Handpan

Szerda reggel

Az aluljáróban egy fiú handpanen játszik. Még nem figyeltem meg, van-e valami rendszer abban, hogy mikor van itt, mindig csak úgy meglepődöm és megörülök neki, de most majd megpróbálom észben tartani, hogy szerdán láttam, és ha jövő szerdán is itt lesz, akkor attól kezdve várni fogom a szerdákat.

Szinte mindennap van lent valami zenész, tehetséges öregek és fiatalok egyaránt. A tangóharmonikát nem szeretem, a Michael Jacksonra táncoló részeg bácsi (OK, ő nem zenész) zavarba ejt, mert sajnálom ugyan, de  annyira kínos, viszont a többiek mind nagyon jók. Például Jana - az éneklő lány -, vagy a gitáros fiú, aki albérletre gyűjt a táblája szerint. Korábban csak sajnáltam őket, amiért egy retkes aluljáróba kényszerültek, ugyanakkor, ha jobban belegondolok, hatalmas közönség előtt szerepelhetnek így. 

Amikor a handpanes fiú elkezd játszani, lelassítok. Legszívesebben maradnék, amíg ő itt van, de persze megint késésben vagyok már így is, nem lehet. Elvarázsol, felszabadít, megnyugtat a zene, ami ott hullámzik körülöttem. Érzem, ahogy olvad le rólam a feszültség. Vajon ez a boldogság? Ő, aki zenél, mindig ezt érezheti, ezt a nyugalmat és szabadságot? Vajon hozzá semmi rossz nem ér el, mert a hangszer közelében már eleve elpárolog minden méreg?

Szerda délután

A másik fiú pont akkor kezd a dobolásba, amikor elmegyek előtte. Jaj, táncolnom kell, táncoljunk! Ja, bocs, most jut eszembe, hogy nem szoktam táncolni. "Úgy táncolj, mintha nem látna senki", hát hogyne. Még egyedül sem tudok úgy lenni, mintha nem látna senki, pedig milyen csodálatos lenne! Hagyjuk is, mert nem állhatok meg. Nem bírok nem ütemre lépni, egyszerűen tudom, hogy felborulna a rend a világban, ha elvéteném a lépést, vagy megállnék, és már itt is a lépcső, rohadtul hosszú lépcső. A teteje felé már azt hiszem, hogy nem fogom bírni, a gyors meneteléstől fáj minden izmom, úristen, de gáz lenne, ha rosszul lépnék, mert begörcsölt a lábam... 

Aztán felérek (vegyük észre a sikerélményt), fél percig se hallgattam a dobolást, de így is felrázott, az utcán is tartom a ritmust egy darabig, csak aztán rájövök, hogy így én most rohanok, pedig ennyire azért nem kell. A nap minden bántása és elutasítása, ami mostanra összeállt és megszilárdult rajtam, mint valami agyagborítás, a dobütésektől repedezni kezd. Egy koppanás, egy repedés. Mire már nem hallom a zenét, lepotyog az egész. Olyan jó, olyan jó, olyan jó. Elvarázsol, felszabadít, felpörget, és közben azon gondolkodom, hogy ő, a dobos vajon boldog-e? Vajon ő is mindig azt érzi, amikor zenél, amit én most, amikor hallgatom? Lehet sokáig így élni, hogy valami ilyen magas fordulatszámon pörög benned, és azt érzed, soha többé nem tud elkeseríteni semmi? (Aztán bő félórával később jól hallhatóan, csilingelve ráköszönsz egy osztálytársra meg az anyjára a csendes utcán, ők nyílt tekintettel visszabámulnak, aztán némán mennek tovább, mint két ökör. Akkor persze már sehol nincs a konga, pedig de kéne...)

Csütörtök reggel

Korábban jövök, mint szoktam. Még csak ballagok lefelé a lépcsőn (ahol tegnap dobszóra masíroztam felfelé), amikor meghallom. Jé, ez most egy ismerős dallam. A handpanes fiú magyar népdalt játszik. Mi is ez... erdőn-mezőn járok én... erdőn-mezőn járok én... Szegény legény vagyok én! Rá kellett keresnem (a Google legalább tényleg a barátom), ahogyan a handpanre is korábban. Hihetetlen, milyen gyönyörű így az, ami nekem amúgy csak egy népdal. (Tudom, szégyelljem magam.) Varázslatos. Mindenkinek hallania kéne. Minden gyereknek legalább. Úristen, most belegondolok, hogy mennyire más lett volna, ha régen énekórán így, varázslattal átitatva is meghallgathattuk volna a dalokat. De talán a gyerekeinkkel még megtörténhet. Történjen. (A Nyúl azt mondja, ő már találkozott handpannel az iskolában egy hangszerbemutatón.)

Ja, Kate Stone-nak ez a videója volt az, amelyben először láttam a hangszert:

Nomy

Mutatom a hétvégi dallamtapadásomat.

Mostanában rengeteg jó zenét találtam, és ezek nagyon sokszor segítettek rajtam. Isten áldja a Spotify-t, mert munkában szinte folyamatosan zenét hallgatok, és így egész kellemesen elvagyok. (Az utóbbi napokban ott is volt egy kudarcom, mert miért ne, szóval kellett a jó zene nagyon.)

Nomy az egyik új felfedezettem, egyszerűen nem találok szavakat erre a számra például. Utánanéztem, persze ő is svéd (mint még 3 új kedvencem) szóval hajlok rá, hogy ha az életben még megkérdezi valaki, milyen zenét szeretek, azt válaszoljam, hogy a svéd zenét.

Újabb szuperhősös poszt

Az egyik dolog, amit nagyon szeretek Tetkósban, az, hogy kisujjból, pillanatok alatt elintéz mindent. Csak lazán. (Szeretem, ha valaki lazán veszi a dolgokat, mert ez eléggé hiányzik belőlem, ugye.) Például Mimmó farsangi jelmezéhez be kellett szerezni egy maszkot, amit megrendeltünk ugyan Kínából és elvileg két héttel a farsangi bál előtt meg kellett volna érkeznie, de amikor egy héttel előtte még sehol se volt, elkezdtem az országban keresgélni. Bp-n végül találtam egy netes boltot (amikor már késő volt rendelni), amelynek a raktára ráadásul a kettőnk munkahelye között volt kb. félúton, de nekem nem fért volna bele az időmbe, mert persze az utolsó napig húztuk a dolgot, és aznap nekem kellett menni a gyerekekért.

Mondtam Tetkósnak reggel, hogy mi a helyzet, ő azt mondta, nincs ideje oda elkocsikázni, de meglátjuk, mi lesz. És aztán két szempillantás múlva kaptam tőle fotót a maszkról*, merthogy beküldött érte valakit, akinel előzőleg szerelt valamit.

Mindig így megy minden. Szeretem, hogy nincs számára lehetetlen.

Nem emlékszem, meséltem-e, hogy a múltkor Anyáékhoz menet én vezettem az utolsó kb. 20 km-en. Végre nem csupán a leendő új lakóhelyünk keskeny utcáin volt lehetőségem keringeni, hanem normális, kétsávos úton közlekedtem. Ahh, de jó volt.

De itt még nincs vége a sikersztorinak, mert a múlt héten még ettől is nagyobbat villantottam, nevezetesen a leendő lakóhelyünkről - a háztól - vezettem egyenesen hazáig, BE A PARKOLÓBA két kocsi közé, csak mondom. OK, lehetséges, hogy ott Tetkós már kicsit megfogta a kormányt, khm, de úgy döntöttem, a dolog jelentőségét ez nem kisebbíti számottevően...

Annyira királynak éreztem magam átmenetileg, még úgy is, hogy persze pont senki se látott azok közül, akik nem vesznek emberszámba!

Körforgalmak, sávváltások, lekanyarodás az Üllői útról, valamint úgy vezetni, hogy valaki jön mögöttem és látja, ha esetleg bénázok - csupa olyasmi, ami addig hatalmas fekete fellegként telepedett a vezetéssel kapcsolatos gondolataimra. Dolgok, amelyek mind megugorhatatlan akadályként tornyosultak előttem, és most félóra alatt kiderült, hogy MÉG ÉN IS KÉPES VAGYOK RÁJUK. Éreztem az autót, éreztem a sávokat, be tudtam lőni végre, hol vagyok az úton. Az önbecsülésemen legutóbb a (khm, elvárásaimnak megfelelően) sikeres közig. szakvizsga dobott ennyit több, mint 6 évvel ezelőtt.

Már látok esélyt rá, hogy egyszer képes leszek autóval közlekedni. És amikor visszagonodolok az élményre, nem egy óriási görcsöt érzek a szívem helyén, hanem hihetetlenül... könnyűnek érzem magam. Szabadnak még nem, de szerintem az is eljön. Örülök, igazán örülök. A vezetés volt a leginkább elérhetetlennek tűnő álmom. (Vagy várjunk, milyen álmom is volt még? Esküvő szerelemből fiatalon, és híres íróvá válni. Mit lehet erre mondani... Meglepetés!!!)

"E leányból sofőr lesz, akárki meglássa..." Ámen.

A számkivetett

Múltkor az ikrek egy csoporttársáért az anyja jött az oviba. Úgy alakult, hogy együtt mentünk haza, pontosabban a gyerekeink (3+2) együtt vágtattak nagy boldogan, az anyuka meg pár lépéssel előttem, nehogy beszélgetni kelljen velem, mert ő az egyik, aki pestisesként kezel. Naná, hogy utána otthon egész este idegbeteg voltam a gyerekekkel - nem akartam, de egyszerűen megőrültem, mindenért felcsattantam, ordítottam. 

Úgy alakult pár nappal később, hogy megint pont ezzel a családdal mentünk hazafelé, csak akkor az apuka jött a gyerekekért. Ő nem tudja, hogy pestises vagyok, vagy csak nem volt elég éber, hogy ne mellettem jöjjön, vagy valami, mindenesetre úgy alakult, hogy beszéltünk hazáig pár mondatot. A gyerekek elalvásának idejéről, meg fociskártyákról. Volt vagy húsz mondat összesen, de engem annyira felpörgetett az, hogy valaki emberként bánt velem, hogy egész este normális tudtam lenni a gyerekekkel, az idegeim csodálatosan jók voltak, és a szomszédok talán odatapasztották a fülüket a falra, hogy élek-e még, és ha igen, akkor miért van ilyen csend és nyugalom.

Szánalmas, tudom. 

Csak azt akarom mondani, hogy nincsenek nagy igényeim, mint ahogy a többi számkivetettnek sincsenek. Nagyon kevés kell(ene) ahhoz, hogy embernek érezzük magunkat és jól tudjunk működni, rendesen tudjuk élni az életünket mi is. Kérlek, ha te a szerencsés felsőbbrendűek közé tartozol, akiket nem szoktak kirekeszteni, és a környezetedben van ilyen számkivetett, mint én, akkor szólj hozzá néha. Köszönj neki mosolyogva, vagy kérdezd meg, hogy van. (Ha nem akarsz beszélgetni, kérdezd úgy, hogy jól vannak-e, arra lehet igennel vagy nemmel válaszolni.)  Vagy mondj neki egy mondatot valami mindkettőtöket érintő aktualitásról. Csak érezze, hogy látják, és nem gondolják róla, hogy halálos fertőző betegséget terjeszt, valamint, hogy egy idióta. 

Persze ha van időd, kérdezhetsz is tőle. Még az is lehet, hogy akit megvetettél és kerültél, csak mert ez a divat felétek, arról kiderül, hogy értelmesebb, mint a kirekesztő társaid ott a nagy körben, és sok a közös témátok. Nyilván lehetséges az is, hogy nem így történik, ki tudja, de azzal, hogy emberként kezelsz valakit, nem okozhatsz kárt.

Valahogy mindig lenyűgözött az, ahogyan az emberek egy közösségben kirekesztenek valakit, akit aztán a továbbiakban legaljaként kezelnek. Az nyűgözött le pontosabban, hogy miközben valakinek az életét tartósan megkeserítik, képesek magukat teljesen normálisnak látni. Nem értettem, hogy ők valóban nem veszik észre, mit tesznek a másikkal, vagy pont azért lehetetlenítik el, hogy a saját pozíciójuk megszilárduljon, mert közben ők is félnek a peremre kerüléstől.

Nemrég egy cikkhez írt kommentet így kezdett valaki: "a gyerekem osztályába jött egy új gyerek, aki képtelen beilleszkedni". Na, amikor ilyet olvasok, sikítani tudnék. Szerintem amikor valaki új közösségbe kerül, először tőle telhetően igyekszik elfogadtatni magát, hisz nem érdeke, hogy kirekesztett legyen (szerintem senki se akar az lenni), de ha a közösség nem tesz érte még sokkal többet, a dolog esélytelen. Nem volt időm kommentelni, később meg már nem találtam meg, pedig szívesen megkérdeztem volna, mit tett az osztály az új gyerekért? Odamentek hozzá a gyerekek az első napon megkérdezni, honnan jött, hány testvére van, milyen szakkörre járt, mit sportol, van-e kutyája, miért jött el a másik suliból? Megkérdezte valaki, akar-e mellette ülni? Megkérdezték később, hogy jól érzi-e magát közöttük? Meséltek neki a tanárokról, megmutatták, hol az ebédlő, bemutatkoztak neki?

De vonatkoztassunk el a gyerekektől, mert nekem például mindig hiányérzetem van, amikor a bullying és kirekesztés kapcsán csak osztályközösségről és munkahelyi közösségről beszélnek. Értem én, hogy ezek azok, amelyekben muszáj rendszeresen ott lenni, de szerintem egy szülői, játszótéri közösségtől vagy lakóközösségtől is ugyanúgy nehéz függetleníteni magunkat, szóval ugyanolyan fontos lenne, hogy ne gombóccal a torkunkban... éljük az életet ezekben sem. 

Mindannyian kezdtünk már új munkahelyen, vagy költöztünk már másik helyre, szóval tudjuk, milyen egy közösségben az egyetlen idegennek lenni. Van gyomorgörcs? Nekem például igen, hajaj. Óriási bátorság kell odamenni ismerkedni egy összeszokott bandához, amikor nem ismered a leosztást, nem tudsz egy csomó dolgot, amit ők már tudnak egymásról. Egy magabiztos egyénnek talán könnyű beilleszkedni, de egy félénk, zárkózott, szorongó embernek saját erőből szinte lehetetlen.

Szerintem mindig a közösségnek kellene nyitnia az egyén felé, mert sokkal kevésbé megterhelő, sokkal kisebb erőfeszítést igényel a társak biztonságos közegéből kinyúlni, mint egyedül kapálózni a sok ember felé.

Nem kell sok. Akár új emberről van szó, akár olyanról, akit évek óta meg sem lát senki.

Megvan az a sztori az emberről, aki leugrott egy hídról, és a búcsúlevelében azt írta, hogy ha a hídhoz vezető úton rámosolyog valaki, akkor nem fog leugrani?

Lehet, hogy te leszel az utolsó csepp valakinek a poharában, aki épp azt tervezi, hogy öngyilkos lesz. (Ezt nyilván sose fogod megtudni, és ha esetleg felmerülne is valaha egy kósza félgondolatként, lepöccinted a válladról, hogy ugyan már, semmi közöm nem volt hozzá.) De lehet, hogy te leszel az, akitől úgy fogja érezni, hogy van remény. Aki miatt azt gondolja, hogy ok, ma nem. 

(Ja, nem magamért könyörgök most, nem akarok szánalmasnak tűnni,  meg különben is, ezt a kis időt itt a kerületben én már akárhogy kihúzom. De képzeld csak el, milyen csodálatos is lehetne a világ, ha minden ember azt érezhetné, hogy számít, és, hogy kedvelik. Ha minden ember lelke jól lenne.)

Nőnap

Tegnap (is) nagyon magam alatt voltam. (Igen, amikor megfogadtam tavaly, hogy mindennap írni fogok, azzal nem számoltam, hogy semmi sem változik és néha annyira mélyen leszek, hogy még munkába menni is alig lesz erőm és olyan sötét gondolataim lesznek, hogy nem is szabad, egyenesen tilos másokat traktálni vele.) A szokásoshoz tegnap az is hozzájárult, hogy annyi emberről pattantam le, amennyi nem is él az országban szerintem. Telefonon, személyesen, jaj, még most is összeugrik a gyomrom - még úgy is, hogy tudom, nem a személyemnek szóltak. Apróságok, de mind-mind egy-egy korbácsütés volt az elcseszett kis lelkemnek, na mindegy is, vége van.

Végül, miután 3 órát túlóráztam (mert az előző napon 2,5 órával korábban jöttem el), gondoltam, teszek egy próbát az Árkádban, mert küldetésem volt, és tádám, sikerült a Nyúlnak megvennem pontosan azt a hátizsákot, amit a neten kinézett. Próbáltam ezzel a sikerélménnyel erősíteni kicsit magam (nem vagy lúzer, látod, milyen ügyes vagy? Még vissza is köszöntek, meg minden), de aztán hazafelé szembetalálkoztam a szobatársammal (aki amúgy egész nap ott volt az irodában, és velem röhögött azon, hogy basszus, ez a nap a sikertelen próbálkozásoké), és mivel mosolyogva köszöntem rá, gondolom, arra következtetett, hogy beszélgetni akarok, így rögtön lerázott, hogy neki pisilnie kell. Akkor jóvanakkor, eggyel több ember már se ide se oda.

Nem akartam egyébként beszélgetni. Sose akarok. Néha talán vágyom rá, de sose akarok. Nem számoltam de úgy a tizenötmilliomodik lerázásnál (néhány éve) letettem róla, hogy olyan ismerőseim lesznek, akik megörülnek, ha látnak, és beszélgetni akarnak velem. Nagyon ritkán kezdeményezek, mert rettegek az elutasítástól, még ha csak annyi is az, hogy "jaj, most épp rosszkor...", de néha muszáj odamennem egy-egy dologgal valakihez, vagy telefonálnom valakinek - és akkor általában az van, hogy "jaj, most épp rosszkor". A normálistól nagyobb mértékben készülök ki ilyenektől, nem tudom, miért.

Azt hiszem néha, hogy elfogadtam a sorsomat, hogy örökké számkivetett leszek, minden közösségben persona non grata, de ha tényleg elfogadtam volna, akkor nem fájna. (Amúgy többször is láttam olyat, hogy valaki non plus ultrát írt persona non grata helyett, és nem, nem azért mert igazából arra gondolt :-D. Nem is értem, miért nem az ilyen embereket rekesztik ki inkább... ja de várjunk, most rémlik, hogy egyszer én is azt írtam véletlenül, és hát a kirekesztés pipa, szóval akkor mégiscsak rend van a világban). Tehát most már inkább fel se nézek az utcán és mindig van nálam könyv. A mosolyogva köszönésről kéne még leszoknom, mert az emberek azt kezdeményezésnek veszik és azonnal menekülőre fogják, de mit csináljak, csak úgy köszönök, ahogy nekem szeretném, ha köszönnének.

(Valahogy úgy képzelem, hogy amikor egy ismerős felé tartok, az igazából egy mocskos ruhájú, retkes arcú csavargót lát, aki bűzölög, legyek repkedik körül és persze tetves, és hát istenem, igaz, hogy kedvesen köszön és mosolyog, de jaj, ne kelljem már leállni vele, még megláthatja valaki, azt hiszik majd, hogy én is elkaptam tőle a tetveket és akkor én is kitaszított leszek.)

Hazafelé még gyorsan lepattantam Tetkósról is, aki most, hogy az ő érdeke kívánta, tudott végezni a munkával 4-kor 10 helyett, hogy egész hétvégére elhúzzon horgászni, de mivel előző nap levittük az ikreket Anyáékhoz (hova máshova), így nem halálos a csapás. Szóval a buszról visszahívtam (mert akkor hívott, amikor a hátizsákot fizettem épp), és megtudtam, hogy ő már nem lesz otthon, mire hazaérünk, és természetesen a Nyulat se tudja elhozni az iskolából, hiába van autó a seggecskéje alatt, mert "sietnie kell". Hát basszus itt nem tudtam nem röhögni kínomban, hogy tán valami világutazó halakat megy megfogni, akik csak egy bizonyos időt töltenek az országban, és addig kell odaérni, míg itt vannak, vagy mi?

Így aztán hazamentünk az üres lakásba a Nyúllal, ő rögtön átpakolt az új táskájába, mert annyira boldog volt, én meg azt éreztem, amit egész nap, hogy csak bőgni akarok, és/vagy aludni.

Tudtam  hogy a konyhában lesz egy csokor virág, mert mindig van, ez a mostani is gyönyörű, sokféle típusú és színű virággal (pár hete végre vettem két elég széles vázát az ilyen esetekre). Szóval mindig van ilyenkor otthagyva ajándék bőven, ha Szotymi itthon van, akkor neki is, csak Tetkós nincs itt hozzá soha. Ha személyesen ad virágot, akkor vagy rohan is tovább, vagy már eleve olyan későn ér haza, hogy egy tűzokádó sárkányt talál a helyemen. Talán már bele is halnék a meglepetés okozta sokkba, ha egyszer azt mondaná, hogy most pedig kettesben elmegyünk valahova. Jobb nem kockáztatni az ilyesmit.

Szóval eléggé el voltam szontyolodva, de az nagyon jót tett, hogy pár órán keresztül csak úgy voltam itthon, csináltam a dolgomat anélkül, hogy bárkinek meg kellett volna felelnem, vagy bárki visító hangot adott volna ki körülöttem (ld. Nyúl-Szotymi egy légtérben 20 másodpercnél tovább). Éreztem  ahogy kisimulnak az idegeim, lassan a sírhatnékom is elmúlt, és úgy ítéltem meg, hogy ezen a nyugis péntek estén bármit megtehetek, amitől még jobban leszek, például ihatok egy tejszínhabos kávét, úgyis növényi hab van itthon, ami ugyan nem teljesen növényi, de már csak nem lesz baj. Ma reggel, amikor felébredtem, az egész testemet kiütések borították és égett a bőröm, már természetesen azt gondoltam, hogy a jó édes anyámat, azt.

Viszont. Tegnap éjszaka még tornáztam, sokat, és így utána mindig úgy érzem, hogy szép az élet, én pedig rettenthetetlen vagyok. Gyakrabban kéne valahogy időt szakítanom rá, hiszen a birodalom akkor boldog, ha a királynő is boldog, ugyebár. Sajnos mindkét allergiagyógyszer annyira álmosít, hogy elszántság ide vagy oda, rendszeresen azon kapom magam, hogy belealudtam a meseolvasásba, ezt már meséltem párszor, gondolom. Na mindegy, erre a dologra keresek megoldást már csak azért is, mert megint vannak menő LifeTILT cuccaim csilliárdokért (bár ezek most Dzidze csilliárdjai), és nem hagyhatom, hogy annyi pénz a kukában landoljon. Megint. Ráadásul tudom, hogy ha visszafogynék, az a lelkemről még nagyobb terhet venne le, mint a testemről, mert most az idegbajomból elég nagy részt az jelent, hogy kívül-belül utálom magam.

Este hívott az édesapám, aztán  mi hívtuk a Nyúllal Erikát és Mamát, majd Anyát, és utána azért bőgtem, mert annyira boldog voltam, hogy ők vannak nekem. Hihetetlenül hálás vagyok a családomért, akikhez mindig hazamehettem megnyugodni. Néha azt gondolom, sose kellett volna eljönnöm onnan, de közben persze tudom, hogy akkor sose tudnám ennyire szeretni az (ottani) otthonomat.

És végül este megtudtam, hogy egy nagyon várt kicsi emberke érkezik még idén valakihez. Egy emberke, akit reményeim szerint én is foghatok majd néha. (Pont mostanában kezdtem el megint elájulni a babáktól, persze nyilván nem vagyok hülye és nem gondolom, hogy engem épeszű angyalka még az anyjának akarna választani, valamint, hogy meg tudnék felelni ezzel kapcsolatos elvárásoknak. És azt hiszem, az egyszerűen csak egy teljesen NORMÁLIS női reakció egy baba láttán, egy BÁRMILYEN baba láttán, hogy "óóó... de szééép... isteneeem... de jó lenne... KELL". Aztán persze nem lesz.)