Átfordult..?

Ja, a lényeget nem meséltem. Este letettem Nimródot, természetesen hasra, mert mindig úgy altatjuk őket. Mindig. Éjjel felkeltem, hogy felvegyem, és a hátán feküdt. Nem történhetett más, csakis magától fordulhatott át. Ma egyébként többször is láttam nála a mozdulatkezdeményt, de a produkciót nem ismételte meg előttem egyelőre. Egy hónapja született. Agyam eldobom, komolyan.

Ma éjjel fél 3-kor keltem (éjfélkor feküdtem le, mert addig babacuccokat fertőtlenítettem), tulajdonképpen azóta húzom az igát, bár ez így nem igaz, mert aludtam 20 percet hajnali 4 és 5 között is, meg délután is kb. 30 percet.

Szóval fél 3-kor kelt az egyik, mittoménmá, melyik. Megszoptattam és közben megnéztem a - na találd ki, hogy mit, hát igen - szóval az India két részét az m2-n. Másfél órát így elrandizgattunk, majd percre pontosan, amikor őt letettem, kelt a másik - akkor már világos volt odakint. Ja igen, Zoé kelt később, mert ő jó kislány, és sokat alszik. Vele már nem nagyon néztem semmit a tévében, álltam a konyhaablakban és ringattam, hogy élvezze a levegőt, hát élvezte, csak aludni nem aludt. Aztán 6:20-kor kelt Tetkós - őt legalább ringatni nem kellett -, vele gyorsan főzettem kávét, de csak miután megbüfiztette Zoét, akit nekem már nem volt időm, ugyanis újra kelt Nimród. Aztán 7-kor Tetkós elment, mi pedig 10-ig - jól látod: 10-ig - buliztunk a következő koreográfiára:

Nimród ordít, felveszem, kicsit elcsendesedik, de abban a másodpercben elkezd ordítani Zoé. Megszoptatom Nimródot, vagy adok neki vizet, mert máshogy nem hallgat el (borzasztóan izzadnak itt a Bahamákon a hetediken a 29,7 fokban), ezalatt hallgatom Zoét, ameddig bírom. Ezután büfiztetem Nimródot, aki 

a) szoptatás közben már elaludt, így nem büfizik, de ha úgy teszem le aludni, feltétlenül lehányja az ágyat, megfürdik benne, erre felébred és sír;

b) ébren van, de percekig nem büfizik, és mivel ugyanezen percekben Zoé üvölt, egy idő után leteszem Nimródot (valami párnára, hogy magasabban legyen a kis feje), aki egy idő után összehányja a ruháját (jó, jó, tudom, hogy nem "hány" hanem "bukik", de az micsoda baromság már, hogy "összebukja a ruháját");

c) ébren van, büfizik, majd ébren is marad, és amikor leteszem őt és felveszem Zoét, hogy őt is megszoptassam, és Zoé csendben marad, abban a másodpercben - de tényleg abban a másodpercben - Nimród felordít, és a végletekig képes hergelni magát, vörösödik és nem kap levegőt, szerintem a szomszédok a kezüket tördelve járkálnak a lakásukban, hogy most a rendőrséget hívják, vagy jelentkezzenek, hogy ők szívesen segítenének.

Szóval 7-től 10-ig folyamatosan ordítás volt ma nálunk, mindenki ordított, kicsit még én is, de nem velük, hanem csak úgy magamnak, és nem is hangosan, szóval inkább csak szentségeltem, azaz kurvaéleteztem. Az a helyzet, hogy eléggé kikészültem, és amikor már sokadszor ordított fel mindkét baba egyszerre, próbáltam nem venni tudomást róluk és nem felkapni valamelyiket, hanem, mintha mi sem történt volna, beraktam őket a hordozóba, és szépen nyugodtan lóhalálában lezuhanyoztam, miközben ők ott üvöltöttek a fürdőszoba előtt. De ez még mind semmi! Odáig süllyedtem szemétségben, hogy még a ruhákat is elkezdtem bepakolni a mosógépbe. Aztán egy idő után nagyon elszégyelltem magam, hogy én itt a hobbimnak hódolok, miközben ők tényleg nem tehetnek arról, hogy így alakult a reggel - hogy hőség van és nem tudnak aludni és rosszul érzik magukat -, és akkor hagytam a dagadt ruhát másra (nem igaz, csak későbbre), mégiscsak felkaptam valamelyiküket, majd letettem (erre felordított), felvettem a másikat is, és így tovább, és így tovább. 

Fél 10-kor már úgy éreztem, össze fogok esni, úgyhogy egyik gyerekkel a hordozóban, másikkal a kezemben megcsináltam a kávémat és megittam, ennek köszönhetően amikor ők 10-kor elaludtak, én pedig befejeztem a mosógép telepakolását és végre én is lefeküdtem, a kurva kávétól nem tudtam elaludni. Aztán félórára mégis, ld. fent. 

Aztán kezdődött az egész elölről. Itt vándoroltam a lakásban hol egyikkel, hol másikkal (ha lenne babakocsink, a hőségben és UV-sugárzásban most akkor se vettem volna hasznát), hol a ventilátor alatt álltam velük, hol lekapcsoltam, hogy ne zavarja őket, ááá, katasztrófa volt, de szerintem nekik rosszabb volt, mint nekem. 

De annyira aranyosak... tökre megkülönböztethető a hangjuk és a sírásuk, és nincs még két ennyire különböző iker a világon. Nimród egy vasgyúró, 1 hónap alatt 1 kilót hízott - Tetkós undorral azt mondta valamelyik nap, hogy kezd hasonlítani azokra a nagyfejű, ronda gyerekekre, akik nekünk nem tetszenek (az első héten meg az volt vele a baja, hogy szerinte csúnya, de aztán rádöbbent, hogy ugyanúgy néz ki, mint ő ennyi idősen), de ez kizárt, nekünk nem szoktak olyan gyerekeink lenni, nekünk olyan kis cingár szőkék szoktak lenni -, szóval szőke, és okosan figyel és mosolyog és hang nélkül kacag. Zoé meg olyan kis törékeny, mint egy kis pillangó, teljesen más a fogása (bár ő is hízott már úgy 70 dekát), komolyabb, néha nagyon szigorúan ráncolja a szemöldökét, fekete a haja és a szemei olyan kislányosan gyönyörűen óriásiak és kékek (jól van, tudom, nyilván kékek, mint minden más babának). De néha azért ő is mosolyog. És ha felveszem valamelyiküket, az esetek 99%-ában megnyugszik (ha a hőmérséklet 29 fok felett van, akkor nem, na). Ez olyan jó!!!

Na de holnap Tetkós lepaterol minket a Mátrába, állítólag azért, hogy nekem ne legyen olyan rossz, és legyen segítségem. Muhhahha... De most nincs energiám elmagyarázni, miért nem igaz az, hogy miattam-miattunk, ááá, elegem van már. Viszont legalább látom végre a Nyulat.

Mondjak egy jót még így a végére? Itt szarozunk már hetek óta, hogy babakocsit akarok venni (lassan négy hete vagyunk a gyerekekkel szobafogságban), Tetkós folyton húzza a száját, hogy hú, miért akarok ilyesmire költeni stb.

És tudod, mit talált most ki? Hogy ő kérlek szépen esztergomi telket vesz, már ki is nézte. Esztergomban. Egy telket.

Mellesleg két hete még balatoni nyaralót akart venni... 

Sajnos neki bevett szokása 0-ból vásárolni nagy dolgokat, úgyhogy könyörögve kérek mindenkit, aki tud tenni az ügy érdekében, hogy vásárolja fel előlünk gyorsan az összes esztergomi telket, esküszöm, meghálálom!

Felébredt. Gondoltam, először szoptatom meg és utána pelenkázom, de már a ruhácskája is át volt ázva, úgyhogy először pelenkáztam, meg át is öltöztettem. (Ezt végigordította természetesen.) Utána megszoptattam, és közben hallottam, hogy - a pelenkázástól számított mintegy 3-4 perc után - újra khm... tele lesz a pelenkája. Gondoltam, jó, büfiztetés után újra tisztába teszem.  Büfiztetés közben észrevettem, hogy teljesen eláztattuk a ruháját tejjel - mert bazmeg MINDIG MINDENT eláztatunk -, úgyhogy utána nemcsak átpelenkáztam, hanem újabb tiszta ruhát is adtam rá. Mivel az öltöztetést újfent végigordította, utána megnyugtatásul megszoptattam, majd büfiztettem, lehányta a ruháját...

A folytatás úgy nézett ki, hogy amikor Zoét bevittem aludni, Nimród éppen ébredt, így kifelé jövet már Nimród volt a kezemben. Vele is elvoltunk úgy 1-1,5 órát, majd ugyanaz a forgatókönyv: amikor elaludt és bevittem az ágyába,  Zoé pont ébredezett, úgyhogy kifelé már vele jöttem, stb.

Gyorsan telnek a napok.

(De egyébként bármennyire fárasztó is az egész, a gyerekek elmondhatatlanul tüneményesek, még egyszer, egyetlenegyszer sem veszítettem el a türelmemet, ami engem ismerve hihetetlennek tűnik, még csak egy kicsit se voltam ideges, ami annyira hihetetlen, hogy kezdek aggódni, nincs-e valami bajom :D Lehet, hogy rajtam úgy jön ki a szülés utáni depresszió, hogy normális vagyok tőle, vagy nem tudom...)

Fejben folyamatosan blogolok, annyi minden van, amit le szeretnék írni, de főleg leírhatatlan fáradtság van, meg fáj már lassan mindenem, amim fájhat. Hát így.

Tegnap ültem a nappaliban a kis Varoggal, Kenyőce aludt a hálóban, a Nyúl meg mesét nézett a konyhában Tetkós mellett, aki palacsintát sütött (tegnapig én nem ettem fahéjas palacsintát, pedig a világ legfinomabb kajája, mármint a többi kb. 80 kedvencem mellett). A kis Varog kivételesen nem ordított, csak bújt, én meg szagolgattam a haját (már van illata a fejüknek, mert az első pár napban nem volt, de most már olyan szagolgatnivalók), és akkor egyszer csak olyan boldogságot éreztem, hogy nem lehet elmondani. Tökéletesen elégedett voltam az életemmel. "Szeretlek!" - mondtam a kis Varognak, aztán rögtön leesett, hogy szerintem Istennek is mondtam, akivel már régóta rosszban voltam, mert évek óta volt ez a mondatom, hogy "hiszek a létezésében, csak abban nem, hogy engem is szeret", és most rájöttem, hogy ez hülyeség.

Jó volt. (Aztán persze addig tartott, míg letettem aludni a kis Varogot, és felébredt rá.)

Amúgy az van, hogy a három óra, amíg alszanak, sokkal gyorsabban eltelik, mint a másfél, amikor ébren vannak, de gondolom, ez egy olyan képtelenség, amelyen senki nem csodálkozik.

Ezt szeretem énekelni nekik nagyon. Ők nem szeretik, mellesleg, de én vagyok az erősebb.

Kicsit szégyellem, hogy most, amikor a fél ország árvíztől retteg, én boldog vagyok a szakadó esőtől, de ez van... Pontosabban nem is, inkább baromira büszke vagyok magamra, amiért reggel gumicsizmában és esőkabátban küldtem el itthonról a Nyulat, most úgy érzem, az eső engem igazol. (Pedig hát igazából tökmindegy, miben megy, mert Tetkós az oviajtótól kb. 5 méterre áll meg, aztán az itthoni ajtótól megint kb. annyira.)

Jó, amúgy az igazi ok az volt, hogy múltkor nem mert szólni Tetkósnak, hogy pisilnie kell, így, míg az apjáék vígan vedeltek a sufni előtt, ő odabent szépen bepisilt, ez belefolyt a szép kis adidas cipőjébe (véletlenül se valamelyik szakadt, kopott, könnyen mosható tornacipőjébe persze), ami két totális, áztatásos súrolás után még mindig intenzív macskapisiszagot árasztott. De most nálam van a bölcsek köve, olyan tiszta és illatos lesz, hogy csak na, mert kell, egyszerűen KELL, hogy valamire jó legyen a mosószóda, amihez hónapok-évek óta ragaszkodom a környezetbarátság jegyében, pedig még az életben semmiről nem tüntette el a koszt, a foltot vagy a szagot (egyedül a wc-ben tesz csodát, ecettel keverve).

Amúgy az semmihez sem hasonlítható érzés, amikor leülsz az ágy szélére, szoptatóspárnát magad köré, meg mindenféle más párnát, meg a két babát, hogy te most majd egyszerre szoptatsz, végre megtalálod a megfelelő testhelyzetet - és akkor csengetnek.

És még lehet fokozni: konstatálod, hogy épp szemben ülsz a bejárati ajtóval, ami nincs bezárva, úgyhogy ha a vendég csak megpróbál benyitni, akkor láthat anyakoca üzemmódban...

Gyorsan levetkőzöd magadról a két gyereket, a szoptatóspárnát, a foltos pólót, felkapsz egy blúzt, és megpróbálsz nem tudomást venni arról, hogy még mindig a babák által lehányt boxeralsó van rajtad.

A postás az amúgy, aki egyébként már hónapok óta felétek se néz, csak bedob a postaládába egy-egy értesítést, ha jön valami, de most valahogy úgy érezte, fel kell jönnie.

Saab: "Szia, azért hívlak, hogy ez hogy is van? ......."

LCD: "Szerintem így: ....... De inkább Dzidzééket kéne ezzel felhívnod."

Saab: "Ők mondták, hogy hívjalak téged."

Tegnap (is) egyedül voltam itthon a babákkal, épp Zoéval sétálgattam (vagy Nimróddal), amikor egyszer csak magától bekapcsolt a laptop a fésülködőasztalon. Szerinted mennyire tojtam be - tízes skálán? 

Meg különben is, mi a jó franc koppan minden este 11 körül a falban?

Két órát aludtam. A hátam viszont nem ettől fáj kurvára. (Aki azt mondja, hogy szoptatáshoz kényelmesen el kell helyezkedni és meg kell támasztani a hátat, mert különben irgumburgum, negyvenévesen bottal fogsz járni, az jöjjön ide, és mutassa be a műveletet úgy, hogy senki nem segít neki.)

Ha már a babáknál tartunk, idéznék két gondolatot a babás irodalomból:

"Egy egészséges, jó étvágyú csecsemő igény szerint szoptatva naponta akár 10-15-ször eszik."

Így van - inkább 15-ször -, ezt szorozd be kettővel.

"Egy egészséges, jó étvágyú csecsemőnél napi 8-10 nedves pelenka normális."

Ez is stimmel.

A fennmaradó időben meg kiszaladok néha a mosdóba.

A lakás állapotáról inkább nem nyilatkoznék, viszont bejelentkezett az első vendégem szerdára... Nagyon örülök, mármint neki, a személyének (ha egy hétre jönne, akkor is nonstop tudnánk beszélgetni), de egyébként meg - ha belegondolok, mi lesz majd - sírni tudnék. Két szoptatás között, két kisbaba ordítása közepette bizonyára nagyon jót fogunk majd társalogni.  De egyébként félre ne értsen senki, már nagyon szeretnék találkozni mindenkivel, és nagyon is jólesik, hogy annyian kíváncsiak ránk, csak valahogy úgy tudom még most elképzelni a nálunk való vendégeskedést, mintha egy tornádó közepében próbálnánk csevegni.

Meg amúgy előjött a szokásos parám. Noé megfázott kicsit, ezt villámsebességgel átvette tőle Zoé (lenne szíved egy kéthetes baba pirinyó orrát orrszívóval gyötörni?) - valamint olvastam is néhány történetet a témában erősítésként - úgyhogy azt vettem észre magamon, előzetes fogadalmaim ellenére rettegek attól, hogy újabb és újabb emberek közelítik meg a kicsiket hathetes koruk előtt - ami egyébként éles ellentétben áll azzal, hogy amúgy meg mutogatnám őket fűnek-fának. (Anya szerint túl parás vagyok, és lassan már a Domestost is fertőtlenítem.) Értem én, hogy laza anyának kell lenni, meg erősödni kell az immunrendszerüknek, minél több dologgal kapcsolatba kerülni meg minden, de hát még a kinti életet se szokták meg,  basszus...

Tegnap jött két idegen, akiknek Tetkós eladta az asztali gépet. A nő elgyönyörködött az épp ébren lévő Nimródban, tök okosan beszélt a babákról, gondoltam, milyen aranyos, még a gyerek kezét se akarta megfogdosni, mindazonáltal mindketten olyan természetesen másztak be utcai cipővel a nappaliban a szőnyegre, hogy hihetetlen. Ez egyébként csak utólag villant be az agyamba, amikor később vettem ki az egyik babát a hordozóból, és kényelmesen leraktam a szőnyegre a takaróját... (Már kimostam.) Ez arra emlékeztetett, amikor a Nyúl még kicsi volt, és a kábeltévés szerelők sáros bakanccsal simán átballagtak a játszószőnyegén, a k* a* - gondolom, úgy voltak vele, hogy ami a padlón van, arra rá lehet lépni, vagy nem tudom...

Valaki visszatette a Sport szelet papírját a hűtőbe. Jól van, tudom, tudom, van, aki szemében ez egy szinten van azzal, amikor én visszateszem a tejesdobozt két korty tejjel, de abban legalább van még. Egyébként itt, a szanaszét hagyott sörösdobozok (Tetkós), fogpiszkálók (Tetkós), félig használt zsebkendők (Én - de a fele még jó lesz!), félig rágott rágók (Én) őshazájában nemigen kéne ilyesmin meglepődni, de azért mégis jót mosolyogtam a dolgon, mert most nem a szokásos trógerségről van szó.

Néhány napja a hűtő még tele volt felbontogatott Sport szeletekkel, ugyanis május 31-ig lehetett a kódokat beküldözgetni. Amiből kiettük a csokit, az bekerült a lámpásdobozba a nyerő Medve sajtos dobozok, Activiás dobozok, Kubu kódok közé. (Szerinted nyertem bármelyikkel is??? Még nem... De játszom minden ingyenes netes játékon is, valahogy annyira nyerni akarok, és tudom, hogy fogok is.) Teljesen érthető, hogy nem tudták, hol tartom ezeket a nyerő cuccokat, de annyira meghatódtam, hogy Tetkós (mert más nem éri fel a felső polcot rajtunk kívül) legalább azt nem felejtette el, hogy gyűjtöm a csokipapírokat... Mert eddig az volt a gyakorlat, hogy mindenkinek minden apró-cseprő dolgát és kérését fejben tudja tartani, kivéve az én dolgaimat, most meg...

És pár napja is cukorbogár volt, mert már szinte sírásig kívántam az islert (ischlert? Vagy ne pestieskedjünk?), és hozott nekem. Jól van, azért nem lett hirtelen minden rózsaszín és csodálatos, mert például a gyerekekkel kapcsolatban legtöbbször kimondott mondata még mindig az, hogy neki éjszaka pihennie kell... de alakul.

A Sátán fattya

Nem tudtam, hogyan ébresszem fel a fürdetéshez, úgyhogy betettem a kiságyába. Bejött...

(A kislány viszont még mindig egy angyal.)