Szerencse a szerencsétlenségben: amikor kétszer is belenyúlsz a frissen felkent körömlakkba, de ugyanazon az ujjadon.

(Hogy érthető legyen: ezt a bejegyzést csütörtökön, kicsivel éjfél előtt kezdtem el írni.) Alapvetően úgy indultam neki a napnak, hogy ma csütörtök van, kora este majdnem elsírtam magam, hogy holnap lesz az utolsó nap, amikor elvileg még pihenhetnék délután (de persze takarítani fogok). Csak aztán valahol történt valami (mármint valahol a fejemben), és egyszerűen elfelejtettem. Megpróbáltam saját erőből kitalálni, hogy milyen nap is lesz holnap, majd arra jutottam, hogy csütörtök - és akkor meg a megkönnyebbüléstől sírtam majdnem, hogy nem egy, hanem két napom van még a készülődésre. (Kirámoltam a Nyúl íróasztalából mindent - hát voltak már az életben okosabb húzásaim, erre egy nap szabit kellett volna kivenni.) Gondolatban még le is hülyéztem magam, amiért eltévesztettem a napokat és a szívbajt hoztam magamra.

Aztán késő este, amikor Tetkós hazaért, megpróbáltam neki elővezetni valamelyik nagyszabású tervemet még a hétre.

LCD: "Figyelj csak, holnap csütörtök, úgyhogy..."

Tetkós: "Holnap péntek."

LCD: "Nem... NEEEM! Ne... Az nem lehet... Holnap péntek?"

Tetkós: "Igen."

LCD: "De hát ma szerda van..."

Tetkós: "Ma csütörtök van."

(Vegyük észre, hogy Tetkós ezúttal csütörtököt mondott. :D)

Összetörtem. Nem akartam elhinni, odarohantam a naptárhoz, és akkor szembesültem vele. Szóval holnap durván húzós napom lesz, valaki igazán beugorhatna segíteni. Persze nem engedném, de azért... jaaaj. 

Amúgy a reggel se indult normálisan, mármint azt hittem, hogy igen, de aztán majdnem odaköszöntem egy tűzcsapnak. Az úgy volt, hogy a parkoló mellett mentem már bent a munkahelyem területén, haladtam az épületünk előtt dohányzó kollégák felé, aztán a szemem sarkából láttam, hogy az egyik autónál áll valaki piros ruhában, odafordultam, nyitottam a számat - és még épp vissza tudtam szívni a köszönést. De mivel majdnem összeestem a röhögéstől, mire beértem az ajtón, rögtön el is újságoltam a kis biztonsági őrnek, aki azt mondta, gyorsan igyak egy kávét.

Ittam hármat, de nem lettem jobb(an).

Mindig lenyűgöz, hogy vannak dolgok, amelyek 99,9%-os valószínűséggel megtörténnek annak ellenére, hogy semmi nem indokolja ezeket, sőt, megteszünk mindent, hogy ne következzenek be, de tudjuk közben, hogy úgyis be fognak. Nem tudok másra gondolni, mint, hogy ezek az élettől ilyen kis fricskák, mint amikor elpöckölünk valamit az asztalról pusztán, mert nem bírjuk nézni, hogy az csak úgy ott van. Nem nyomjuk agyon a bogarat, mert nem szabad, de azért lefújjuk onnan, nehogy már ott legyen. Nem zavar, de nehogymá. Mintha így szemétkedne velünk az élet is néha. Annyira kiszámíthatóak ezek a kis dolgok, hogy tulajdonképpen törvényszerűnek vehetjük őket.

Például, hogy bármit kenünk vagy szórunk oda és bármennyire elővigyázatosak vagyunk, gyantázásnál pontosan az a két szőrszál marad ott, amiért az egész tortúrába belefogtunk.

Hogy csak azon az egyetlen napon alszunk el, amikor fontos lenne percre pontosan odaérni.

Hogy ha viszünk kaját délután, a gyerekek azért hisztiznek, mert szomjasak, ha viszünk inni, akkor a homokozókészletért, ha az is van, akkor a labdáért, ha minden van, akkor a távolabbi játszótérre akarnak menni, ha elmegyünk, akkor anyaaa, kakilni kell.

De ezt a bejegyzést igazából a két szőrszálról írtam.

Nekem a Balaton

Mindent összevetve varázslatos volt ez a nyaralás. Még a pókok és annak ellenére is, hogy gyerekekkel voltunk. (Tudom, nem szép ilyet írni, de hazugság lenne azt állítani, hogy a gyerekek - különösen Szotymi - nem tépték mindennap két kézzel az idegeinket. Neki először is vannak az egyszemélyes hisztijei, másodszor a harcai a Nyúllal, harmadszor pedig, amikor az angyali Mimmóba köt bele nagyjából a semmiért. Tényleg, minden nyaralásról fel tudok idézni legalább egy olyan esetet, amikor ő őrjöngött. Tavaly például biciklizés közben gondolt egyet, és lefeküdt a földre, hogy ő nem akar tovább jönni. Tavalyelőtt Szegeden a vadasparkban vágott le hatalmas hisztit  már nem is emlékszem, miért. Pedig akkor ezüst csillámos magasszárú tornacipőt viselt és alsószoknyás fodros szoknyát, minden oka meglett volna, hogy hercegnőként viselkedjen.) De mindig jobb lesz, minden évben.

Zamárdiról már írtam. Valahol nem is értem, hogy ha annyira fellkapott és mindenki azt fújja állandóan, hogy mennyire szereti, hogyan lehet olyan cuki kis egyszerű az összes strandja, hogyan maradhatott ilyen családias és kellemes - egy pillanatig sem éreztem rosszul magam. A "mi strandunk" melletti játszótér pedig egy csoda. Imádtam a hosszú vizeskedések után ott üldögélni, meg sétálgatni a homokban, amíg a gyerekek játszottak, vagy ott vagy mellette a kondigépeken. Bárcsak Tetkósnak ne lenne ez a "menjünk már, menjünk már"-féle betegsége.

Ha rangsorolni kell a nyaralási élményeket, nálam toronymagasan az esti séták nyernek. Szerencsére több ilyenben is volt részünk most, és a lányom, aki ugyanolyan, mint én ( ugyanolyan hisztis liba, mondaná Tetkós) szintén ezeket szereti a legjobban.

Amikor picik voltak az ikrek, egyszer lementünk Anettékkel egy egynapos strandolásra Lellére, és este a sötétben még sétáltunk egyet a kikötőben. Akkor még nem nagyon lehetett élvezni az egészet (hiszen ott volt a rettegés, hogy vajon végigüvöltik a babák a hazautat és otthon alszanak majd, vagy pedig alszanak a hazaúton és az éjszakát üvöltik végig), de a kivilágított part és az az élet már akkor elvarázsolt. Tisztán emlékszem, arról álmodoztam, hogy a gyerekek már nagyobbak, és ott sétálunk nyugodtan, boldogan és felszabadultan, fagyit eszünk és balatonos biszbaszokat vásárolunk az árusoktól. Hát ez most megtörtént (kivéve a vásárolgatást). Egyik este átmentünk Földvárra (az az egyik kedvenc helyem), kisétáltunk a kikötőhöz, amikor rockzenét hallottunk a távolból. Tankcsapda, mondta Tetkós, és elindultunk a víz mellett a színpadhoz, a gyerekek levették a papucsukat és mezítláb jöttek a meleg betonon, én a kedvenc szoknyámat viseltem és gyönyörűnek éreztem magam (nyilván levonhattam volna a megfelelő következtetést abból, hogy senki de senki nem vetett rám egy pillantást se, de most egészen könnyen ment nem tudomást venni erről. Egyébként első nap mérges voltam, hogy nincs egy nagy tükör se a házban és nem tudom lecsekkolni magam strandra indulás előtt bikiniben, de így legalább én is kimentem. (Soktáblás üvegajtó azért volt néhány - és mind karcsúsított.)

Szóval odaértünk a koncerthez, csak egy helyi zenekar játszott feldolgozásokat - Tetkós szerint rosszul, szerintem jól -, leültünk egy padra, a gyerekek ettek egy borzasztóan rossz gofrit, meleg volt, sok ember, szóval minden tökéletes volt, bár egy árus csaj szerintem flörtölt Tetkóssal akvannyát. Ja, vmi aprócska hídon kellett átmenni visszafelé, a kocsihoz menet, és a híd szélén ott csücsült egy pici béka. Szerintem elég jól visszafogtam magam, de Tetkós azt mondta, soha nem felejti el a performanszomat. De most őszintén, van olyan nő, aki normál tempóban, nem lábujjhegyen ugrálva, hang (sírás és sikítás) nélkül el tud sétálni egy béka mellett (értsd: kevesebb, mint egy méterre tőle)? Van?

Egy másik este egy tök hangulatos, állítólag komoly múltú, igazán retro helyi fagyizóba sétáltunk el, ahol csodálatos a fagyi - még a tejmentes is -, és csak azért nem írom le a nevét és ajánlom mindenkinek csillagos ötössel, mert az ottani lányok, bár rendesek és értelmesek, képtelenek mosolyogni és visszaköszönni. Nálam meg, mint tudjuk, ez az egyetlen, ami számít - egy sima jégkockát is boldogan szopogatnék el, ha valaki mosolyogva adná nekem, miközben arról fecsegne, hogy csodálatos vagyok és ettől majd még csodálatosabb leszek. 

Töltöttünk egy napot Balatonlellén is, nekem valamiért a Napfény Strand A STRAND, ez gondolom, még abból az időből maradt, amikor kicsik voltak a gyerekek, mert itt nem kellett rettegni, hogy szem elől tévesztjük őket, órákig el tudták lapátolgatni a homokot a víz szélén. Meg hát a hangulat, a sok ember, a homok, az étterem (a hekk) és a játszótér... Ahh. 

Egyik napon Tetkós elvitt minket a Gömbkilátóba, ami Balatonbogláron van (ott?), és én még sosem hallottam róla. Az egyetlen napomon tüllszoknyában valahogy megint erdőben kötöttünk ki, mindig ez van :D Maga a kilátó csodálatos még úgy is, hogy az ember nem mer lenézni (úristen, már attól izzadni kezdek, ha rágondolok), a kilátás a magyar tengerre szintén. A kilátó mellett áll egy nagy ugrálóvár, és nem tudom, más gyerekek is így vannak-e vele, de nálunk vannak napok, amikor a büdös kölkök rá se néznek a kertben a trambulinra, bezzeg minden fizetős (bőven lehúzós) ugrálóvárat tátott szájjal, nyálcsorgatva bámulnak, hogy de jó lenne, légysziii... (Hát a faszomat, azt, a fogmosás mellett egyedül ebben vagyok következetes az életben, hogy fizetős ugrálóvárba soha). A kilátóhoz vezető út mellett, még a bobpálya előtt van egy zseniálisan kialakított fa játszóvár, gyönyörű, nagy, zegzugos, minden IS van rajta. Na itt találta kis Szotymika az érkezés utáni harmadik percben, hogy neki most azonnal wc-re kell mennie, nem, nem bírja ki hazáig. Mivel nem akartam visszarohanni vele a hegyen fölfelé a bobpályához, hogy látványosan, sok ember között keressük a mosdót, irány - rohanva, "anya, nagyon kell" - a strand. Itt a mosdó, nem is kell a strandig menni. Körbefutjuk, zárva. Ott a mosdó a strandon mégis, látod? Futás, tömeg, leszarom én, akkor is bemegyünk. Tudsz úgy, ha felemellek? Persze, hogy nem. Ne érj hozzá! OK, majd fertőtlenítjük a kezedet. Menjünk? Jól van, akkor hagyjuk, menjünk. Legközelebb apáddal jössz.

Az utolsó előtti napon körbeautóztuk a Balatont - minden gyerek szájhúzva vonaglott az ülésben, én meg arra gondoltam, mit meg nem adtam volna érte gyerekkoromban, ha egyszer a szokásos 20 km-nél hosszabb útra megyünk valahova és nekem csak annyi a dolgom, hogy a kocsiban tartsam a seggecskémet. Tetkós végül elmagyarázta nekik, hogy a nyaralás eddig róluk és a kívánságaikról szólt, ez most a mi napunk lesz. Azért megálltunk Keszthelyen, hogy Szotymi a vizes játszótértől a parti játszótérig levághasson egy sikítozós-toporzékolós hisztit (mert a vizes játszótér épp tömve volt, és azt mondtuk neki, ide nem most azonnal jövünk be, hanem majd visszafelé, hátha akkor már kevesebben lesznek, és esetleg ők is odaférnek némelyik játékhoz). Amúgy tök véletlenül ugyanaz a szoknya volt rajta, ami tavaly, amikor Keszthelyen jártunk, gondoltam, újra megcsinálom a tavalyi hintás képet, de az én folyton hintázó gyerekem így, hogy kérem, természetesen nem volt hajlandó a hintára ülni. Volt ott egy ugyanolyan kislány, mint Szotymi, annyira hasonlított, hogy a barátnője egyszer Szotymit szólította a kislány nevén. Egyébként, ha Keszthelyen jártok, feltétlenül menjetek el a parti játszótér melletti nyilvános wc-be, mert tökéletes: ingyenes, csodálatosan tiszta, és még a néni is kedves. (Ugyanezek a paraméterei egyébként a szárszói strand mosdójának is.) Visszafelé tényleg elmentünk arra a vizes játszótérre, hogy a gyerekek kicsit tömegben bámulhassák, ahogyan folyik a víz, én meg a Nyúllal elsunnyogtam venni néhány hűtőmágnest ("tessék, ezt neked hoztam, hogy majd emlékezz, milyen szép helyen voltAM"), aztán a kicsik is odajöttek és mindenáron vetetni akartak valami fölösleges dolgot, úgyhogy - természetesen bömbölve - elhúztuk a csíkot.

Bementünk megnézni a tavalyi házat is Györökön, és végigkocsikáztunk azon az erdei úton, ahol tavaly kirándultunk meg bicikliztünk. Olyan érzés volt, mintha csak pár napja jöttünk volna el onnan.

Legkésőbb 7-ig oda kellett érnünk Szárszóra, mert a gyerekeink, akikkel egy hétig laktunk a terráriumban, ragaszkodtak hozzá, hogy idén is megnézzük a pókkiállítást. (Itt volt egy agykontrollos élményem: kicsit soknak találtam a belépő árát, és nem volt kuponunk, de amikor a sátor mellé értünk, összetettem a három ujjamat és azt mondtam, hogy sokkal kevesebbet fizetünk, mint amennyire számítunk. És így lett, a pasi úgy számolta a belépőket, mintha lett volna kedvezményünk. Mármint nem tévedésből.) Engem a víz kiver ettől a kiállítástól egyébként, mert nem akarom elhinni, hogy a középre állított ágakon ejtőző botsáskáknak még sosem jutott eszébe, hogy de jó lenne egyszer szerencsét próbálni valakinek a hajában. Most ráadásul lehetett fotózkodni az egyik hatalmas pókkal  - a bácsi odament mindenkihez, akiben hajlandóságot látott, rátette az illető fejére vagy a vállára, hogy akkor fotózzák le azok, akik vele vannak. Átfutott az agyamon, hogy hátha akar az én családom is egy képet, amint a pók ott csücsül a holttestemen, de aztán elvetettem az ötletet, mindent a gyerekekért sem, meg különben is, este pizzát akarunk rendelni. Mint kiderült, Tetkós egyébként ugyanígy végiggondolta, hogy talán jó lenne egy vagány fotó, pókkal a vállán... de talán inkább mégsem. 

Most engedtünk a gyerekeknek, és mindenki választhatott emlékbe valamit, gumikígyót vagy... hát igen, gumipókot. (Kérem, tegye fel a kezét, akinek ez a szó szintén egy gumiból készült ocsmány jószágot jelent, és semmi mást.) Volt nagy öröm, én nem is tudom, hogy élhettünk eddig tenyérnyi szőrös pókok nélkül. És csodák csodája, a házban egész héten unatkozó gyerekek egymás nyírása nélkül, több órán keresztül játszottak ezekkel. Köszönöm, Istenem.

Tetkóssal egyébként közös bennünk, hogy sokkal jobban szeretünk utazni, mint megérkezni. Órákig el tudunk ülni a kocsiban egymás mellett, és remekül megvagyunk (ha én vezetek, ez mindkettőnknél 10 perc), így a Balaton körüli út tényleg a mi kettőnk napja volt. És hirtelen azt vettük észre, hogy - bár még csak most kezd épülni a ház - azt tervezgetjük, hogy ha a gyerekek felnőnek, eladjuk, és leköltözünk oda. Ez az álom ötlet kivételesen mindkettőnknek tetszett. 

Huszonvalahány éves koromig nem értettem, mit vannak úgy elájulva az emberek a Balatontól. Addig nem is voltam ott, aztán párszor igen, a hatéves kapcsolatban, és nem varázsolt el. De most, hogy már a saját családommal járhatok (nem különböző társaságokkal, másnak a barátaihoz igazodva, feszengve), most már úgy érzem, az enyém is. Legszívesebben elvinnék oda mindenkit egyszer (egész közeli rokonaim vannak, akik még nem ismerik), hogy tádámm  nézd, ez az én Balatonom, és nagyon-nagyon szeretem, és  tessék, most már a tiéd is.

Ha éjjel 3-kor blogolok, az nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy 

1. megint este 11-kor ittam meg a délutáni kávémat;

2. ettem/ittam valami tejeset és most igyekszem teljesen levakarni magamról az égő bőrömet;

3. partymacska vagyok fergeteges társasági élettel, és most is csak kiosontam a buliból egy cigire.

A 3. pontot gondolom, magadtól is kizártad, a másik kettő egyenlő arányban érvényesül. Voltam ugyanis annyira sötét, hogy a fagyizóban rákérdeztem este, van-e tejmentes fagyi; miután próbáltam stikában mégis tejeset kérni, figyelmeztettek, hogy azt nem kéne (én kizárólag a tejeseket szeretem, ez mindig így volt), aztán végül a tejmentes gyümölcsfagyimmal a kezemben lenyaltam a fiam csokifagyiját, szóval mondhatni, a harmadik körben véreztem el. Nem baj, gondoltam, annyitól csak nem lesz semmi... a többit tudjuk.

Amúgy kicsit azért büszke vagyok magamra. Ugyan még nem fejlesztettem tökélyre a tejkerülést és átlag kétnaponként csak utólag jut eszembe, hogy valamiben volt tejpor, sajt vagy más (múlt héten volt egy ilyen, akkor majdnem sírtam, annyira fájt mindenem), de pl. már nem lapátolom be reflexből a gyerekek meghagyott tejes zabkásáját, vagy joghurtját. A tejesdobozra úgy nézek, hogy abban nekem méreg van, a sajt eszembe sem jut... a sajt... ahh... (biztos neked is volt olyan nagy szerelmed, akiről tudtad, hogy a vonzalom ellenére jobb, ha mégsem kerültök kapcsolatba, mert az csak fájdalmat okozna neked és úgyse venne feleségül).

Közben persze milliószor végiggondoltam, mi van, ha nem is a tej okozza a tüneteimet, de egyszerűen annyira látványos az összefüggés, hogy azt hiszem, nem érdemes tovább agyalni. Úgyis álmodoztam róla egy ideje, hogy lejövök a szerről, és ha húst sem nagyon eszem, akkor majd hipphopp leolvad rólam a... hasam. Meg persze edzeni is fogok. Már úgy értem, hogy sokkal szigorúbban, mint eddig. Egy hét strandolás (ebben a testben) ehhez kiváló motiváció (úgy van, mégsem tudtam ezt teljesen elengedni). Szerzek egy csomó zsírégető szirszart, meg kollagént is. De előtte még végigzabálom ezt a nyaralást, mert most már úgyis mindegy.

Ja, voltam dokinál, meg laborban is, vagy meséltem? Nincs semmi bajom. Ahh. 

Uhh, viszont hatott a gyógyszer, már nem ég az egész testfelületem, és még mindig csak 03:50 van, szóval elteszem magam másna... ó, francba.

Erről a sztoriról eszembe jutott valami, amit elfelejtettem elmesélni. A múltkor Anyáéknál voltunk a hálószobában, és láttam, hogy a sarokban egy pókhálóba beleszáll egy szúnyog. Nagyon sokáig vergődött, szívem szerint segítettem volna neki, de nem értem fel oda, meg tudtam is, hogy lehetetlen. Aztán nem mozgott többet. Kicsit később már el is felejtettem ezt, amikor elrepült előttünk valami furcsa. Valami kecses, vékony, hosszú. 

A szúnyog volt, a lábáról pókháló lógott. Annyira vicces volt, és szürreális... Nem gondoltam, hogy egyszer egy vagány szúnyogra fogok felnézni a kitartásáért.

Arachnofóbia

Igen, félig sírva ordítottam át Tetkósnak a másik szobába 00:40-kor, és nem, egyáltalán nem érdekelt, hogy a gyerekek alszanak. 

Az a rohadék komótosan bandukolt a plafonon, és akkora volt, hogy még a folyosóról beszűrődő gyér fényben is tisztán ki tudtam venni a... térdeit, vagy hogy a faszomba hívják ezt náluk. Ok, ő van itthon (azaz volt, nyugodjon békében), mi meg csak vendégek vagyunk, de... jaj, édes istenem, az nem normális, hogy az ember az érkezés pillanatától számolja a napokat, mennyi van még hátra a nyaralásából.

Merthogy nyaralunk. Végre együtt a család, gyönyörű az idő, a hatalmas házban remekül elférünk és csodásan közel van a strandhoz (mi azért kocsival járunk egy másik, sokkal barátságosabb strandra mondjuk), szóval, hogy egy klasszikust idézzek, minden szipiszupi. A gyerekeink elmondhatatlanul élvezik a strandolást, szerintem legkésőbb holnapra úszóhártyáik nőnek (ahogy nekünk is), én pedig egy utolsó, pár nappal ezelőtti veszekedést követően ideiglenesen elengedtem azt a problémát, hogy a testem egyetlen négyzetcentimétere sem felel meg az elvárásoknak, és valószínűleg a büdös életben senki nem fog már csodálattal nézni rám (legalábbis bikiniben nem. Viszont látnátok az új szoknyámat! Ahh, az maga az álom). Mert ugye a gyerekek 20 év múlva nem arra fognak emlékezni, kockás volt-e a hasam, hanem arra, hogy cápásat játszottunk a vízben, blablabla. Szóval igen, igyekszünk a lehető legtöbbet kihozni számukra a vízben töltött órákból. Tetkós igazán kitett magáért, hiszen ő szervezett szinte mindent, és ezért nagyon büszke vagyok rá és hálás vagyok neki. (Mondjuk ma képes volt Siófokon megcsináltatni a lejárt jogsiját, mert a munkaidejéből mindig sajnálta ellopni azt az időt, tőlünk meg nem, de addig elvoltunk kivételesen.) És még csak egyszer kaptam rajta eddig, hogy a kib*szott haverjaival csetel, de nyilván ne legyek hárpia, hát mégis kivel beszélgessen, velem, vagy mi?

Tavaly Balatongyörökön béreltünk egy csodálatos házat. Azt leszámítva, hogy gyalog úgy kétnapi járóföldre volt a strand, és a wifielvonástól a falat kapartuk, minden de minden igényünket maximálisan kielégítette - szerintem ha kedvünk szottyant volna siklóernyőzni, ahhoz is a rendelkezésünkre állt volna minden, ugyanakkor a ház szép volt, rendezett és tiszta. Akik véleményt írtak róla a neten, egyöntetűen arról áradoztak, hogy ilyen tiszta házat ritkán találni. Én, bevallom, ezt természetesnek vettem, hisz aki szállást ad ki, az nyilván nagyítóval keresi a porszemeket és poratkákat, nehogy megszólják, nem?

Nem.

Idén is Tetkós intézett tehát mindent, és a tavalyi tapasztalatok alapján igen odafigyelt arra, hogy közel legyen a strand, és legyen wifi. Arra sajnos elfelejtett rákérdezni, hogy az épület, amiben nyaralni óhajtunk, nem egy kib*szott terrárium-e véletlenül. 

De sajnos az.

Adott egy szép, kétszintes ház remek elrendezéssel, két fürdőszobával, nagy terasszal, hatalmas kerttel, és - istenem - zsalugáterekkel (tuti emiatt választotta Tetkós, mert betegesen odavan a zsalugáterekért). Minden ablak és zsalugáter között pedig - tádám - akkora pókok laknak, hogy manapság látni már misszpicsákat ezektől kisebb méretű kutyákkal. A szállást egyébként az érkezés napján délután 2-ig nem lehetett elfoglalni a takarítás miatt, de egyre inkább azt gondolom, ez csak ilyen kedvelt szófordulat itt.

Neked van olyasmi, amitől igazán rettegsz? Kígyó, patkány, betörő, injekciós tű? Olyan élőlény, amit ha meglátsz, megborzongsz, úgy érzed, sikítanod kell vagy hánynod, össze kell gömbölyödnöd ÉS EKÖZBEN lábujjhegyen fel kell szaladnod a legmagasabb bútorra - vagy valakinek a nyakába? Nekem van, a pók az. A nagy pók főleg.

Mostanra a rettegés és az undor olyan szintet ért el nálam, hogy nézem a párnámat, és teljesen elképzelhetetlennek tartom, hogy én oda letegyem a fejemet. Az ajtókon csak összegörnyedve merek kimenni, mert előbb a lámpafény megvilágította az egyik sarokba szőtt tökéletes hálót. Napközben kinyitottam a teraszajtót, és hallottam, ahogy a csukott zsalugáter és a nyíló ajtó között szakad el a pókháló.

Na mármost az első napon én még optimista voltam, meg se fordult a fejemben, hogy gond van (pedig amíg a bérbeadót vártuk, készítettem egy fotót Mimmóról egy pókhálón keresztül). Meleg volt, hát kinyitottam az ablakunkat, de 5 percen belül szúnyoggal telt meg a szoba, úgyhogy bezártam, hogy megadjam magam a sorsomnak, és másnap reggelig leolvadjon rólam az összes zsír a trópusi hőmérsékleten. Aztán elmentem zuhanyozni, majd kinyitottam a fürdőszobai ablakot (ez amúgy a zuhanyfülkében mellmagasságig ér - mármint NEKEM mellmagasságig, ld. 2x2,5 év szoptatás -, a wc-nél pedig még éppen látja az utca népe, ha letolod a nadrágodat), ami gyakorlatilag teljesen be volt szőve kívülről. Érted? Pók van az összes nyílászárón. De szúnyog is van.

Ez baj.

Nagy baj.

Mert ha a pókok nem esznek szúnyogot, akkor mit esznek? Nyilván embert. A hálót pedig azért szőtték fel mindenhova, mert tudják, hogy azon úgyse merünk átmenni, ha úgy adódna, hogy futni kell az életünkért. A megmenekülés egyetlen módjának pillanatnyilag azt látom, hogy egyelőre éberen őrködöm, amíg fel nem fordulok úgy teszünk, mintha azt hinnénk, ők mégiscsak a szúnyogok miatt vannak itt, aztán vasárnap reggel 10-kor elosonunk innen. Meg vagyok ugyanis győződve róla, hogy ha látványosan elkezdünk küzdeni, akkor összefognak - és kinyírnak minket. Ezért aztán még túl közelről bámulni se merek egy pókot sem, mert egyrészt mi van, ha rám talál ugrani, másrészt meg akkor mi van, ha véletlenül belenézek az összes szemébe, és neki ez felhívás keringőre...

Aki ismer, tudja, hogy a reflexből lecsapott szúnyogokon kívül nem ölök meg állatot. (Kukacos cseresznyét nem ebből az okból nem eszem, de ez most nem érdekes.) Még a rémisztő pókokat meg mindenféle jószágokat is ki szoktam valahogy papírozni a lakásból, a medencéből falevéllel kihalászom a még mozgó rovarokat, hangyára nem lépek rá, stb. Az alvállalkozóim megoldásai fölött ugyanakkor egész könnyen szemet tudok hunyni, például amikor Apa rémült üvöltésemre felrohan a szobámba az imádkozó sáskáért, akkor odarebegem ugyan, hogy "de ne öld meg", de igazából nem érdekel, hogyan tünteti el. Tetkóst is megkértem a napokban többször, hogy az én ügyemben ne gyilkoljon, de utólag mindig bemutatta a statisztikát: többnyire nem tudta őket úgy megfogni zsebkendővel, hogy ne haljanak meg. (A legutóbbit pedig a szemem láttára dobta be a wc-be - gondolom nem kell mondanom, hogy ha bepisilek, akkor se megyek oda ma éjjel. A lentibe meg azért nem, mert a szellemektől és a betörőktől félek.)

Annak, hogy pókokat nem szívesen öletek meg, vajmi kevés köze van a pacifizmushoz, sokkal inkább abból adódik, hogy szerintem egy csomó mindent nem tudunk róluk. Például lehet, hogy amikor megöljük őket, valami általunk nem érzékelt frekvencián haláldalt énekelnek a többieknek, olyasmit, hogy "a magas ember okozta a halálomat, a lila pólós nő kérte tőle - menjetek, barátaim és családom, álljatok bosszút értem és árván maradt gyermekeimért". Ha így van, akkor nekünk már régen rossz. És nem tudjuk, honnan támadnak. Az ágy alján tanyáznak, onnan másznak fel éjjel az arcunkra? Vagy inkább a plafonról ereszkednek a hajunkra? Láttál már icipici pókot, amint a lámpáról ereszkedik lefelé egy alig látható, vékony szálon? Gondolod, hogy egy olyan hatalmas izé... lópók ezt nem tudja megcsinálni? Cöcöcö... 

A Nyúl kis testén több nyugtalanító csípés lett mára. Ha ezek szúnyogcsípések, az azt jelenti, hogy a pókok magasról tesznek a velük szemben támasztott elvárásokra. Ha viszont pókcsípések, az azt jelenti, hogy a pókok magasról tesznek a velük szemben támasztott elvárásokra. (Elnézést, most kicsit sírnom kell és jajgatnom, ugye nem baj...)

Vasárnap tehát 10-ig el kell hagynunk a házat. Már előre félek, hogy hogyan fogunk felkelni, összepakolni, ráadásul számolnom kell azzal az idővel is, amikor mindent egyesével kipakolok az összes táskából, majd vissza, de nem kézzel, hanem valami hosszú csipesz kéne. Egyelőre az evőpálcikánál jobb nem jut eszembe, de valami hosszabb jobb lenne, hogy ha egy gyilkos szándékú jószág elkezd rajta felszaladni, legyen időm kapcsolni és eldobni az eszközt... Nehéz dolog ez a rettegés, felvet egy csomó gyakorlati problémát. És tudom, hogy túlzás, de attól még nem tudok kevésbé félni.

Na jól van, ebben a pillanatban megláttam egy akkora szúnyogot, hogy mostantól nem is tudom, kinek drukkolok, a lópóknak vagy a lószúnyognak, vagy egyszerűen csak duplán vagyunk életveszélyben, törőggyek beléje.