Reggel régi busszal mentem, aminek az összes  ülése át volt ázva a tegnapi nap miatt, és büdös is volt. Mindenki állt, a sok ülés meg ott volt szabadon (én mondjuk ültem, hehe, mert amikor leültem, nem akartam elhinni, hogy az tényleg víz, amikor meg rájöttem, késő volt felállni de sebaj). Megfogadtam, hogy az életben többet ilyen szarral én nem, odafelé és hazafelé is csak új busszal, annyi jár. Az tuti nem ázik be, és még légkondi is van.

Délután tartottam is magam ehhez, mert majd' meggyulladtam, olyan melegem volt.

Egész úton ment a fűtés.

Dzidzét felvették!

Egyetemista lesz a tesóm pontosan ott, ahol én voltam főiskolás! Ja, és ugyanazon a szakon ráadásul.

Olyan büszke vagyok rá, amióta ezt megtudtuk, hogy majdnem elfelejtettem irigyelni. De már minden OK. :-D

Az előítéletekről

Ültem tegnap a buszon délután. Még volt vagy 8 perc indulásig, én meg pont olyan rosszul voltam, hogy nem volt türelmem a telefonomat nyomkodni meg a könyvemet olvasni sem, úgyhogy bámultam. Odalent egy görbe hátú punk érkezett a buszhoz éppen. A narancssárgára festett haja nagy, hosszú tüskékbe állítva meredt az égnek, és a hátán is lógott egy nagy, hosszú fonat, vagy raszta tincs, vagy ilyesmi.

A 30 fokban térdig érő bakancsot meg hosszú farmert viselt, és ujjatlan Metallica pólót. (Ja, várjunk csak, én most a haja alapján neveztem punknak, a pólója alapján viszont lehet, hogy neki kéne ennek futni megint.) Első látásra két szó jutott róla eszembe: igénytelen és koszos. Másodikra persze észrevettem, hogy igazából nem szakadt. És nem is koszos, csak nyilván melege van.

(Egyébként elég gyakran feltűnnek ott az állomáson ilyen öreg rockerek fekete cuccban, egy csomó kapcsolódó külsőséggel - lánccal, miegymással - telepakolva, meg hosszú haj vagy punktüskék, stb. Szóval azt látod, hogy nagy gonddal válogatták össze reggel a rocksztár outfitet. De kivétel nélkül mindig tökrészegek, és még ott is vedelnek és fetrengnek, emiatt még nekem is idegesítőek, pedig nálam eleve 5-ösről indul mindenki, akin látszik, hogy khm... szereti a jó zenét.)

Na szóval gondolatban ezt a gyereket is hozzácsaptam a részeg, bagós, kötekedő bunkókhoz.

Leült a megállóban, rágyújtott. Na tessék, mondtam! Indulunk-e már?

Nem tudtam nem bámulni, mert semmi más érdekes nem volt sehol, de sajnos ahányszor ránéztem, mindig észrevette.

Aztán felszállt ő is. Jaj, ne, jaj, ne, már csak mellettem van hely, még az hiányzik, hogy itt magyarázzon nekem részegen a végállomásig...

"Leülhetek?" Basszus, tényleg megkérdezte? Soha senki nem kérdezi meg helyijáraton, csak leül és kész. (Kivéve engem, én megkérdezném, csak én meg nem ülök le senki mellé, mert utálok kívül ülni.) Szép tiszta hangja volt.

"Persze."

Egy szót sem szólt hozzám. Aztán a végállomáson felállt... és állt. Menj már, na. De nem mozdult. Én általában utoljára szállok le, mert nem szeretek mások elé tolakodni, úgyhogy most is vártam, de amikor felálltam, még mindig ott állt. "Menj csak!", mondta.

Akkor pillantottam először az arcára. Teljesen meglepődtem. Semmi kába tekintet, semmi dohánytól és alkoholtól összefonnyadt bőr.

De most tényleg - egy udvarias punk, az ész megáll.

Csináltam egy színtesztet, de valamit nagyon elrontottam, mert az jött ki, hogy "Mindig nagyon összeszedett és rendezett vagy."

(Először is mi az, hogy egy ember rendezett? Másodszor meg: ha. Ha. Ha.)

Fortaleza és a wc-papír esete

Az előbb találtam egy szuper cikket. Városok régi és mostani képeit hasonlították össze benne, a fejlődés demonstrálására. Pl. Rio 1930-ban és most, Vilnius 1900-ban és most, stb. Mivel az összeállításban Fortaleza is szerepelt, elküldtem E. unokatesómnak is a cikket, mert erről a városról már mindig ő fog eszembe jutni. (Pedig csak annyi történt, hogy egyszer ott szállt át.) Pár perc múlva visszaírt.

 "Örülök, hogy erről én jutottam eszedbe :-D
Szeretek vécén ülni amúgy :-D"

WTF?

Szóval feljebb görgettem egy kicsit, és láttam, hogy valamiért a városos cikk helyett egy olyat küldtem neki, ami arról szólt, hogy különböző korokban és társadalmakban mit használtak az emberek a fenekük kitörlésére...

(Na most tudni kell, hogy szoktunk beszélni, de azért nem küldünk tovább egymásnak mindig minden hülyeséget, mint pl. Dzidzével.)

Még mindig sírok... :-D :-D :-D

(Egyébként Tetkósnak és Dzidzének is elküldtem... majd mindjárt megnézem, hogy mit.

Vááá... Nekik is a wc-papírosat.)

Nem tudom, mennyi lehet a vérnyomásom (vagy van-e egyáltalán... :-) ), de annyira szédülök, hogy képtelen vagyok felkelni. (Ittam már kávét.)

Tetkós elvitte a gyerekeket itthonról, hogy tudjak pihenni (mert tegnap - meg a hét többi napján is mondjuk - nagyon durván kicsináltak), de ha végignézek a lakáson, elég nehezemre esik lelkiismeretfurdalás nélkül feküdni.

Tegnap elég durva dolog történt, a testem ideiglenesen átvette az irányítást, azaz a szükségleteim a kötelezettségeim fölé kerekedtek. Hazarohantam munka után (pénteken tudom csak ledolgozni a reggeli késéseket, mivel tényleg mindennap elalszom), összepakoltam a gyerekek játszótéri cuccait, és már éppen rohantam volna tovább értük, amikor ránéztem az ajtóból az ágyra, és muszáj volt lefeküdnöm egy percre. Csak annyira, hogy érezzem, milyen kellemes, hűvös... Majdnem elsírtam magam, annyira jó volt. És sajnos azonnal elaludtam.

17:25-kor keltem, holott mindkét helyre max. 17:00 után pár perccel oda kell érni (pénteken meg aztán főleg nem illik sokáig otthagyni a gyerekeket, de lehet, hogy ezt csak én gondolom így). Loholtam az utcán, miközben annyira szédültem, hogy konkrétan vigyáznom kellett, el ne essek. A bölcsiben szerencsére nem szóltak semmit, bár persze utolsó voltam, de elnézést kértem vagy tízszer a fél perc alatt. Aztán futás az oviba (Szotymi gyök kettővel ballagott és nyafogott, hogy adjak neki enni, én pedig sikoltozni tudtam volna az idegességtől), ahol a Nyúl az előtérben ült három dolgozó körében, és zokogott, mert azt hitte, ottfelejtettük. Nem tudom, azért nem válaszoltak se a köszönésemre, se a mentegetőzésemre,

- mert amúgy se válaszolnak soha (100-ból kb. 95 alkalommal nem köszönnek vissza, de akinek nem hallják a köszönését, annak azonnal beszólnak); vagy
- mert annyira mérgesek voltak rám;

vagy éppen válaszoltak, csak nem hallottam, mert

- a Nyúl sírt;
- Szotymi ételért nyafogott;
- Mimmó pedig szokásához híven rögtön elindult az ovi udvarára, én pedig vágtattam utána, hogy visszahozzam még az ajtóból és ne kelljen végigkergetnem az udvaron.

(Milyen színű lehet vajon az aurám? Mi a tökéletes, kibaszott káosz színe?)

A játszótérig Szotymi folyamatosan üvöltött, én meg Mimmót próbáltam a járda közepén tartani (mert egyik oldalon autók, másikon meg kutyaszar, ugyebár, mármint nem úgy, hogy néha, hanem az út teljes hosszán), meg a Nyúl is nyafogott, hogy hívjam fel a bolond haverját, hogy jöjjenek ki. (Írtam nekik végül. Kijöttek.)

Végül úgy másfél órát voltunk kint, én rosszul voltam, ők meg végig rágtak (az van, h ilyenkor mindig nagyon éhesek, és ezért mindig bedobok valami rágcsálnivalót, amit másoktól kapnak tonnaszám, így legalább elfogy az a sok izé, amit én magamtól soha nem veszek... Szóval a gyerekeim chipseszacskóval másztak a mászókára, én meg igyekeztem nem arra gondolni, hogy mások most biztos azt hiszik, hogy chipsszel etetem őket), aztán végül tökjól elvoltak. Akkor indultunk, amikor Mimmó a kerítéshez vágta (és összetörte) a homokozóvödröt, mert nem oda öntöttem a vizet belőle, ahova ő akarta.

Ja, a legjobb: végig minket bámult egy família, a kedvenc felállásomban: két halálnyugodt felnőtt EGYETLEN, csendes gyerekkel. Vááá.

Este az ablakban álltam, és arra gondoltam, nem lenne baj, ha kiesnék. Csak annyiból, hogy nyitva maradna az ablak a gyerekeknek, Tetkós pedig ki tudja, mikor ér haza. Addig tutira kiesnének.

Ma már nem szeretnék meghalni, legalábbis, amíg nem epiláltam a lábamat.

Amúgy a péntek alapból úgy néz ki, h munka (túlóra) után vásárolgathatok úgy 2-3 órát, ez a heti énidőm, 7 körül Tetkós idegbajosan elkezd telefonálgatni, hogy siessek, mert nem ér rá és összetör mindent, ha nem jövök. Aztán amint átlépem a küszöböt, ő megy el büntetésből késő estig haverozni. (Jól van, nem büntetésből. A péntek este a haveroké. Még szülés, tornádó vagy tűzvész esetén is.) De tegnap kitalálta, hogy neki sok dolga van, így ugrott a péntekem. Ez volt az utolsó csepp, mert sajnos nem csak a testemnek, de a lelkemnek is nagyon kellett volna a feltöltődés.

Na mindegy. A gyerekeim egyébként csodálatosak, szóval nem ők az életem gonosztevői vagy ilyesmi. Nagyon-nagyon cukik. Valahonnan sürgősen energiára lenne szükségem hozzájuk, hogy ne úgy nőjenek fel, mint én.

Tegnap nem voltam velük játszótéren, mert gyökérkezelésre mentem. Kicsit szégyelltem magam, de közben úgy voltam vele, hogy ennyi kikapcsolódás nekem is jár.

Az élet rövid. Vedd meg a cipőt, idd meg a bort, rendeld meg a desszertet, és...

...pakolj át végre az új táskába!

Ha kifestem a szememet, nem tudom megvakarni.

Ha nem festem ki, nem viszket.

A nap legcsodálatosabb percei azok voltak, amikor a lányommal az ölemben hintáztam a játszótéren.

A legfurcsább pedig az volt, amikor konstatáltam, hogy a bölcsiben elveszett a cipője. Nem írom, hogy ellopták, mert ezt nem tudhatjuk, meg nem is akarom, hogy pesszimistának gondolj itt. Nyilván csak annyi történt, hogy ezek ilyen kis okos cipellők és elmentek sétálni.

Egy 1500 Ft-os leharcolt, koszos-kopott, pink kis balerináról beszélünk egyébként, amibe viszont nagyon könnyű volt belebújnia. Értetlenül állok a dolog előtt. (Múlt héten is elveszett ott egy cipő, de az mondjuk egy Szamos volt.)

"Akiket csodálunk" rovatunkban

Marci kislánya nem sokkal azelőtt született, hogy én elmentem szülési szabadságra az ikrekkel. Soha nem beszéltünk még a köszönésen kívül egy szót sem (ő is mosolyogva köszön, mert tudja, hogy úgy kell), de akkor kibővítettük a repertoárt annyival, hogy "Gratulálok!" és "Köszönöm!" Egyébként gyönyörű hangja van. Eldöntöttem magamban, hogy biztos jófej is. Gondoltam, nagyjából annyi idős lehet, mint én, de nemrég megtudtam, hogy tíz évvel több. És sportol.

Marci akkoriban két bottal járt. Végtelen időbe telt, mire végigment a folyosón, a begörbült háta pedig teljesen elterelte a figyelmet a csinos arcáról. Persze feszengtem a közelében, mit kell ilyenkor csinálni? Kérdezzem meg, hogy segíthetek-e valamit? De mégis mit segítenél, hülye, vinnéd a botját, vagy mi? 

Amikor visszajöttem, Marci már tolószékben ült. Ezt is lassan tudja hajtani, de ez valahogy több méltóságot ad neki. Gyakran látom, hogy valaki tolja, mert Marci mindennap egyszer lemegy valahova. Aztán délután kikíséri valaki az autójához, és segít neki beszállni. 

A múltkor is hallottam, hogy közeledik a folyosón. Aztán egy női hang megkérdezte tőle: "Marci, megnyomjam a liftet?" "Köszönöm! - válaszolta Marci. - De elég lesz csak a gombot."

Ágival felváltva születtek a gyerekeink. Ő fia, én fiam, ő lánya, én ikreim, ő lánya. Pár hónapja elment orvoshoz, mert fájt a hasa. Szeptemberben lesz három a kislány. :) Úgy imádom az ilyen történeteket, amikor meglepetésként érkezik egy baba egy családba és mindenki boldog. Mindig úgy elkezdek vágyakozni ilyenkor (nyugalom, nem bolondultam meg, de az ember azért szívesen képzel el olyan életet, hogy van egy párja, aki szereti, akit ő is szeret, és akkor villámcsapásként jön a felismerés, hogy babát várnak, és a férfi erre nem azt mondja, hogy "el kell vetetni", hanem örömkönnyekben körbetáncolja vele a szobát, és közös fotózásra mennek meg ilyenek. Aztán persze együtt, mondom EGYÜTT, együttes erővel nevelik a gyereket, vagyis gyerekeKEt természetesen, és akkor innen már mindjárt nem is rémálom semmi - belátom, ez elég sok, lehetetlennel határos kívánság egyetlen bekezdésben. Ez a rész sajnos kimaradt, és mint nem csupán tőlem függő dolgot, már eleve fel sem írhattam a bakancslistámra).

Szóval jók az ilyen sztorik. Úgy lenne igazságos, ha minden baba érkezésének szabad lenne örülni, ha nem szorítaná össze a gyomrunkat semmi, mert se a főnök, se az apa, se a nagyszülők, se a szomszédok, se senki más nem gondolná azt, hogy van bármi, ami fontosabb.

Szóval amint látható, az utóbbi időben tetőfokára hágott nálam a vergődés, és istenem, de jó lett megint azután, hogy kiírtam magamból! Komolyan, ha lenne valami műszer, amivel mérni lehet a hangulatváltozást, akkor biztos, hogy nagyon meglepődnénk egy ilyen toporzékolós bejegyzés megírása után.

Nem magyarázom meg, sok minden összejött, sok apróság, amiből 1-2 még elmegy, csak egyszerre sok már nem. No de mindegy is.

A napom egyébként úgy folytatódott akkor, hogy miután Isten olvasta a bejegyzésemet, azt mondta: "Ó, ennyire rosszul érzed magad? Tessék, itt egy nagyobb összeg, vegyél valami szépet magadnak!" Na jó, nem így történt, Isten következetes, ehelyett azt mondta: "Már megint nem tetszik semmi? Nesze, itt egy pofon, büdös kölke." Azzal a portától az irodámig menet gyakorlatilag lemállott rólam a gyönyörű, magas, éktalpú szandálom, ami évek óta szolgált hűségesen. Szóval végül is kis kerülővel mégiscsak eljutottam oda, hogy "vegyél valami szépet magadnak", erre tegnap került sor, és tényleg szép, bár lapos, de legalább illik a háremnadrágomhoz.

Ohh, toporzékolás, vásárlás (bocsánat: VÁSÁRLÁS), tejszínhabos kávé (egyedül), nagyobb mennyiségű csoki (egyedül), kifulladásig folytatott torna (ha nem kell másnap korán kelni), egy Milly Johnson-regény (bármennyire is limonádé, életet ment), ideális esetben egy jó beszélgetés egy jó baráttal, építés a gyerekekkel (én rájöttem, hogy egyetlen játékért vagyok oda: amikor építőkockából építünk), és még mennyi de mennyi minden van, amit be lehet vetni Xanax helyett, szeretethiány ellen! De a múltkor már ezt sem voltam képes látni. Remélem, már vége, mert elég durva volt.

Amikor valahol szóba kerül Barbra Streisand, Shirley MacLaine vagy Huszka Jenő (bár utóbbiról viszonylag ritkán  beszélgetek és ritkán hallok... Te?), akkor ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy megjegyezzem: ugyanakkor van a születésnapunk.

Tündér Keresztanyám Lady Dianával van így, de ma megtudtam, hogy Pamela Andersonnal is együtt ünnepel. Történetesen pont ma.

Úgyhogy ez a nap Tündér Keresztanyámé, aki a netes vásárlások koronázatlan királynője (ahogy ő vásárol, úgy nem vásárol senki), és úgy tökéletes nagymama, hogy pedig még nincsenek is unokái; aki semmit nem tud csak úgy tessék-lássék csinálni, mindent csak tökéletesen (Mamám gondozásától a sütisütésen át a gyerekeimre vigyázásig), vagy sehogy (ld. varrás - már említettem, nagy fájdalmam, hogy abbahagyta).

Ja, és ki ne hagyjuk az ünnepeltek közül Liv Tylert, hiszen ő is biztosan olvas, aztán nehogy sértődés legyen. Boldog szülinapot neki is!

Írjak valami jót is? Hahh, egye fene.

MOGYORÓVAJ.