Amúgy eljöttünk otthonról kb. 170 km-re, és az első napon megállított minket egy autós, mert felismerte Tetkóst. (Tavaly már volt a környéken a haverjaival. Vagy mit tudom én, kivel.)

Én 39 éve vágyom erre, hogy felismerjenek random emberek, de biztos voltam benne, hogy ehhez könyvet kellene írnom, ha már elég szép nem vagyok.

Nyaralunk. 

Tetkós ma elment venni pár dolgot, és hogy - hogy nem, betévedt egy horgászboltba is. Ahova amúgy már tegnap is elmentünk. (Egy használtruhabolt van mellette, és bármelyik is nyílt előbb, azért ez egy zseniális húzás volt a másiktól.) Mindjárt találkozott is egy híres horgásszal (akié a bolt is egyébként). Olyan megilletődve jött haza, olyan földöntúli boldogsággal az arcán, hogy azt kell mondjam, ilyennek még soha nem láttam. Nagy örömmel újságolta, miket tanácsolt neki az a nagy ember, ahh, csak úgy ragyogott. Azóta egyfolytában horgászik, mint tegnap, csak most legalább egymás után fogja a halakat. 

Mimmót izgatja a dolog a legjobban a gyerekek közül, és annyira cuki, ahogy ott segédkezik, hogy hihetetlen. 

Én meg itt ülök, és a kifejezést emésztgetem órák óta: "híres horgász". 

Évforduló - tudom, hogy meséltem már

Július 19. volt, én pedig Caruséknál, a legjobb barátnőméknél aludtam aznap este. Nem volt túl jó kedvem, de nem voltam halálosan elkeseredve sem. 

Nyilván nem örültem, hogy a Hercegem, akivel három nappal korábban találkoztam legutóbb (a mai napig fel tudom idézni annak a napnak egy csomó részletét, például, hogy utána hazafelé ki mellett ültem a buszon, meg ilyen hülyeségeket) éppen esküvőn van nélkülem. Egy épp olyan hetedhét országra szólón, amilyet mindig is szerettem volna. 

Méghozzá a sajátján.  Mellette ott egy gyönyörű lány menyasszonyi ruhában (MENYASSZONYI RUHÁBAN), aki azt gondolja, ők mostantól örökre együtt maradnak, hiszen imádják egymást. Talán ez volt élete legboldogabb napja.

Én viszont biztos voltam benne, hogy csak az a bizonyos gyönyörű lány hiszi ezt, és már ő sem sokáig, csak amíg az én csodálatos szerelmem el nem mondja neki, hogy ő tévedés volt, valójában csak engem szeret, hiszen engem már őelőtte is szeretett, bizony, sajnos ez van, de szívesen segít csomagolni.*

Szóval nem voltam boldog, de nem is törtem össze. Aznap legalábbis.

Tizenhét éves voltam, és annyira naiv, annyira hittem a szerelmünk erejében, meg sem fordult a fejemben, hogy ez máshogyan is történhet majd. Hevesebben kezdett dobogni a szívem, valahányszor eszembe jutott, hogy talán már holnap bejelenti, hogy el kell költöznünk innen, mert elhagyta a feleségét értem, de emiatt a faluban nem maradhatunk. Majd mélyen a szemembe néz - így álmodtam meg -, és megkérdezi: hajlandó vagyok-e vele menni, és mellette maradni örökre. Én erre átölelem, és könnyek között azt mondom, igen, hát persze! Ezután elköltözünk egy rusnya albérletbe, amit aztán kicsinosítok, miközben az érettségire készülök és a regényemet írom, merthogy a szerelemtől egyszeriben házias is leszek, valamint szuperhős is (ja, meg még szexháziállat is, nyilván). Csak majd miután elvégeztem a sulit, házasodunk össze (HÁZASODUNK ÖSSZE), és kezdem el szülni a gyerekeket, szám szerint négyet vagy hatot összesen (a neveik nyilván régesrégen megvoltak már fejben). Menet közben, legkésőbb az esküvőnk előtt megenyhül az összes szülő meg a teljes pereputty, öröm, bódottá.

"Muhhahha, baszki", mondanám legszívesebben, de azzal megsérteném azt a szegény tizenhét évest. 

Az az esküvő, a 22 évvel ezelőtti csak később lett olyasmi, ami máig azt az egész kapcsolatot szimbolizálja, mert nem az a nap volt a legborzasztóbb számomra. Sokkal inkább az elkövetkező, durván két év, amikor csak hittem sorra a kis kicsikart ígéreteket, és reménykedtem, elkeseredtem, feladtam, majd megint reménykedtem valami félmondata miatt... (Ezt az időszakot egyébként nem úgy kell elképzelni, hogy ábrándos tekintettel hevertem rojtos selyempárnákon és a Hercegemről álmodoztam, inkább úgy, hogy érettségire készültem, miközben Apa, mint egész addigi életünkben, úgy havi 28 napot részeg volt vagy legalábbis ittas, alkalmanként üvöltve kizavart minket a házból, miegymás. Még emlékszem is olyanra, amikor odakint tébláboltunk Anyával és a tesóimmal, én meg arra gondoltam, hogy nem baj, ennek hamarosan vége lesz, mert ha a szerelmemmel élek, ezzel a rettegéssel is leszámolhatok majd végre. De tudom, mindenkinek van keresztje, szóval hagyjuk is ezt a részét.)

Mára ugyan nemigen maradtak érzelmeim úgy általánosságban (felnőttkor ez, vagy depresszió?) - de még most is fel tudom idézni azt az igazi maró, őrjítő fájdalmat, amit átéltem akkoriban. Azt a minden percet átható türelmetlen várakozást (egyébként a középiskola első három évét is úgy jártam, állandóan rá várva, mint aki hosszú betegség után próbálna visszatalálni az életbe). Azt a zavarodottságot: "Istenem, ez nem történhet meg, ugye, hogy nem?" "Ugye nem tette ezt meg velem?" Például amikor azt mondta, szakítottak, majd néhány nap múlva megláttam hazafelé sétálni a feleségét. Vagy amikor pár évvel később megpillantottam óriási hassal... Uhh... ha találkozhatnék az akkori önmagammal, pontosan tudnám, miket mondjak neki. Nem olyanokat, mint Anya ("Ne tedd tönkre annak a szegény nőnek az életét"), nem olyanokat, mint keresztanyám ("Felejtsd el, miért akarnál botrányt?" - bravó!), hanem olyasmit, amit másnak is mondanék ("Édesem, ha ezt megtette veled, ez egy szemétláda. Nem akart téged. Sajnálom, de nem." "El ne dobd az életedet, rohadt jókat fogsz majd szexelni!" "Nem halhatsz meg egy ilyen ember miatt, még csak ezután jön majd a te esküv... ja bocs, feleségül venni mondjuk senki nem fog, de azért lesznek még jobb napjaid, wait and see.")

Úgy illendő persze, hogy az ember hibáztatja magát is. Szóval: tizenhét évesen nekem még fogalmam sem volt semmiről, akkorra ugyanis - tádám - még nem jártam együtt senkivel, és a sulin kívül baráti társaságba is csak akkoriban kezdtem el járni. Nem viccelek. Akkora balfék voltam, hogy el se hiszed (ja, dehogynem. Ha ismersz mostanában, akkor elhiszed). Szóval fogalmam sem volt semmiről igazából, tök alap dolgokról sem, szerintem évekkel le voltam maradva másoktól. Nehéz ezt most elmagyarázni, és nyilván fognád a fejed, ha példákat mondanék, úgyhogy hagyjuk is.

Ő csodálatosan tudott "lógva hagyni", szóval egyszerűen csak nem jelentkezett, elszivárgott, pápá, értsem jól. Az nagyon kemény volt. Aztán jobb lett. De még jó sokáig kerestem mindenhol, mindenkiben.

Néhány évente valahogy összesodort minket az élet pár beszélgetésre, amikor én próbáltam megtudni, miért nem történt velünk semmi végül, ő meg olyan mesterien hümmögött meg hallgatott nagyokat, hogy ha létezne hímezés-hámozás, mint sportág, Magyarország évtizedek óta nem indítana mást a világversenyeken, csak őt. Szinte semmi konkrétumot nem tudtam meg, bár mindig meglepett, amikor elmesélte, hogy innen-onnan mennyi mindent tudott rólam. Soha nem mondta ki, hogy nem szeretett eléggé, sőt, épp ellenkezőleg, mindig csak engem, nyilván, naná. Még el is hinném, ha nem a tettei nem beszélnének hangosabban nála.

Ma már hálás vagyok, hogy túléltem** (és basszus, még az érettségim is milyen jól sikerült), de sose fogok tudni keserűség nélkül visszagondolni rá. Senkinek sem kívánom azokat az éveket - leírom még egyszer: ÉVEKET -, amelyeket úgy töltöttem, hogy minden tömegben őt kerestem ("na, most jön végre?"), minden autózúgásra felkaptam a fejem ("na, most jön végre?"), vagy kishíján kiugrott a szívem, amikor valaki kiejtette a nevét ("na, most jön végre?"). Ő volt az első ember, akit igazi szerelemmel szerettem, és az első, akiben igazán csalódtam (annyira elcsépelt ez a szó, hogy általában nem is vagyok hajlandó használni), aki tökéletesen boldoggá tehetett volna, és helyette - meglepetés! - boldogtalanná tett. (Utána hárman következtek még, mind loptak egy kicsikét a nagy álmomból, míg végül nem maradt belőle, így aztán mostanában már nem álmodozom. Egyszerűen csak alszom.)

Az akkori gyönyörű lánynak lett egyébként igaza, mert azóta is együtt vannak. Ma 22 éve. 

Drága Olvasóim, péntek van (konstans edzésnap), de igyunk egyet ma este a beteljesületlen szerelmekre, és az esküvőről szőtt összes varázslatos álomra, amit cserbenhagyott lányok valaha megálmodtak. 

A jó franc fog most edzeni.

*Dióhéjban a történet: egész nyolcadikban halálosan szerelmes voltam belé, néhányszor beszéltünk, állítólag tetszettem neki, de aztán be kellett mennie valami kórházba, és ott megismerte az új nőt. Három évvel később, májusban találkoztunk újra, de akkor már meg volt szervezve az egész július 19-i esküvő. És nem, nem voltam szerető meg kurva meg ilyesmi, ugyanis soha - érted? SOHA - szóval nem, na... tudod. 

**Ezek ilyen nagy szavaknak tűnnek, de tényleg emlékszem, konkrétan fel tudom idézni az érzést, hogy nincs tovább, én egyszerűen nem akarom folytatni, képtelen vagyok. Igen, Bikaként kicsit betegesen állok a szerelemhez. Álltam, bocsánat.

Ma be kellett mennem a belvárosba, hogy találkozzak egy emberrel, akinek világoskék szeme volt, a szivárványhártyája körül egy látványos sötét gyűrűvel. Az illető külseje egyébként nem volt különösebben érdekes, és a szeme sem tűnt volna fel, ha nem kell szemben ülnöm vele egy órán keresztül.  De azóta azon gondolkodom, hogy szerintem nem láttam még ilyen különleges szemet.

Egyébként nagyjából félórás sétát tettem a belvárosban mindössze, mert bár mindig mindenhonnan elkések, most sikerült jóval korábban odaérnem, de tudom ám, hogy ezzel az volt a Mindenható célja, hogy jobban értékeljem, milyen csodás helyen lakom valójában. Mármint, hogy nem ott.

Egyik nap megálltunk enni valamit. (Természetesen a kocsiban, mert különben találkoztunk volna emberekkel.) Amikor végeztünk, Tetkós megpróbálta beindítani a kocsit, de nem sikerült. Úgy nézett rám, mint akinek fogalma sincs, mi lesz most. "Tudtam, hogy ez lesz", majd elmagyarázta, miért nem indul az autó, úgy, hogy még én is megértettem.

Semmit sem éreztem. Úgy értem, nem lettem ideges, nem aggódtam. Tudtam, hogy akármi van, megoldja.

Pár másodperccel később persze beindította a kocsit. És azóta ahányszor eszembe jut ez a jelenet, mindig tovább is gondolom. Mert az csak egy dolog, hogy bármit megold, ami autóval kapcsolatos. De igazából bármit megold, amit meg kell oldani (végül). Bármit megszerel, bármit összerak, bármilyen hivatalos ügyet elintéz (végül). Eszem megáll, milyen emberek vannak.

Tapétázás

Egyébként jól vagyunk, de tényleg. Mármint fizikailag. Lelkileg meg... Hát amiről nem beszélünk, az nem létezik. Amit nem látunk, az se létezik. Például a lélek sem, ha nem tudnád.

Mint említettem, felújítunk, pontosabban a Nyúl szobáját. Egyszerűen elviselhetetlen volt már a mocskos, összefirkált fal, és a kegyelemdöfést az adta meg, hogy valamelyik gyerek (akit Mimmónak hívnak, ebben 1000%-ig biztos vagyok) leszaggatta egy részen a tapétát a plafonról. Többször felhoztam a dolgot Tetkósnak, a fő érvem az volt, hogy ő csak aludni jár haza, fogalma sincs, hogy néz ki a lakás világosban; másfelől nem neki kell égni a Nyúl osztálytársai előtt, amikor heti többször megjelennek a putri minőségű szobában. Végül addig nyígtam, hogy Tetkós belement a fal rendbetételébe azzal, hogy szerinte csak pótolni kell a leszaggatott részt, majd átfesteni. OK, megvettük a festéket, majd gyorsan elkezdtem kipakolni a szobából mindent, nehogy meggondolja magát. (Ez 2,5 héttel ezelőtt történt.) Meglátva az üres szobát, konstatálta, hogy ez a tapéta annyira ocsmány, hogy nem maradhat. 

Megvan, kedves Olvasóm, hogy mikor győztem? Akkor, amikor Ő MONDTA KI.

Az én álmom az volt, hogy végre örökre a rossz emlékeink közé száműzzük a fűrészporos tapétát, tehát szimplán csak kifestjük a szobát, de aztán a tapéta leszedését követő némi falbizgerálós munka után Tetkós közölte, hogy ő nem fog glettelni-csiszolni-megint glettelni, hívjunk valakit, aki megcsinálja. Fel is hívott valami ismerős szakit, aki szerencsére nem vállalta. Nekem erre egyébként, hogy "hívjunk valakit", feláll a hátamon a szőr, mert mint tudjuk, én is azt gondolom, hogy ha van fejenként két kezünk, akkor bármilyen fizikai munkát meg tudunk csinálni, ami nem villanyszerelés, a kellő szaktudás megszerzésére meg ott a zinternet. Különben úgy érezném, az ablakon szórtuk ki a szakemberre költött pénzt. (Itt megjegyezném, nagyon de nagyon sok segítséget jelentett nekünk Tetkós Anyjának a tudása, aki korábban festékboltot vezetett sok-sok évig.) Van olyan ismerősöm egyébként, aki bevállalta magánál otthon a glettelést, és őszintén szólva én is megtettem volna, ha csak halvány segédfogalmam van arról, hogy mi az, de rá kellett jönnöm, hogy ha még a lakást is végig akarom takarítani, amíg a gyerekek nincsenek itthon (most azt vettem a fejembe, hogy akkor majd nyugodt tudok velük lenni, ha nem egy retkes szemétdombra jövünk haza mindennap), szóval akkor sajnos egyszerűen nem tudom megtenni, hogy hetekig kenegessek-csiszolgassak munka után. Meg nem is bíztam magamban, na. 

Pedig, mint később bebizonyosodott, időm lett volna rá, ugyanis az első hétvége után - amikor is leszedtük a tapétát meg Tetkós kijavítgatta a fal hibáit -, a gyerekeim apja egy hétig nem jött haza csak késő este, majd a következő hétvégén elment horgászni. Érted? Így aztán én meglátogattam a gyerekeket azon a hétvégén, majd vasárnap este megvettük a tapétát. Tetkóst aztán megeskettem, hogy következő héten 3, azaz három alkalommal is hazajön 7-re, különben fizet egy ötezrest (valamint minden plusz félórára még egy ezrest), és csináljuk, csináljuk, csináljuk, mert ez így nem állapot.*  Kedden és szerdán haza is jött - azzal nem számoltam, hogy csütörtökön haza kell buszoznom, mert a Nyúl pénteken, a szülinapján arra akart ébredni, hogy élőben  köszöntöm fel, szóval a csütörtököt buktam, Tetkós meg nyert egy napot buz... haverozásra.

Az utóbbi hetekben megtudtam, létezik olyan szó, hogy makulatúra; azt is megtudtam, mi az, sőt, még felragasztani is segítettem. Valamint három csík tapétát is. Hármat. Múlt szerdán. (Pedig már pont jól beletanultunk.) Azóta a munka áll, mint ahogy a két bejegyzéssel előbb említett létra is a folyosón, rajta két lefordított legósláda (a legót belőle a szőnyegre szórta, de már összeszedtem), azon pedig egy ajtó, merthogy azon jó kenni a ragasztót. Hetek óta nem láttam magam egész alakos tükörben reggel induláskor, de legalább hazaérkezéskor sem. Hetek óta nem mostam fel, és annyi szabad hely van a nappaliban, amennyin alszunk. Az én ágyamon a hálószobában egyáltalán nincs hely, ugyanis olyan rozoga volt a Nyúl ruhásszekrénye, hogy úgy döntöttünk, kicseréljük akkor már, a ruháit pedig az ágyamra pakoltuk (azt gondolom, nem kell mondanom, hogy ez a projekt sem tart még sehol sem). Végül arra jutottam, hogy ha a szobákat nem is tudom rendezni addig, a konyhát és a fürdőszobát fullosan kitakaríthatom, ezek vannak most folyamatban... (Erre ma délig alszom, utána meg négy és fél órán át blogot írok...) Abba meg inkább nem gondolok bele, hogy a több hét helyett hány napom vagy órám lesz megcsinálni a három szobát.

Nos hát itt tartunk most. De ha kész lesz, szép lesz, tudom.

*Valószínűleg már meséltem róla, hogy az egyik exem, amikor Pestre költöztünk, kapott egy lepukkant lakást, amelyet a családja szintén saját erőből igyekezett megcsinálni. Fűrészporos tapéta, ofkorsz... Leszedték, volt glettelés-csiszolás, főleg az apukája-anyukája csinálta, de talán mi is, miközben munkába is jártunk. Minden lefóliázva a szoba közepére hordva... Csakhogy nem végeztek, de utazniuk kellett haza a következő hétre, hisz ők is dolgoztak. Ott maradt a káosz. Aztán hol ezért, hol azért nem tudtak feljönni, ott állt a lakás a középre hordott bútorokkal, leborítva immár falporos fóliával... Mi nem csinálhattuk, hisz nem értettünk hozzá, mert mégis honnan is értettünk volna? Mellesleg végül nagyon jó lett a kis lakás, amiben eredetileg fürdőszoba sem volt, azt is ők alakítottak ki benne eszméletlenül szépen, de azok a hetek-hónapok, amikor felújítás alatt álló lakásban laktunk, mély nyomot hagytak. Ezt a dolgot nagyon de nagyon el akartam kerülni a további életem során. A várakozás, a tehetetlen várakozás az egyik legidegesítőbb dolog.

Apa macskája

A hétvégén megtudtam, hogy meghalt egy macska. Ez csak egy ilyen kis hír, ugye? Egy mondatocska. Meghalt, lesz másik, viszlát.

Ő mellesleg a világ legszebb macskája volt, fehér-sötétbarna bundájú - hosszú szőrű -,  gyönyörű szemű állatka. Apa macskája. 

A semmiből jött. Nekünk elég gyakran lesz így macskánk, sőt, néha emberünk is, hogy egyszerűen csak egyik pillanatról a másikra odaszoknak hozzánk éjjel-nappalra. Ő például egyszer csak ott ült a hátsó lépcső tetején. Amikor kimentünk, ő elszaladt, le az udvarra. Néhány hét múlva már csak pár lépcsőfokkal ment lejjebb, ha kiléptünk az ajtón, aztán már csak pár lépésre. Apa pont oda szokott kiülni cigizni, így övé volt a családból elsőként a megtiszteltetés, hogy megsimogathassa. Anya (aki valami érthetetlen okból igyekszik úgy tenni a világ előtt, mintha ő nem is füstölne úgy, mint a gyárkémény) szintén oda jár ki bagózni, így ő lett a második szerencsés, bár kétlem, hogy ő túl gyakran simogatta a bundás gyönyörűséget, mert nem nagyon fogja meg a macskákat. (Nem úgy, mint Apa, akit ha egy kis ideig figyelsz, biztos, hogy megpillanthatod, amint felkap egy előtte elvágtató kiscicát, puszit nyom a fejére, aztán visszateszi.) 

Aztán addig lestem, addig etetgettem, addig udvaroltam, hogy végül csak közel engedett magához engem is. Csodálatos volt az ölembe fogni, bár ott pont nem maradt meg sokáig. Pici, karcsú teste volt a hatalmas bunda alatt, ami egyébként nem volt kócos és fakó, meg különösebben ápolt sem, de valahogy mindig arra a következtetésre jutottunk, hogy túl szép ahhoz, hogy ne legyen igazi gazdája. Valójában viszont fogalmunk sem volt róla, hogy van-e igazi otthona, vagy csak úgy lett nekünk, NEKÜNK valahonnan, és most már kizárólag a mi őrangyalunk. 

Merthogy a megfelelő távolságtartással ugyan, de hű társa lett mindannyiunknak odakint. Elsősorban Apának, aki elnevezte Bundásnak, ami szerintem annyira méltatlan név egy ilyen gyönyörűségnek, hogy képtelen vagyok így emlegetni. Amikor Anya kiment a kertbe, ő ott keringett körülötte, vagy leheveredett látótávolságon belül, és türelmesen megvárta, amíg Anya végez a gyomlálással (önszántából soha nem végez, csak a sötétedés zavarja be a házba). 

"Olyan kedves volt" - Anya ezt mindig elmondta róla, ahányszor csak a hétvégén szóba került. Aztán elsztorizgatott a kerti kalandjaikról.

Most, hogy így belegondolok, az volt a legfurcsább, hogy ez a macska volt az egyik legelegánsabb állat, akit valaha is láttam (nem tudom, fiú vagy lány volt, így nem tudom, hogy a "királyi" vagy a "királynői" kifejezést használjam), és mégis, a macskákra jellemző minden felsőbbrendűség, minden pökhendiség hiányzott belőle. Tényleg... kedves volt. A legszeretetreméltóbb, legszelídebb macska, akit ismertem.

Amit nem teszünk meg, azt mindig jobban bánjuk, mint amit megtettünk, így aztán borzasztóan fáj a szívem, ha belegondolok, hányszor mentem el mellette úgy, hogy jaj, de jó lenne leülni hozzá és simogatni, aztán mentem tovább, hogy á, ő úgyis ott lesz később is, hisz mindig ott van, majd kijövök hozzá, ha ráérek. 

Egy hete, amikor hazamentem, nem volt ott. Hiányoltam, meg akartam kérdezni Anyát, mi van vele, de aztán nem tettem. Csak most, ezen a hétvégén. Anya, aki minden macska eltűnésekor hazudik nekem első körben, most meg sem próbált titkolózni.

"Meghalt."

"Meghalt???"

"Meg. Elütötték."

Ennyi. Nem vagyok olyan hangulatban, hogy a felelős állattartásról vitatkozzak, nincs most erőm a felelőtlenül száguldozó barmokat szidni sem (mert nem, nálunk nem 50-nel mennek át a falun - kb. én vagyok az egyetlen, aki igen -, bár erre meg mindig az a válasz, hogy 50-nél sem tudsz megállni, ha egy macska kiugrik eléd. Mert nyilván mindig a macska a hibás, nyilván mindig a semmiből ugrik elő - megjegyzem, ott, ahol állítólag megtalálták, tökéletesen belátható az út, pont nincs a szélén látást akadályozó növényzet, stb.). Ugyanabban a kanyarban gázolták el, ahol Valériát is. Bár azért most elgondolkodtam, micsoda véletlen, hogy Valériát és a bundás szépséget is pont az a szomszéd találta meg elgázolva, akinek amúgy a vérszomjas, seggfej kutyái vannak...

Megszakad a szívem. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy nem érezhetem többé a kezemben a kis fejét. Ez őrület. Bárcsak mindenki átélné ezt egyszer, hogy utána máshogyan tudjon egy macskára nézni, nem úgy, mint egy darab szemétre.

Viszlát, kicsikém, szeretlek.

Gyógyszerspirál, szobaFOGság

Hogy ne tűnjek túlságosan negatívnak, tegnap el akartam mesélni, hogy egy komplett ajakfeltöltés egy napra egyetlen K. (fájdalomcsillapító) árából megvolt. 

De aztán...

A teljes sztori úgy kezdődött, hogy vasárnap, amikor jöttünk vissza Pestre Anyáéktól és a gyerekektől, elkezdett fájni a fogam. Pár hete is fájt, ha még emlékszel, de egy vagy két gyógyszer után elmúlt és vissza se jött, így betudtam a huzatnak, mivel az irodában folyamatosan nyitva van nálunk az ajtó és az ablak is, különben elevenen megfőnénk. Igazából most is azt gondoltam, hogy a huzattól fáj, vasárnap este bevettem fél csomag F.-t, hétfő reggel a másik felét, mert én hülye azt gondoltam, elég lesz ennyi, Tetkós is mondogatta, hogy ez erős gyógyszer, mondom, jóvanakkor, legyen elég, majd még viszek magammal munkába, ha mégis kellene még. Csak hát elfelejtettem. Kikészítettem, majd ott is hagytam a konyhapulton (mint ahogy sminkelés közben egy doboz R.-t is arrébb tettem, és meg se fordult a fejemben, hogy esetleg a táskámba is bedobhatnám, de amúgy az különben sem hatott legutóbb).

Nem mondom, hogy megőrültem a fájdalomtól, de azért kitartóan fájogatott a fogam egész nap, épp csak annyira, hogy ne legyen nyugtom. Közben nagyon sokat gondolkodtam ezen a dolgon: hogy tök igazságtalan ez, az én fogaim egyszerűen nem lehetnek rosszak, hiszen annyit törődöm velük, hát külön kell majd fordulnia a költöztetős kocsinak, hogy a fogápolási cuccaimat elvigye, könyörgöm, ne már... És akkor, amikor a polcon felhalmozott fogkrémes dobozok tömegét felidéztem, szöget ütött valami a fejembe. Mind fehérítős, egyetlenegyet kivéve. Mi van, ha ez az oka, hogy mostanra szinte minden fogam érzékeny már? Hogy gyakorlatilag semmit nem tudok úgy megenni vagy meginni, ha közvetlenül a hűtőből vettem ki? Vagy ha túl meleg, túl sós vagy túl édes? Észre sem vettem eddig, mennyire vigyázok minden egyes falatnál és kortynál, hogy ne érjen azonnal a fogamhoz, legalábbis hátul... 

Napközben felhívtam az SZTK-t, hogy biztosan nem kell-e időpontot kérni a fogászatra (eleve milyen hülye ötlet: "jó napot kívánok, négy hét múlva kedden fájni fog a fogam, tudnék menni valamikor délután?), és nem baj-e, hogy nem ahhoz az orvoshoz megy az ember, akihez területileg tartozik (akihez én tartozom, ő például kizárólag munkaidőben rendel), de akkor még nem gondoltam komolyan, hogy tiszteletemet teszem náluk.

Egyik kolléganőm észrevette, hogy kókadozom, és amikor elmondtam neki, hogy fáj a fogam, de nem nagyon, javasolt egy bizonyos fogkrémet, azt megvettem gyorsan hazafelé, majd gondoltam egy merészet: mégiscsak elmegyek dokihoz, mert ha már úgyis kibírtam fél napig gyógyszer nélkül, akkor majd legalább el tudom mondani neki, melyik fogam fáj (bár akkorra már úgy éreztem, az alsó és a felső fogsorom is). Ez úgy 18:00-kor volt, itt 20:00-ig van rendelés. Akkorra már kívülről tudtam a kedvenc fogorvosom egész heti rendelési idejét, na, mondom, hajrá, most megmutatom a családomnak is, hogy nem vagyok olyan teszetosza, fogom magam és elmegyek, ha úgy gondolom. (Különben meg egy év múlva már úgyse tehetek meg ilyesmit, mert az új lakóhelyünkön kb. mindenhova kocsival kell menni, szóval elmondható, hogy gyakorlatilag a ház fogságában leszek egy darabig.)

Fogat mostam az új fogkrémmel, és nem tudom, hogy ettől vagy a rákészülés miatti idegtől, de elmúlt a fájdalom. Elballagtam azért az SZTK-ba, azaz dehogy ballagtam - suhantam! Abban a biztos tudatban, hogy vagány csaj vagyok, aki a kezébe veszi a sorsát, bátran beül a székbe, lesz, ami lesz. Olyan 18:40 körül értem oda. Felvágtattam a 3. emeletre... hallgattam pár percig, amint az egyik helyiségben egy takarító valamit szöszmötöl, de az istennek nem akart előjönni, hogy megkérdezhessem, miért full üres az egész folyosó... Lesiettem inkább a kartonozóba, ahol mondták, hogy menjek vissza bátran, ott van a dokim, ők már beszéltek a rendelővel ma, csak hát a fogászat tőlük teljesen külön van, nem nagyon tudnak róluk - de kopogjak be bátran. KOPOGJAK BE! Amikor minden egyes ajtóra ki van írva, hogy "KÉRJÜK, NE ZAVARJÁK KOPOGÁSSAL A RENDELÉST!" Na EHHEZ én sose leszek elég bátor. Felrohantam azért még egyszer, akkorra már ott volt a takarítónő (akit ismerek is ráadásul, hurrá), meg valami ott dolgozó bácsi, akik elmondták, hogy a dokim már hazament. Remek. A folyosó végén egy ajtó mögött még nagy erőkkel fúrták valaki fogát, mondták, hogy próbáljam meg ott, de tudtam, hogy a lelkem nem bírna el egy olyan orvost, aki esetleg nem kedves, szóval eljöttem.

A fogam most, hogy lement az idegbaj, újra elkezdett fájni, na mondom, ha már ilyen szépen nem kaptam érzéstelenítőt, akkor itt az ideje, hogy végre bevegyek valamit és vége legyen ennek az egész hülyeségnek. Na de mit? Kis fájdalomra erős gyógyszert nem akartam, mert ehhez a fogfájáshoz képest őrjítően szokott fájni a fejem, annyira, hogy sírni tudnék és hányingerem van - szóval gondoltam, a receptes F.-t inkább arra tartogatnám.

Azt tudtam, hogy az A.-tól feldagad az arcom, és emlékeztem, hogy volt még egy fájdalomcsillapító, amivel ugyanúgy jártam, de elfelejtettem, melyik volt az. Gondoltam, ha azon a vonalon indulok el, hogy az ibuprofénre lehetek allergiás, akkor elég kizárnom azokat a gyógyszereket, amelyekben az van, a többit szedhetem. Na meg arra is gondoltam, hogy sehogy máshogy nem fog kiderülni, mit szedhetek, csak úgy, ha kipróbálom és felírom, hogy mi történt... Bekaptam hát egy K.-t, a fájdalom lassan elmúlt, én pedig boldog voltam - huzattólvolt, megyafeneorvoshoz. Aztán pár órával később elkezdett bizseregni a szám, és rögtön tudtam, hogy elcsesztem. Egyszerűen mintha pofont kaptam volna, úgy lett világos azonnal, hogy hibát követtem el. Az ajkaim pár perc alatt csinosan megduzzadtak, valamit csinálni kellett, mert tudtam, hogy ez csak rosszabb lesz, és muszáj volt másnap munkába mennem, ugyanis rajtam kívül mindenki, aki telefonos ügyfélszolgálatos is, szabadságon volt. Négyféle gyógyszer van itthon allergiára. NÉGY. Ebből egyet a gyógyszertárban adtak szájbiggyesztve-vállvonogatva ("el kell kerülni, ami kiváltja"), kettőt a háziorvos írt semleges arccal, egyet az első gyógyszer helyettesítésére ajánlottak azzal, hogy olcsóbb. Mind a négy a szokásos allergiás tünetekre van, azaz urtikária (ezt a szót az utóbbi két napban úgy kilencmilliószor olvastam el) és tüsszögés-köhögés-orrfolyás ellen. 

Ezt az én kis bulimat (tehát amikor az embernek az arca, a torka, vagy a végtagjai kezdenek dagadni) angioödémának hívják. Ha az ember torkával van gond, akkor nem tudja abbahagyni a köhögést és egyre nehezebben veszi a levegőt. Ha az arca a soros éppen, akkor esetleg duplájára puffad az egész, vagy csak az arcának egy része - eddig a szememnek, a homlokomnak és a számnak sikerült. Elvileg a szokásos antihisztaminok segíthetnek, így végül bevettem egyet abból, amit a háziorvos írt (D.).

Másnap, amikor felébredtem, konstatáltam, hogy az alsó ajkam a duplája az eredeti méretének. Kicsit sem hasonlítottam magamra, ami még nem lett volna baj, csakhogy nem szebb, hanem csúnyább lettem. Semmi baj, semleges rúzs és napszemüveg, majd napközben elmúlik.

Múlt is (egy ember jegyezte meg, hogy úgy nézek ki, mint aki szépészeti beavatkozáson vett részt), hazafelé már alig látszott, aztán este egyszer csak azt éreztem... hát nem is tudom, mit. Mintha az arcizmaim megfeszültek volna az egyik oldalon, érzésre olyan volt, mintha az arcomba kaptam volna érzéstelenítőt. Eléggé eltorzult a fejem, ronda, dagadt volt az egyik oldalon, ha megfogtam, tök keménynek éreztem. És kezdődött az a rohadt köhögés, nehéz légzés... 

Mindezeket egybevéve amúgy még mindig nem tűnt veszélyesnek a helyzet, jó sokáig ébren voltunk Tetkóssal, egy idő után már jobban tudtam levegőt venni, és az arcomat sem éreztem olyan rossznak, amikor aztán lefeküdtünk aludni. Egyébként azt se tudom, mit kell ilyenkor csinálni, ha mondjuk rosszabbodik a helyzet és nem kap az ember levegőt. Orvosi ügyeletet hívni zsák pénzért (ide, a felújítás alatt álló lakásba, ahol az előszobában egy létrára van fektetve egy ajtó és szanaszét van rámolva minden)? Vagy kórházba rohanni? Nekem az jön le az éjszakai ügyeletes sztorikból, hogy még ha késsel a hátadban visznek be, akkor is megy a pofavágás, hogy "ez nem ért volna rá reggel?"  (Megjegyzem, megértem a másik oldalt is, akik napi szinten szembesülnek azzal, hogy az emberek napok óta fennálló problémákkal mennek ügyeletre, szóval ugorjunk.) Tehát mi van, ha berohanunk mondjuk egy kórházba, és véletlenül nem esek össze fuldokolva ott a recepción? Elküldenek a fenébe, hogy ne raboljam az idejüket? Vagy megkérdezik, hogy feldagadt fejjel tudok-e aludni, mert ha igen, akkor fáradjak vissza reggel 8-ra? Nem tudom, tényleg, mi a teendő. Az egyik oldalon egyébként azt írják, hogy ha az angioödéma fellép, azonnal forduljunk orvoshoz. (Itt megjelent lelki szemeim előtt, hogy elkezd dagadni az arcom, kapom magam, elrohanok az orvoshoz - majd üldögélek a váróban két órát.) Meg még azt is írták, hogy úgy lehet kideríteni, gyógyszer okozta-e az angioödémát, hogy ha abbahagyod a gyógyszer szedését, akkor az volt. Köszcsi.

Másnap, azaz ma reggel fél 5-kor szinte tökéletes kacsaszájjal ébredtem, olyannal, amiért mások sok pénzt fizetnek, de az én arcomon nem mutat jól. Így aztán visszafeküdtem és aludtam délig, aztán felkeltem és lemondtam azt a találkozót, amire délután el kellett volna mennem. Mindegy, úgyis ki akartam venni egy nap szabadságot valamikor. Már alakulok, de még mindig nem örülnék, ha meglátna valaki.

És eldöntöttem, hogy most már tényleg elmegyek egy privát allergiavizsgálatra is. Kivéve, ha addig divatba jön a velencei maszk, mint utcai viselet, mert akkor nyilván inkább veszek egy olyat. (Most persze viccelek, mert az első eset óta egyre súlyosabbak a tünetek, szóval nyilván nem kockáztatok és nem fogok mártírkodni sem, mint anyukám, hogy ugyan már, csak rólam van szó, mit számítok én, úgyis meghalunk.)

Ugyanitt szívesen olvasnám, hogy mások hogyan keveredtek ki egy ilyenből. 

Busszal megyek haza épp a gyerekekhez.

Ehhez 1 órával korábban meg kell venni a jegyet az állomáson (legfeljebb pár perc késéssel - igen, felmerült, hogy megveszem otthonról neten, de azt ugye csak bankkártyás fizetéssel lehet), és nagyjából 1 óra az út a lakástól a Stadionokhoz. Az 1-es villamos helyett ugyanis pont a Népligettől pótlóbusz jár, és elsőre bepánikoltam, amikor a megállóba érve megláttam a kiírást, hogy a mittoménhányas éjszakai busz megállójából indul. (Még élénken él bennem az emlék ugyanis, amikor tavaly a Rhapsody-Beast In Black koncertről hazafelé igyekezve a sötétben keresgéltem egy csajjal az éjszakai busz megállóját a Népligetben, amit hopp, áthelyeztek, számomra tök logikátlanul. A Népliget nekem az Elvarázsolt Rengeteg amúgy is.) De aztán amikor az összeomlás előtt két másodperccel felnéztem a kiírásból, pont megpillantottam a körút másik oldalán a pótlóbuszt. Juhúúú!

Alapvetően nem tudok elveszni Pesten, nem úgy, mint 2002-ben, amikor felköltöztem, és bepánikoltam még attól is, ha egyetlen járattal kellett mennem x megállót. (Igaz, akkor még nem volt sem Google Earth, sem Waze, sem Moovit, ami egyébként az egyik legzseniálisabb app, szívből ajánlom mindenkinek, aki Budapesten BKK-val közlekedik. Ehhez képest a BKK Futár sehol sincs.) A probléma inkább azzal van, hogy ha olyan helyen járok, ahol még nem voltam, akkor valószínűleg időre megyek valahova, és mindig későn indulok persze, így bármilyen változtatás vagy keresgélés, ami értékes perceket lop el az amúgy is kevésből, azonnal pánikhoz vezet.

Szóval összességében a lakásomtól Anyukámékhoz annyi idő alatt érek oda, mint amennyi idő alatt Athénba vagy Rómába érnék.

(Kívánj sok szerencsét, mert nem hoztam magammal gyógynövényes nyugtatót a gyerekekhez. Bár csak egy napra jövök, de akkor is, sose lehet tudni. Vagyis inkább mindig lehet...)

Monopólium

A Nyúl, amikor megkérdezem tőle valamivel kapcsolatban, hogy miért csinálta, vagy éppen hogy merte megtenni, néha (gyakran) amikor nagyon vagánynak képzeli magát, azt feleli, hogy "mert megtehetem". (Ezt az egyik barátjától tanulta, aki tényleg így éli az életét.) 

Legközelebb el fogom magyarázni neki, hogy az ő esetében ez azért nem igaz a legtöbbször (például azért nem bánthatja a testvéreit, azért nem játszhat a Fortnite-tal este 11-ig, vagy azért nem beszélhet felnőttekkel - mármint velem - tiszteletlenül), mert van ellenvetés, mert nem mindenki szerint vannak jól a dolgok úgy, ahogy ő gondolja.

Ezzel szemben a Stadionoknál az állomáson 200 Ft a mosdó díja. 200! Ez vajon csak engem ütött szíven? (Ennyiért már érdemes a napi mosakodást is ott intézni.) Mindenki szó nélkül kifizeti, mert nincs más lehetőség pisilni. Na ők tényleg megtehetik.

Az utóbbi 1-2 hétben többször is eszembe jutott egy csaj, aki évekkel ezelőtt szerepelt egy tehetségkutatóban, és tudom, hogy a kerületünkben lakik. Ez konkrétan úgy történt, hogy egy napon bevillant a semmiből, hogy "mi is a neve annak a lánynak, aki..?", és amikor eszembe jutott, megnyugodtam. Az elmúlt napokban még gondoltam rá párszor.

Ma reggel, amikor kijöttem a házból, a reklámújsággyűjtő rekeszben egyetlen hirdetőlap árválkodott, odapillantottam, egy bizonyos szolgáltatást hirdetett - a fent említett lány. (Biztos, hogy ő, mert rögtön rákerestem fb-n.)

Na ez vajon miért volt? Miért jutott eszembe pont mostanában? (Nem gondolom, hogy jel lenne, hogy vegyem igénybe a szolgáltatását, ahhoz ugyanis először kutyára lenne szükségem - márpedig nincs szükségem kutyára.)

Pár nappal korábban felfigyeltem valakinek a nevére. Rácsodálkoztam, mert egy nem mindennapi keresztnév volt, és átfutott az agyamon - fogalmam sincs, miért -, hogy milyen vicces lenne, ha egy napon lenne a születésnapunk. Néhány perc múlva megtudtam, hogy nem egy napon van: az övé egy nappal korábban, mint az enyém.

Imádom az ilyen megérzéshez hasonló, semmilyen üzenetet nem hordozó egybeeséseket. Szimpla véletlenek, nyilván, de azért elkerekedik az ember szeme egy pillanatra.

Murphy

Nem gyakran fájdul meg a fogam, és az sem gyakori, hogy ha valamilyen egészségügyi problémám van, nem adok neki a kelleténél hosszabb időt a házi megoldásoktól vagy magától való gyógyulásra, hogy ne kelljen orvoshoz mennem.

De ha egyszer szombaton megfájdul a fogam és eldöntöm, hogy a legközelebbi lehetőségnél (hétfőn) elmegyek vele dokihoz és nem szenvedek napokig-hetekig*, akkor biztos, hogy hétfőn van az egészségügyi dolgozók napja, és az intézményben** minden ellátás szünetel.

*mert nincsenek itthon a gyerekek, így nincs szükség hosszas egyeztetésekre Tetkóssal, hogy megtehessek valamit

**közel is van és ingyenes is, ez mindkettő eléggé fontos most