Tíz dolog, amit utálok (benned?) - 1.

Amikor csinálok valamit, ami csak szorgalmi feladat, azaz nem szükséges a túléléshez. Például fűzök egy csodálatos karkötőt.  Vagy festek a Nyúllal valamit. Vagy épp írok egy olyan bejegyzést, amire büszke vagyok. Vagy mondjuk kidolgozok egy regényvázlatot. Vagy alkotok valami mást. Szóval kiélem a kreativitásomat, csinálok valamit, amire amúgy hónapokig készültem, és lestem, mikor lesz az az alvásidő, amikor se főznöm, se mosnom nem kell.

És akkor nagy büszkén megmutatom vagy elmesélem valakinek, és a válasz:

"Mi mindenre van neked időd!" Hát nekem aztán van, bazmeg.

Vagy épp a másik válasz, amiben minimális jóindulat is van: "Minek foglalkozol ilyenekkel, miért nem pihensz inkább?"

Akkor most lehull a lepel a helyes válaszról:

"Nahát, ez csodálatos, nagyon jól sikerült! Elképesztően jól csinálod, neked ezzel kéne foglalkoznod." (Persze cifrázni lehet, a lényeg, hogy a mű is meg legyen dicsérve, meg én is. Ha ez nem megy, akkor ne mondj semmit.)

Tíz dolog, amit utálok (benned?)

Nemrég eldöntöttem, hogy indítok egy ilyen sorozatot. Túl sokan cseszték fel ugyanis az agyamat mostanában vagy régebben (amit még azóta sem tudtam feldolgozni), és mivel civilizáltak vagyunk (meg sokszor csak virtuálisan ismerjük egymást) nem járható út az, hogy megfogom a gallérját valakinek, és megrángatom, hogy "ezt most miért csináltad, mit ártottam én neked, te majom?" (Szegény családtagjaimmal persze más a helyzet, őket simán ki merem osztani, ha valami nem tetszik, de remélem, azért tudják, hogy szeretem őket. :) )

Az meg mégse járja, hogy mások miatt a gyerekeimmel vagyok idegbajos, mert ők vannak a közelemben (és sokszor még hónapokkal később is ideges tudok lenni egy-egy szemét dolog miatt), szóval inkább kiírom magamból itt.

Az apróbbakat és a nagyobbakat is. Na ennyit bevezetésül.

Ma* egy csaj azt mondta nekem a játszótéren, hogy én mindig olyan nyugodt vagyok. Ettől szebb ajándékot nem is kaphattam volna a gyerekek születésnapjára :D

(Jó, azóta már két köcsög rokonom röhögött fel hangosan, amikor ezt elmeséltem neki.)

Múlt héten, miközben sétáltunk hazafelé egy játszótérről (és miközben Szotymi iszonyat üvöltés közepette próbált kijönni a babakocsiból, én meg próbáltam egyik kezemmel a helyén tartani, míg a másikkal a kocsit toltam), a barátnőm megkérdezte, hogy szoktam-e én kiabálni a gyerekekkel. Ránéztem, mert nem hittem el, hogy komolyan kérdezi, de az arcán nyoma sem volt kajánságnak. WTF??? Hát nem látszik rajtam?

Vannak olyan napok, amikor úgy érzem (és nyilván a szomszédok is úgy érzik), hogy nem is tudok normál hangerőn beszélni, csak ordítani. Tudom, tudom... Minek az ilyennek gyerek, blablabla...

*Igen, ezt a bejegyzést öt nappal ezelőtt kezdtem el írni, csak nem bírtam befejezni a sűrű körömreszelgetés és semmittevés közepette.

Tegnapelőtt megtudtam, hogy hétfőn átjönnek Tetkós szülei. Úgy voltam vele, hogy most három napig az életem árán is elaltatom délutánonként a haramiákat, mert a lakást most már muszáj rendbe tennem. (Ha már karácsonyra nem sikerült.) Tegnap el is altattam őket gyorsan, aztán nekiálltam a takarításnak.

Először is a konyhapultról pakoltam el a gyógyszereket, majd rendet raktam a gyógyszeres dobozban, ezután a gardróbban pakoltam össze a szelektív szemetet és a lejárt gyógyszereket, aztán felébredtek.

Azt hiszem, jól haladok.

Nini, csak nem a központi játszótéren forgattak az ÉNBP-sek? Csak de... Remélem, nem pont akkor, amikor én két motorozó gyerek után vágtattam fel a dombra zilált hajjal, levegő után kapkodva, egymás után sokszor (ja, mert persze nem egyszerre mentek, hanem felváltva).

Úgy kezdődött, hogy ma, hétfőn, azaz május 18-án - mellesleg a csodagyerekeim közül kettőnek a születésnapján - éjjel 00:02-kor kaptam egy e-mailt a futárszolgálattól, hogy X cég csomagot adott fel számomra, amit a következő munkanapon 08:00 és 17:00 között kiszállítanak. Így aztán éjjel 00:02-kor elkezdtem agyalni, hogy ez vajon egy elkésett e-mail még vasárnapról, és hétfőn jön a csomag, vagy csak úgy van beállítva az automata, hogy a lehető legkorábban küldje az e-mailt, amelyben már ténylegesen a következő munkanapról van szó. (Na ezért is kell éjfél előtt lefeküdni, hogy ne legyenek az életünkben mindenféle ilyen kérdéses helyzetek.)

 

Biztos, ami biztos, másnap, azaz ma már jóval 8 óra előtt eszméletlen erőfeszítések árán puccba vágtam magam (=felöltöztem, pedig alig láttam és alig tudtam járni, ja, meg az arcomat is megmostam, hogy gyönyörűséges legyek :D), és vártam a futárt. (Annyira vártam, hogy a gyerekeim születésnapján egészen délutánig csak fél szemmel és fél füllel voltam jelen, szinte idegesítettek néha, annyira féltem, hogy majd tőlük nem hallom meg, amikor hív a futár. Meg ugye ilyenkor az ember végig haptákban van, mert biztos, hogy amint valami félbeszakíthatatlanba fog, a futár megérkezik.)

Gondoltam, ezúttal nagyon felkészült leszek, a pénzt már kikészítettem, a cipőmet és a gyerekek cipőit szintén, és elkezdtem keresni a kulcsot. 

Nem lepődtem meg, hogy nincs a helyére akasztva, mert tegnap láttam valahol a padlón, a konyhába menet bal kéz felé, de hogy melyik helyiségben... Pfff. A táskában persze nem volt, mint ahogy a folyosón sem (pedig annyira bíztam benne, hogy a babakocsi alatt lesz), a nappaliban, hálószobában, gyerekszobában, konyhában és a négy szennyestartóban (azon belül a ruhák zsebeiben) sem.

A gyerekszobából hívtam végül Tetkóst, ott estem ugyanis végképp kétségbe, amikor rájöttem, hogy azért van olyan szép rend, mert a Nyúl takarított, csakhogy az ő takarítási szokásai a következőképpen néznek ki: hányjunk be minden szart találomra a hozzánk legközelebb eső tárolóeszközbe, majd, amikor az megtelt, kezdjünk telepakolni egy újabbat.

Úgy döntöttem, nem borítok ki 200 db matchboxot, szóval ekkor telefonáltam, aztán Tetkóssal úgy búcsúztunk el, hogy hívom, ha megvan a kulcs. Nem hívtam, mert nem volt meg, ő viszont hamarosan telefonált, hogy hazaugrik a pótkulcsával. (Ettől elolvadtam azért.) Na mármost, megjött Tetkós, én megnyugodtam, aztán a csomagomat illetően továbbra sem történt semmi. Mivel tudom, hogy a futár errefelé délelőtt jön újabban, dél körül már nagyjából feladtam a reményt, és amúgy igazam lett, mert persze nem jött.

Ja, közben megtaláltam a kulcsomat. A táskámban volt, a kulcsos zsebben.

Csak a héten tudtam meg - bár mindig érdekelt -, hogy milyen, ha valaki (mondjuk egy szőke kisfiú) leejt egy üveg parfümöt. Olyan hangja van a széttörő üvegnek, mint a tojásnak. A szőnyegnek kellemes, nem erős illata lesz. És bár az üveg nem robban szét, mint ahogy korábban elképzeltem, üvegcserepeket még sokáig találni.

Ma reggel megütötte a fülemet, hogy Julianne Moore nyitja meg a

KÁLVIN TÉR FESZTIVÁLT.

Mondom, de jó, most tényleg itt van Magyarországon? Aztán a következő pillanatban rápillantottam a tévére, és leesett. Cannes-i Filmfesztivál.

Én szeretem azt gondolni magamról, hogy igazából az anyasággal járó állandó káosz a fejemben, az tesz hülyévé, és ha majd nagyobbak lesznek a gyerekek és csökken az állandó készenlét szükségessége, akkor majd az én értelmem is visszatér. Ha viszont őszinte akarok lenni, az a helyzet, hogy mindig is hülye voltam, szétszórt, figyelmetlen és szórakozott, és sajnos ideje lenne elfogadnom, hogy ez valószínűleg már nem fog változni.

Két olyan dolog is történt a héten, hogy ha visszagondolok rá, szívem szerint takarót húznék a fejemre és úgy vijjognék, hogy "nem, nem, neeeeeeeeeeeem, bazmeg, nem hiszem eeel".

A héten találkoztam a játszótéren egy másik ikres anyukával, aki azzal lopta be magát a szívembe pár hete, hogy megállított az utcán (akkor találkoztunk először), és azt mondta, mindig figyel, hogyan vagyok képes egyedül ellenni a három gyerekkel (az egyik játszótér mellett laknak). Neki még kisebbek az ikrei (viszont van egy tizenéves lánya is), és ahogy láttam, most tart ott, ahol én tavaly, hogy igyekszik egyszerre két teljesen különböző helyen lenni a térben, mert mindkét kicsi kamikaze módjára jön-megy mindenfelé. Épp a hatalmas, hajó alakú mászóka tetején terelgette az egyiket, amikor engem is arrafelé sodort a sors, mert Mimmó elkezdett felmászni. (Ők már profik, csak becsületből kell ott lennem ilyenkor.) Hallottam, amint az anyuka azt mondja a kicsinek, hogy ha le akar csúszni a csúszdán, akkor várnia kell, amíg ő leszalad, és lent elkapja. Felajánlottam neki, hogy elkapom én, engedje csak nyugodtan. Odaálltam a csúszda aljához, ő pedig elengedte a kislányt...

Ekkor viszont én már mindenről megfeledkezve, tátott szájjal bámultam a kapu felé, amit a Nyúl meg a kergebirka haverja kinyitott, miközben Szotymi ott sertepertélt körülöttük. (Márpedig amikor ő érzékeli, hogy nyitva a kapu, akkor azonnal szökik, és onnan már vészesen közel van az út. Olyan sprinteket futok ilyenkor, hogy Usain Bolt szégyenkezve gratulálna.) 

Nem az történt azért, hogy a kislány a csúszdán leszáguldva fejreáll előttem a homokban, mert ez szerencsére a lassú csúszda volt - éppen csak annyi, hogy hátradőlt (tulajdonképpen hanyatt feküdt) a csúszdában, én pedig az utolsó pillanatban eszméltem és kaptam el. De akkor is... Úgy égett a fejem, nem győztem bocsánatot kérni, hogy nem figyeltem...

Mellesleg Szotymi ezúttal pont letojta a kaput, és elsétált másfelé. Még jó, hogy legalább nem rohantam el a csúszdától, az lett volna csak szép... Az anyuka amúgy azt mondta, hogy semmi baj, de azóta nem találkoztunk ott.

Pár nappal később a pékségbe mentünk a gyerekekkel. A pékségről annyit mondanék, hogy egy lyuk. Van az ajtó, mellette a nagy ablak, na ennyi a szélessége, meg kábé a hossza is ugyanennyi. Finoman szólva nem ikerkocsibarát ez sem, mint ahogyan az intézmények és épületek 98%-a sem az. A kocsit ilyenkor szembeállítom az ablakkal, a kicsik látnak engem, én őket, ellopni nem tudják őket, mert egyetlen lépéssel kint vagyok, így sokkal kevésbé veszélyes, mint ha bevinném őket, és kockáztatnám, hogy ketten kétfelé fognak szaladni. (Mondjuk Szotymit az utóbbi időben már semmi nem akadályozza meg, hogy kimásszon, legutóbb megjelent a pékségajtóban zokniban...) Általában meghagyom a Nyúlnak, hogy maradjon kint velük (aki meg általában letojja, hogy mit mondok, és bejön inkább, hogy elmondja, mit kér).  

Most is így történt, szerencsére nem volt előttem sor, meg ketten is dolgoztak, már majdnem végeztem, és akkor a szemem sarkából megláttam a gyereket, és ráripakodtam, hogy "mondtam, hogy maradj kint a testvéreiddel, nem?" Ebben a pillanatban lépett be az apja is a pékségbe. Merthogy a gyerek nem az én fiam volt, a Nyúl kötelességtudóan vigyázott az ikrekre odakint...

A két eladó annyira röhögött, hogy valószínűleg most hónapokig nem megyek a környékre se, az apuka szintén (de azért nem olyan szélesen) mosolyogva válaszolta a bocsánatkérésemre, hogy "ő hozzám tartozik", én meg - a héten immár másodszor - azt hittem, hogy elsüllyedek szégyenemben. (A kisfiút valószínűleg nem érte azért az egész életére kiható sokk, mert nekem úgy tűnt, nem is gondolta, hogy hozzá beszélek.)

Kérem, kérem, engem nem lehetne pár nap magányos szobafogságra ítélni, amíg kicsit összeszedem magam?

Kanapé

Péntek nem volt az én napom, finoman szólva. A látszat persze nem ez volt, ugyanis megjött a várva várt kanapénk (jól van, igazából sarokgarnitúra, de ki nem állhatom ezt a kifejezést, úgyhogy a továbbiakban kanapénak fogom nevezni). 

Vázolnám röviden a helyzetet: kb. szeptemberben eladtuk a 3+2+1-et, ami gyakorlatilag az egész nappalinkat elfoglalta, és azóta nem volt ülőalkalmatosság ott, amennyiben a padlót és az asztalt nem számoljuk annak, ugyebár. Felszabadultunk. Az első néhány hónapban egyáltalán nem volt hiányérzetem, volt hely bőven a gyerekeknek, a játékoknak, valójában hálás is voltam inkább, hogy elférünk. Megbeszéltük, hogy karácsonyra veszünk majd valamit, de aztán olyan hirtelen ért minket a karácsony, hogy arra eszméltünk, már el is múlt, nekünk meg még mindig nincs kanapénk. Az időközben megvásárolt sok más szart más dolgokat most inkább nem sorolnám fel tételesen, de az elkövetkező hónapokban vagy megtaláltuk az Igazit, de épp nem tudtuk kicsengetni az árát, vagy várakozó állásponton voltunk, mert épp nem találtunk kedvünkre valót. Ami végül is lett, azt a következőképpen választottuk ki: elmentünk, a gyerekek hárman hatfelé szaladtak, miközben mi próbáltuk szemügyre venni ezt, amit kinéztünk a katalógusból. Végül kiválasztottuk a mellette lévő barnát, mert strapabíróbb a kárpitja, aztán Tetkós toporzékolni kezdett a gyerekek miatt, így eljöttünk. Pár nap múlva végül egyedül ment el megrendelni, de az eladó képtelen volt valamit helyesen beütni a gépbe, Tetkós meg már nagyon sietett volna vissza a műhelybe, úgyhogy végül ez a szürke lett mégis, mert ezt rögtön bevette a gép. Ez durván két hete történt, most meg már itt is volt. Na de hogy...

Pénteken tehát (mellesleg egy perccel azután, hogy azon gondolkodtam, mikor jön már meg a kanapé) felhívott Tetkós, hogy megérkezett a boltba a sarokgarnitúránk (hopp, csak kicsúszott megint), ő pedig már el is intézte, hogy két rokona elmegy érte, és hazahozza. Ő természetesen nem tud hazajönni velük, mivel még mindig ő a világ legkeresettebb és legelfoglaltabb személye (de ezt nyilván te is tudod, hiszen valószínűleg te is gyakran keresed, mint a földkerekségen mindenki más is). Na, nekem rögtön vörösen villogni kezdett az agyamban a "rokon" szó, mert rokon ugyebár az, aki hírül tudja vinni más rokonoknak, hogy mekkora iszonyatos retekben és felfordulásban élünk. (Már ha abban, ugye.) Kaptam hát a porszívót - na nem csupán ezért, hanem, mert amúgy is... ha napi 8 órát porszívóznék, az is kevés lenne -, és mivel Tetkós műhelyében volt pár napja, és ő szégyenkezve említette, hogy "elég poros", letörölgettem, aztán nekiláttam. Bekapcsoltam a porszívót...

... és az a tetves szar öt másodperc alatt úgy fújta tele a nappalit valami fehér kőporral, hogy nem tudtam, sírjak, nevessek, vagy káromkodjak! (Na ez nem egészen igaz, mert tudtam azért...) Konkrétan az egész nappaliban szállt a fehérség, a sötét bútorok világosak lettek, a sötét padlón meglátszottak a lábnyomaim... Ha a folyosóról benéztem, csak a nagy homályt láttam... Eszméletlenül durva volt. Nem adhattam fel - kiszedtem a porzsákot, rohantam vele a konyhába, beleraktam egy szemeteszsákba és jól kiráztam. Olyan jól, hogy a fekete konyhapultot - a fekete, MINDENFÉLÉVEL TELEPAKOLT konyhapultot - is vastag, fehér porréteg fedte, mire felálltam. (Őrjöngési faktor: 5.) Bekapcsoltam még egyszer a porszívót, ami becsületből úgy tett pár másodpercig, mintha szívna, aztán örökre leállt. Próbáltam menteni a menthetőt, mert ugye rokon az, aki hírül tudja vinni más rokonoknak, így hát vizet meg szivacskendőt ragadtunk az ikrekkel (mert ők természetesen végigasszisztálták az egészet), és gyorsan letöröltük a látható felületeket. Ők mondjuk a következő technikával: kicsapták a full vizes kendőt az asztalra például, és gyönyörködve nézték, ahogy a lecsöpögő víz tócsába áll össze a padlón. Ami pedig engem illet, a nagy kapkodásban ráejtettem egy elefántot egy vázára, ami végre eltört. Azért végre, mert egy három darabból álló készlet darabja volt, és a másik két darab már rég eltört, de addig nem mertem kidobni (nem volt látható a törésük), amíg el nem törik ez is, és most végre lett egy csomó hely megint, hála nekem. További szerencse még a szerencsétlenségben, hogy vissza tudtam venni a gyerekektől a vizes szivacskendőket, mielőtt teljesen szétmosták volna a DVD-lejátszót. Utána felmostam - ez veszélyeztetésnek minősül? -, aztán a kanapé érkezéséig szolid rámolással ütöttem el az időt. (Máskor is ezt csinálom egyébként egész nap, csak kevésbé idegesen.)

Meghozták a bútort darabokban, de mivel ez munkaidőben történt, sietniük kellett, így nekem már nem is volt más dolgom, mint kicsomagolni a darabokat a zsákokból és kartonokból, egymás mellé tologatni őket (nem gondoltam volna, hogy ilyen erős vagyok), és körömreszelve várni, hogy erre jár valami jótét lélek, és összeszereli a cuccot. (Tudom, szégyelljem magam, amiért olyan tehetetlen vagyok, hogy képtelen vagyok összecsavarozni egy sarokgarnitúrát eszköz nélkül, na meg különben is, miért nem szerszámosládát kértem szülinapomra, nem igaz?) De őszintén szólva ez már nem változtatott a lényegen: a gyerekekkel együtt fantasztikusan boldogok voltunk. Ők ugráltak le a karfáról, én meg... én meg már el is felejtettem, milyen érzés így ülni. A Nyúl is nagyon örült, és természetesen a kanapén vágtatva töltötték a délutánt. 

Velem a továbbiakban már csak annyi történt, hogy szénné égettem egy hatalmas fazék tejberizst. Úgy voltam vele, hogy most dupla adagot csinálok, ne fogyjon el azonnal, és épp, amikor büszkén konstatáltam, hogy ez isteni, és fél perc múlva kész is, behívott a Nyúl a szobába, hogy nézzek meg valamit, és hát megnéztem, na.

De aztán csak éjszaka lett valahogy.

Olyan érdekes, hogy nekem a körömvirágkrém úgy van az agyamban, mint valami elixír, hogy az valami csoda, mindenre jó. Aztán tegnap belegondoltam, hogy mire használom egyáltalán: a számat szoktam vele bekenni, meg a gyerekek fenekét.