, most mindjárt elkezdődik az anyázás oda-vissza. A fiú odaszólt a nőnek: "Énekel nekem?" (Na gondoltam, hogy ez lesz, mindjárt jön az, hogy "Akkor meg fogja be a pofáját".) "Nyomjon egy basszust, no!" Belőlem itt tört ki a röhögés a beállt nagy csendben, amit a fiú oldalról látott, a nő pedig az üvegben, amivel mindketten szemben ültünk. Én meg azt láttam, hogy mások is mosolyognak. A nő elhallgatott, a fiú szintén nem szólt semmit a továbbiakban - mindenki előtt világos volt, hogy ki nyert.

***

Pár hete tömeg állt egy másik buszon, amin utaztam, és egy fiú, aki hátizsákkal szállt fel, meglökött egy szintén középkorú nőt.  Fizikai képtelenség lett volna nem meglöknie, hiszen mondom, eléggé tömve volt már a busz, de a nő ezt nagyon zokon vette és elkezdett pampogni a gyereknek, hogy hova siet, mire a fiú ingerülten válaszolt: "Enni megyek, tudja?", azzal tovább is ment a busz belsejébe, de a nő tovább magyarázott, és mivel utaztak a buszon más középkorúak is, talált bőven társakat, akikkel tovább szapulhatták azt a szerencsétlen gyereket, akit a tovabbiakban nem láttam (csak leszálláskor), de szívből remélem, volt fülhallgatója és ki tudta zárni a nő hangját.

***

Amikor az ikreket vártam három éve, és már elég nagy volt a hasam, ÁLLTAM a villamoson az egyik csőbe kapaszkodva, egy ellenszenves, szemmel láthatóan igényes, szövetkabátos, ÜLŐ férfi mellett, akivel szemben a párja ült, vele  beszélgetett. Véletlenül hozzáértem a pasi vállához, mire rámszólt, hogy ne lökdössem. Lenyeltem az első gondolatomat, miszerint a kurva anyját, ha nem tűnik fel neki a helyzet ellentmondásossága, odamotyogtam inkább, hogy "elnézést". Igen ám, csakhogy nem csupán terhes voltam, hanem nagyon beteg is, persze folyni kezdett az orrom, így zsebkendő után kezdtem kotorászni, de a másik kezemmel kapaszkodnom kellett, szóval mit ad isten, akaratom ellenére megint megérintettem véletlenül azt a hülye faszt. Te, ami ugatást az levágott! Eloldalogtam onnan pár méterre, és felhívtam Tetkóst, hogy majd jó hangosan kipanaszkodom magam (gyerekes, tudom). "Szia, képzeld, a villamoson vagyok, és az előbb..." "Szia, visszahívlak tíz perc múlva, épp kaját veszek."

Szóval nem az én napom volt...

Azóta, érted, három éve, ha nagyon dühös vagyok, előkapom az emlékeimből azt a majmot, és ordítok vele. "Én állok, maga (nem, nem "ön") ül.  Én nő vagyok, maga férfinek tűnik. Én terhes vagyok, maga nem. Ezek után van pofája azon háborogni, hogy megérintem, miközben próbálok állva maradni, büdös tahó?" És erre ő megszégyenülten lehajtja a fejét, a közönség meg tapsol és röhög.

Ezek a jólöltözött, "huszonvalahány- évet-lehúztam-az-irodában-én-vagyok-az-Isten"-típusú nénik és bácsik a legvérengzőbb fenevadak egyébként a tömegközlekedésben. Ők azok, akik a legkevésbé tudnak tolerálni bármi újat vagy idegent, de különösen azt, ha valaki belemászik a személyes terükbe. Számukra a tömegközlekedés nem csak állandó stresszforrás (mint egyébként mindannyiunk számára), hanem a feszültség levezetésének nagyszerű lehetősége is.

Mondjuk ismerek olyat is, aki zsenge kora ellenére középkorúakat megszégyenítő vehemenciával köt bele mindenkibe, aki él és mozog, különösen, ha az áldozat nem tudja tartani a másfél méteres távolságot - igen, még a metrón is. Csirippel még IKEÁba menni is valóságos kalandtúra, mert valós a veszély, hogy egyszer nagyon megvernek. Például sétáltunk, mellettünk egy néni nézelődött, és közben a nagy szatyorral, amit cipelt, súrolta kicsit Csiripet. Ő szerintem észre sem vette, a barátnőm viszont hosszan végigmérte, majd rázendített: "Én miért tudok úgy közlekedni, hogy nem lökök fel másokat?" És csak mondta és mondta, majd kikérdezett, hogy engem valóban nem idegesít-e az ilyesmi, meg például ez és az, és mégis miért nem. :-D Ő volt az, aki régebben látványosan zsebkendővel kapaszkodott a tömegközlekedési eszközökön, de azóta már leszokott. A tömegközlekedésről.

Emberek! Akik ismernek, azok számára furcsán hangzik tőlem, de több türelmet akkor is, ha már kiszakadtatok abból a közegből, ahol meg kell játszani az úrinőt/úriembert! Percekben mérhető az útidő, moderáljátok addig magatokat! Nem kell minden apróságért rögtön ugatni, mint a láncos kutya. Amúgy mondtam már máskor is, a TÖMEGközlekedés neve elég beszédes, szerintem tudjátok, hogy mire vállalkoztok...

Ja, és még egyetlen dolog. Nem vagytok különbek senkitől. Legfeljebb idősebbek.