Ma itt volt Carus, és annyira örültünk neki! A legutóbbi személyes találkozásunk óta (ami kb. 2 éve volt) annyi csodálatos dolog történt vele (egy csomó olyan, amiről nem is beszéltünk/írtunk), hogy azt hiszem, kijelenthetjük: végre ő is túl van a nehezén. (És most borzasztóan megkönnyebbültem a felismeréstől, hogy tudok örülni más boldogságának.)

Az a legfurcsább, hogy mindannyiunknak úgy tűnt, mintha csak a múlt héten járt volna itt legutóbb.

Magam miatt remélem, hogy nem költözik ki Finnországba, miatta viszont remélem, hogy igen.

Elég rosszul vagyok, bár fogalmam sincs, mitől. Na jó, pontosabban nem akarom elhinni, hogy mitől. Annyira unalmas, tudom, de nyugi, nem mesélek többet, mert engem is nagyon fáraszt már...

Ha belegondolok, hogy jövő héten ilyenkor már ott leszek a magányban és mind a négyen szenvedünk, mint a kutya, gyakorlatilag csonka családként (nyugi, hivatalosan még nem), a rideg és zsúfolt lakásban, hát sikítva tudnék sírni. Nem ezt érdemeljük. A gyerekek főleg, de én se. Én 2005-re már bőven perkáltam azért a Sorsnak, vagy Életnek vagy Mittoménkinek, hogy a továbbiakban olyan társam legyen, aki szeret, világos? Aki nem tesz keresztbe nekem pusztán azért, hogy ne élvezhessem, amint egy kívánságom végre teljesül; akinek a fontossági listáján nem hogy az első negyvenben benne vagyok (Tetkósnál sajna nem), de még az első négyben is (teszem azt, a gyerekeinkkel együtt); aki mellettem van, de nem csak a lakás kibaszott tulajdoni lapján. Akkor???

Jaj, Istenem, a pesti lét gondolatától is a torkomba ugrik a gyomrom, én nem akarok visszamenni, én képtelen vagyok.

(Ne gyere azzal, hogy forduljak a gyerekeim felé, merthogy ők milyen csodálatosak, blabla... mert így van, csodálatosak, imádnivalóak, és mást se csinálok. De ha valaki szerint ez elég, akkor az illetőnek hasonló párkapcsolatmentes, munkában és szívásban gazdag, alvásban és törődésben szegény életet kívánok.)

Aztán lehet, hogy csak azért vagyok bekattanva, mert tegnap álmomban valaki szeretett, és emiatt most halványan fel tudom idézni, milyen volt ez régen, élőben.

Nekem van a világon a legcsodálatosabb rokonságom.

Hú, de boldog vagyok! Ma megjött a Becsület (Elif Shafak - már jó rég szemeztem a regénnyel), az egyetlen Milly Johnson, ami még hiányzik Dzidze gyűjteményéből (erről feltétlenül mesélek még), meg még néhány könyvecske. Keblemre tudnám ölelni a világot (ha el tudnék tekinteni attól, hogy lassan 15 hónapja nem aludtam egy rendeset, és nem tudom, fogok-e még valaha).

Ha az Alexandránál valaki végignézné a megrendeléseimet, arra következtethet, hogy Kelet-fanatikus, romantikus kemény rockerek vagyunk, megszámlálhatatlanul sok gyerekkel. Ja, és sóherek. Szóval semmi titok.

Itt mondanám el, hogy mindig elcsodálkozom, milyen zseniálisan ki van találva a doboz, amiben a könyveket szállítják: egyetlen, óriási négyzet van itt-ott bevagdosva és összehajtogatva, egyszerűen fantasztikus. Miért nem vagyok én ekkora zseni, hogy ilyeneket találjak ki?)

Mostanában sokszor eszembe jut, hogy amikor valaki álmában hal meg, azt gondoljuk: "de legalább nem szenvedett". De...

...vajon mit álmodhatott?

Zuhant, és nem ébredt fel, mielőtt földet ért? Üldözte valaki és elkapta? Vagy valami?

A víz kiver a halál gondolatától, sikítani tudnék a félelemtől, amikor ezen gondolkodom.

Ilyenkor döbbenek rá, hogy az általam gyakran hajtogatott "meg akarok halni" kifejezés csupán annyit tesz, hogy "aludni akarok 24 órát egyhuzamban, na jó, legyen 8, Istenem, csak 5 nyamvadt órácskát adj legalább szoptatás nélkül".

Öcsém mától jár valakivel. Még nem ért haza, csak a csaj már kiposztolta facebookon. :-D

(Ez úgy félórával azt követően történt, hogy közhírré tette: hullócsillagokat néznek és közben vedelnek*.)

*Bocs, de annyira gyűlölök** mindent, ami alkohollal kapcsolatos, hogy az alkoholfogyasztásra képtelen vagyok az "ivás" szót használni. Szóban is így vagyok vele. Tudom, nem túl elegáns, de vedelni se az.

**Sok ember kemény munkája van ebben hároméves koromtól a mai napig. Igen, ilyen is van.